Hangakirály (A tövis és a csont országai 1.) 91% 144 csillagozás

Dumas Három testőrének találkozása a Tolkien maszkja mögé bújt G.R.R. Martinnal! írnám, ha valami bombasztikusan nagyképű borítószöveget kellene kreálnom ehhez a könyvhöz. Szerencsére nem szorulok rá a fülszövegírók sanyarú kenyerére, így aztán hagyom is a süket marketing dumát a francba.

Mindenesetre, miközben olvastam ezt a vaskos spoiler könyvet, nekem ez a három szerző ugrott be, mint a történet lehetséges viszonyítási és vonatkoztatási pontjai.

Dumas Három testőrének késő barokk kori udvari intrikákkal, ármánnyal, szerelmes enyelgéssel, szellemes társalgással és krakéler főhősökkel teli világa ugyanis egy látszatra minden ízében hagyományos epikus fantasy alapra épül, amelyben rég elfeledett istenek és mágikus teremtmények bukkannak fel az idő ködéből, amivel párhuzamosan spoiler az események is kezdenek egyre baljósabb színezetet ölteni, amelynek következtében a kezdeti könnyed hangulatot felváltja valami sokkal sötétebb és komorabb.

Keyes az epikus fantasy hagyományaihoz híven meglehetősen sok szereplőt mozgat, akiknek szálai hol egybeérnek, hol szétválnak, de már ennek a kötetnek a végére is kezd szép lassanként felsejleni a gigantikus tabló, amit a cselekedeteik a további három kötet során majd felfestenek.

A világot egykor uraló, félisteni hatalmú szkaszloikkal leszámoló ősi varázslónő leszármazottaiból álló királyi család, és közülük is elsősorban a kamaszodó – és ennek megfelelően elég süldőlányosan viselkedő – Anne Dare van a történet egyik fókuszpontjában. spoiler

Az események másik fő sodra sokkal inkább megfelel az epikus fantasy hagyományainak: ebben a király erdejének főberkésze spoiler Fehér Aspar próbálja megfejteni, hogy ki vagy mi gyilkolja és mérgezi az vadonban lakó embereket, sefryket spoiler és állatokat.

Bár a berkész kezdetben teljesen szkeptikus a babonás szóbeszédnek tűnő állításokkal szemben, miszerint az erdőben a felébredt Hangakirály, és annak teremtményei kószálnak, és azok pusztítják az ott élőket, mégis kénytelen elfogadni, hogy a dolognak igenis alapja van. spoiler

Az ő eseményszálának történéseibe becsatlakozik egy novícius is, akinek történésein keresztül a világot átszövő isteni-szakrális mágiának a működésébe is betekinthetünk. A mágia ebben a világban a különböző szférákat uraló szenteken spoiler, illetve azok gyakran eltérő aspektusain keresztül nyilvánul meg. Ez a hatalom a beavatottaknál gyakran a fizikai testük és érzékeik megváltozásával jár (nagyobb testi erő és szívósság, jobb memória) de előtte egy nagyon kemény zarándokúton kell részt venni spoiler.
A regény mágikus képét tekintve visszafogott – a világban ismert és gyakorolt praktika a varázslás, de csak nagyon kevesen értenek hozzá, s azok is valamelyik szent aspektusa révén tettek szert erre a tudásra, s jellemzően nem is használják nyakra-főre.

A regénynek néhány apróbb hibája azért akad: az időkezelés például meglehetősen nagyvonalú, és a sok párhuzamos szálon futó cselekmény miatt az egyes események sorrendje és egymásutánisága meglehetősen esetleges. A másik, hogy bármennyire is lendületes olvasmány a könyv – Keyes jó író, úgyhogy nagyon gyorsan pörögnek az oldalak –, és jól kidolgozott a mágikus háttér, és hiába volt néhány drámai csúcspont és csavar is a sztoriban, de nagyon egyedit eddig még nem tudott felmutatni.
Viszont amit letesz az asztalra, az nagyon szórakoztató olvasmány.

Ezt a sorozatot elsősorban a hagyományos, kissé régimódi epikus fantasy rajongóinak tudom szívből ajánlani, illetve azoknak, akik szeretik a téttel bíró, embert próbáló küldetésekben résztvevő hétköznapi hősöket, de elegük van az erőltetetten komor grimdark „mindenkit kinyírok, megcsonkítok és nyomorulttá teszek” stílusából, és szeretnék remélni, hogy a megkedvelt hősök közül legalább egyik-másik túléli mind a négy kötetet.

Igaz, hogy kicsit hosszú volt (több mint 900 oldal), de szerencsére jól megírt, olvasmányos történet. Klasszikus fantasy, a Gyűrük Urához hasonlóan. Tényleg nem akarom más könyvekhez hasonlítgatni, a bő lére eresztett bevezető ellenére is elég izgalmas volt. Az első kötetben jóformán a főszereplőkkel ismerkedünk meg, akik hercegek és hercegnők, lovagok és szerzetesek, meg az egyik kedvencem, a morgós főberkész – Fehér Aspar. Átkok, sötét varázslatok, jóslatok egy ősi lényről – van itt minden, ami után egy fantasy-rajongó megnyalhatja mind a tíz ujját. Nem az a lányos románc, bár van egy makacs kis hercegnőnk, ahhoz túl sok a véres jelenet és a hulla. A következő részben, gondolom az író most már tényleg belecsap a lecsóba, bár a kötet végére nem lehet panasz.

Sokáig kerülgettem ezt a könyvet, de valahol éreztem, hogy igazán tetszeni fog, és nem is csalatkoztam. Mikor még csak hírek voltak a könyvről, már akkor érdekesnek találtam a történetét.
Nagyon élvezetes kis fantasy, nem túl egyedi világgal. De ha az ember hosszabb időt szán az olvasásra, igazán be tudja szippantani, és akkor csak a könyvben él. A stílus pont olyan amit nagyon szeretek, az a lassú történet vezetés, melyben szép lassan bontakozik ki minden.
Egy középkori fantasy világban járunk, ahol több királyság is fellelhető, lovagokkal, hercegnőkkel, ármánnyal és cselszövéssel. Igen nagy utat járunk be több szereplőn keresztül. Mindenkiről szívesen olvastam, nem is tudom ki volt a kedvencem talán Stephen a nem túl harcias papnövendék, ellenben az eszét nagyon jól használja. De Fehér Aspart is ide sorolhatjuk a komor erdőjárót, róla is nagyon szívesen olvastam, Ő már inkább a kardot, és íjat részesítette előnyben.
Még a fiatal generáció Cazio és Anne kalandjai sem idegesítettek, inkább megmosolyogtatott a csipkelődésük.
Keyes remek karaktereket teremtett, az alkotott világa remek játszótér számukra. A könyv végén pedig szépen összeérnek a szálak. Azért túlságosan ne kedveljünk meg senkit, mert ki tudja mi leselkedik majd ránk. A világa minden szépségével, azért tud kegyetlen is lenni, és sokszor inkább az.
Egy könyv után nem kerültünk közelebb a megoldáshoz, inkább több kérdés fogalmazódik meg bennünk, mint amennyire választ kaptunk.
Engem nagyon elvarázsolt, és kedvenc is lett!
A folytatással óvatosan bánok, amíg ki nem jön a harmadik rész biztos , hogy el nem kezdem. Reméljük a legjobbakat és a kiadó idén a terveihez megfelelően ki is adja a maradék két részt. :)

Egyre gyakrabban veszem észre, hogy a hosszú könyvek felénél elkezdek unatkozni és másra vágyom…na a Hangakirálynál nem ez volt!! Végig sikerült fenntartani az érdeklődésemet és a figyelmemet. Keyes nagyon jó stílusban ír, sodró és lendületes, az olvasó elkezdi és nem tudja letenni, mert kíváncsi, hogy mi fog történni a következő oldalakon.
Amit nagyon sajnálok…és ez az én sóherségem, hogy nem keménytáblásat vettem meg, ha jól rémlik abban van térkép…párszor szívesen rápillantottam volna, pedig nem szokásom nézegetni. De tipikus Murphy, hogy amikor nézném, akkor nincs! :D No mindegy, túléltem.
Nem is tudnék nagyon negatívat mondani a könyvre, mert tipikus epikus, klasszikus fantasy, annak minden elemével. Mesebeli szörnyek, hercegnők, lovagok, világvége. Talán csak annyit, hogy az író nem mert kockáztatni, és inkább a biztos, beváltra ment. Egy apró hiányom volt, egy „csipetnyi fűszer” , ami megbolondítja és különlegessé teszi a történetet. Talán ezt megkapom a 2. részben, de ha nem, akkor is szeretni fogom!

Mivel egy gyenge pillanatomban sikerült bevásárolnom az egész sorozatot, így relatíve nagy elvárásokkal kezdtem neki a könyvnek és legnagyobb szerencsémre be is váltotta a hozzá fűzött reményeket.
Nagyon tetszik a világépítés, úgy gondolom, hogy egészen jól kidolgozottra sikerült az egész közeg, amibe belehelyezte a cselekményt.
A karakterek is jól felépítettek, amennyire sablonosak (vadóc hercegnő, mogorva erdőjáró, lelkes papnövendék, nemes lelkű ifjú lovag) és sokszor irritálóak az elején, a végére annyira megszerettem őket spoiler. Folyamatos a jellemfejlődésük és egyre szimpatikusabban viselkedtek. Nem mondom, hogy mindenki a kedvencem lett, de Anne-t például már nem akartam megpofozni a végére. Kicsit hiányolom az idősebb karaktereket, nagyon sok a 22 év alatti szereplő – Anne, Stephen, Winna, Neil, Cazio, Austra – de egye kutya, elnézem, mert sokuk meglepően felnőttesen viselkedik.
Amit rettenetesen hiányoltam, az egy térkép. A folyamatosan csepegtetett információmorzsák alapján természetesen lehetne rajzolni egy körülbelülit – ha jegyzeteltem volna közben –, de egy ilyen léptékű műnél én már elvárnék egy térképet. Főleg mivel az egész világépítést Európára alapozta – skandináv, mediterrán és a kettő közötti népek megjelenítésével, ha már ennyi mindent kitalált, firkanthatott volna mellé valamit.
Összességében nagyon erős kezdés, kíváncsian várom a folytatást.

Első könyvem az írótól, pedig jó pár, a magyarul megjelent könyvei közül itt figyelnek a polcomon. Az biztos, hogy elő fogom venni őket, mert jól ír az író.
Nehéz bármit is mondani erről a műről (főleg így, hogy csak az első részt olvastam), nem egyedi regény, de mégse az a totál sablon. A világ érdekes, a karakterek jók, a történet eddig hozta azt a szintet, hogy ne tudjam lerakni a könyvet. Több szálon futó cselekmények között mindig van, ami laposabb, de itt még ezt se mondhatom, mert pár fejezett után átveszi az érdeklődést, és jól váltogatja a szálakat az író.
Ha valami negatívumot kéne mondanom a könyvről, talán azt tudom megemlíteni, hogy elég részletes, lehet ez valakit zavar, és soknak találja a körítést, én nem ezek közé tartozom. Szívesen olvastam az átvezetőrészeket is, mert jól vannak megírva.
A lényeg, hogy nagyon várom a folytatást, mert a történet még, épp elkezdődött, és érdekel a nagy badabum.
Ajánlom minden fantasy kedvelőnek, szerintem nem lőnek mellé, ha belevágnak.

A könyv egy lassan hömpölygő történet, nagyon akkurátus és talán egy kicsit lassú, de egy elképesztő világban játszódik. A hangulata, az egyház szerepének leírása, a babonaság leírása, a különböző vidékek és népcsoportok leírása nagyon izgalmassá teszi a leírt világot (ami azért lehetne még bőbeszédűbb). A környezetet leíró, szép kerek mondatok nagyon sokszor elkezdtek mozifilmet vetíteni az agyamban, szinte láttam magam előtt a vidéket, még az emberek is elő-elő derengtek a háttérből. Ezt nagyon kevés könyv tudja nálam elérni. A fordító kivételes munkát végzett a különböző szavak megalkotásával, nagy örömmel olvastam a fordítását.
A Prológus megadja a keretet az elkövetkezendő eseményekhez, és innen lassan bontakoznak ki az események. A könyv több szálon fut, hármas egységekben meséli a történetet, más-más szereplő szemszögéből nézve. A kötet végére egyre több kérdés fogalmazódott meg bennem, amire az eddig történtek nem adtak választ, gyanítom, hogy a további kötetek majd világosságot hoznak minden miért jellegű kérdésemre. A szereplők közül Fehér Aspar történet szála tetszett a legjobban, bár a papnövendék szemszöge is nagyon jól meg lett valósítva. Minden hiányérzetem ellenére, összességében egy nagyon jól kitalált és megírt első kötetet kaptam. Várom a következő kötetet.

Úgy érzem, megérte erre a kötetre várni. Bár Keyes korábban megjelent regényeit még nem olvastam, a Hangakirály meggyőzött róla, hogy a szerzője jó fantasy író, akire érdemes lesz odafigyelnem.
Erre a regényre is el lehet mondani, hogy beszippantja az olvasóját. Rögtön a prológus egy csata mélyére dob, hogy szemtanúi lehessünk az emberek győzelmének, majd innét ugrunk előre kétezer évet, a látszólag békés jelenbe. Ahogy halad előre a történet, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy a háttérben sötét hatalmak működnek és a békének hamarosan vége lehet.
Keyes a cselekményt a manapság népszerű több nézőpontos megoldással mutatja be, ám nála egy-egy fejezeten belül is előfordulhatnak váltások, jobban kibontva így a cselekmény egy részét, vagy épp a párhuzamos történetvezetés miatt fokozva az izgalmakat.
A regény helyszínéül szolgáló világ látszatra nem túl egyedi, szabvány középkori világnak tűnik, ám a történet előrehaladtával ez a világ kap néhány új réteget. Külön kiemelném, hogy Keyes elég alaposan belement a világ nyelvének megalkotásába (no, azért nem tolkieni szintig), a cselekmény során ezeknek fontos szerepe lesz.
Én csak ajánlani tudom ezt a regényt és nagyon várom a folytatást.

Habár abban a pillanatban előrendeltem a könyvet, amint lehetett, sokáig kerülgettem, amíg végre leemeltem a polcról olvasni. Azonban csak a kezdőlökést kellett megkapnom, és onnantól nem volt megállás, úgy fogytak az oldalak, mintha a szél pörgette volna azokat.

Maga a világ kissé sablonos: az ősi időkben az emberiség legyőzi korábbi urait, hatalmas tudás és erők birtokosait, majd eltelik némi idő, és egy még ősibb istenség kezd el mozgolódni, ami igen hamar igen csúnya következményekkel fog járni. Viszont már az első fejezetekben kitűnik, hogy Keyes milyen ügyesen tölti fel élettel a világot, a stílusa annyira magával ragad, hogy amint azt már fentebb is írtam, elképzelhetetlenül gyorsan fogytak nálam az oldalak. Furcsán kettős sodrása volt a történetnek, hol úgy éreztem, a két kötetre bontott első rész még csak egy lassú felvezető az egész történethez, hol felgyorsult, ez utóbbit legfőképp a főszereplők fejlődésében láttam.

Olvasás közben az motoszkált a fejemben, hogy ha Peter F. Hamilton fantasy könyvet írna, az ilyen lenne. Sok, eleinte különálló szál, amik fokozatosan összeérnek, lassú, de alapos világépítés, ahol minden apró kis részletnek szerepe van, és érdemes megjegyezni, és egy jól lezárt első rész, ami pont olyan hangulatot teremt az olvasóban, hogy elégedett is legyen, és türelmetlen, hogy mikor kaphatja meg a folytatást.

spoiler

Szeretem az ilyen régi típusú fantasy regényeket, a középkori világra hajazó, intrikus, sok szereplős, sokszálas történeteket. Ez is nagyon jól indult, de a vége felé már nem csúszott annyira. A karakterek nem fogtak meg, valahogy egyik sem lett érdekes számomra és
ez a világ is zavaros, a Hangakirály legendája sem tiszta, az én ízlésemnek sok a mágia is. Szóval összességében nekem kicsit zavaros az egész és túl hosszú, különösen ha figyelembe veszem, hogy ez csak egy első rész volt.
De olvasmányos volt és érdekel annyira, hogy folytassam.