A Karanténhoz hasonlóan az alapszituáció itt is tucat sci-fi ötletnek tűnik: 2050-re egyes kiváltságosok Másolatot készíthetnek magukról, amelyek önálló személyiségként létezhetnek egy virtuális világban. Van, aki így szeretne „örökké élni”, van, aki csak saját magát szeretné sokszorozni, például kutatási célból. Itt jön az első különlegessége a regénynek, Egan ugyanis részletesen és realisztikusan végigveszi, hogy milyen problémák lehetnek egy Másolattal. Így azonnal visszaránt a földre, amikor megtudjuk, hogy a Másolatok 90%-a szinte azonnal lekapcsolja magát (tulajdonképpen virtuális öngyilkosságot követ el), vagy hogy a számítógépes valóság annyi processzoridőt vesz igénybe, hogy a leggyorsabb Másolatok is tizenhétszer lassabbak a valósághoz képest.
A könyv egyik főszereplője, Paul Durham különleges kísérletet végez a saját Másolatán, melynek során felfedezi az ún. porelméletet. Ezen elmélet szerint a saját időérzékelésünk szubjektív (ugye ez ismerős az elméleti fizikából), így akár teljesen véletlenszerű pillanatokból is összeállhat a saját valóságunk, amelyet mi folyamatosnak érzékelünk, és ezen pillanatok egy idővonalon bármelyik irányba, és bármilyen távol lehetnek. Legalábbis leegyszerűsítve így hangzik az elmélet, de szólok, hogy a Karanténhoz képest ez a könyv igazi mélyvíz.
A virtuális valóság felhasználásának egy másik módja az Autoverzum, amely kifejezetten biológiai-kémiai kísérletek elvégzésére szolgál, saját belső törvényszerűségekkel. Külön szakértői vannak – és ami Egan-nál külön tetszik, hogy ez a tudomány is gyerekcipőben jár még a történet idején –, akik ha ügyesek, sokévnyi kutatómunkát tudnak elvégezni akár napok alatt. Maria itt ér el áttörést, ezért Durham egy érdekes ajánlattal keresi meg, miszerint a porelmélet segítségével egy saját világot, egyfajta örök menedéket hozna létre az azt megfizető Másolatoknak, amely a földi számítógépes hálózatoktól függetlenül működne (különben hogy is lehetne örökéletű, ugye). Ezen világ részét képezné majd egy Autoverzumos szabályokon alapuló „idegen világ” is.
A könyv eddig is tartogat néhány – persze tudományosan alátámasztott – csavart, de a második fele a Karanténhoz hasonlóan igazi hullámvasút, amelyben a szubjektív valóság teljesen új értelmet nyer.
Ez is kitűnő regény, akárcsak a Karantén, és bár annál nehezebb a tudományos része, de még mindig az átlagember számára is emészthető marad. Talán egy-két logikai baki van benne, ami egy ilyen realisztikusan végigvitt – már amennyire az elméleti fizikát és matematikát realisztikusnak lehet tekinteni – történetben nem túl jó, de így is elsőrangú intellektuális kaland.
A szubjektív valóságról, érzékelésről és tudatról, Hans P. Moravec (igen, az a Moravec) írt kitűnő és közérthető cikket, amelyben a Permutation City elméletei elég jól össze vannak foglalva: http://www.frc.ri.cmu.edu/~hpm/project.archive/general.…
Kiegészítés: A könyv második felében az idegen lények / gondolat / nyelv / valóság viszonylatban felmerülő ötlet gyakorlatilag China Miéville Konzulvárosának picit más, sűrített változata, mindenesetre jól jelzi, hogy Egan – legalábbis a tudományokban – mennyire sokoldalú és ötletgazdag író.