Permutation ​City (Subjective Cosmology 2.) 88% 10 csillagozás

Egan talán legkevésbé cselekményes könyve olyan mélységben ássa bele magát a tudatmásolás kérdéskörébe, mint kevés másik hard SF. A történet szerint a 21. század közepén kezdenek elterjedni az emberi másolatok, de mind a jogi, mind a technikai problémák nagy része még megoldatlan. Programozási szempontból két nagy iskola verseng egymással: az egyik makroszinten pontos másolatokat készít, nem foglalkozva azzal, hogy következetes fizika álljon a virtuális valóság mögött. A másik leegyszerűsített fizikai alaptörvényeket próbál megalkotni, amelyekre egy atomi szinten is következetes virtuális világot lehet programozni.
Magukat a másolatokat azonban ennél jobban foglalkoztatja az a kérdés, hogy honnan ered a mesterséges öntudat? Hardverből vagy szoftverből? Processzorból vagy memóriából? Mi történik, ha belenyúlnak az órajelekbe vagy ha felhő-módban futtatják őket? Lehet, hogy az öntudat egy olyan illúzió, ami bármilyen platformon képes megteremteni önmagát?

A történet két programozó és néhány számítógépbe szkennelt tudatmásolat köré épül, akik a virtuális lét határait feszegetik és a fentiekhez hasonló kérdéseket próbálnak megválaszolni. A másolatok ezen felül a létezés értelmét is keresik: éljék tovább azt az életet, amit testi valójukban is folytattak, vagy felejtsék el a valóságot és induljanak el a transzhumanizmus útján? Ha ráunnak régi céljaikra és vágyaikra, egyszerűen programozzanak újakat magukba? De hol az önazonosság végső határa?
A virtualitást Egan negatívabban mutatja be az SF-ben megszokottnál: rámutat arra, hogy egy számítógépben spoiler csak azt lehet megtalálni, amit valaki előtte beprogramozott. És mit ér a halhatatlanság, ha nem kíséri végtelen sok potenciális új élmény? A végtelen unalmat pedig csak úgy lehet elviselni, ha a kitörölsz magadból mindent, ami még emberré tesz. (E ponton már nem csak a virtuális túlvilágra gondolhatunk, hanem bármelyikre, amit az emberiség a történelem folyamán elképzelt magának. A kérdés jogos marad.)
A szerzőtől szokatlan módon kevés választ kapunk, azok is inkább filozofikus, mint természettudományos jellegűek. A kérdései azonban zseniálisak. A történet – amely a könyv vége felé még megpróbált egy izgalmas krízist összehozni, szerintem vitatható sikerrel – tulajdonképpen nem is nagyon kellett volna hozzá.

Kár, hogy még nem adták ki magyarul, pedig szerintem filozófusok, informatikusok, matematikusok és természettudósok hordáit lehetne megvadítani vele itthon is.

Azért szeretem Greg Egant, mert hajlamos a legnyugtalanítóbb, legmélyebb filozófiai kérdésekre nagyon matematikus szemléletű módon [naiv] megnyugtató válaszokat adni; ráadásul mindezt úgy, hogy a merőben elméleti problémák húsba vágóan gyakorlatiak lesznek a szereplők számára. Mi van, ha nincs logika a világban, csak amit beleviszünk? Vigyünk bele, találjuk ki, és ez a mi világunk lesz, és ennél fogva létezni fog! Mi értelme van egy (végtelen) életnek? Amit annak érzel! Szóval ne nyávogjál, hanem találd ki! Persze ennyire azért nem optimista: mindig megmutatja a kérdések nehézségét és az alternatív válaszok közül néhányat.

Közel két év alatt olvastam el a könyvet, de nem azért, mert rossz lenne. Igazolhatnám magam azzal is, hogy az időben való szétszóródás milyen jól illett a könyv eszközeihez és az általa feszegetett témához (ami igaz), de még csak nem is ez volt az ok. Egyszerűen az olvashatóság határáig tömény*: minden bekezdésen órákig tudnék gondolkodni, ezért nagyon lassan haladtam vele. És még csak nem is hard sci-fi szempontból nehéz: egyetlen képlet sincs, a technológiák felfoghatóak, mindent teljesen megmagyaráz pont a kellő mélységben, minden kérdésünkre választ kapunk. (Bár sajnos bizonyos dolgoknak bele is lehet kötni a logikájába.) Viszont olyan filozófiai-kozmológiai kérdéseket feszeget, amikről a könyv vége után sem tudtam eldönteni, hogy mit kezdjek vele, vagy egyáltalán hülyeség-e az egész, viszont még mindig ott kavarognak bennem. [Mint a szerző honlapjáról kiderül, ezzel ő maga is így van, ami némileg megnyugtató.]
Egyszerűen tömör gyönyör az egész (még ha nem is a szöveg szintjén). (Csak a végével nem vagyok kibékülve, mert kicsit összecsapottnak tűnik, de annyi baj legyen.)
Talán a Diaszpórában már jobban megtalálta az egyensúlyt az olvashatóság és a látványos elméletekkel való zsonglőrködés között, de ott nem is próbált ennyire nagy mindfuck-ot átadni, mint itt, és jobban a „valóság” talaján maradt.

Még valami: ’94-ben jelent meg a könyv, és szerintem figyelemre méltóan jól öregedett (számítógépekkel is foglalkozó sci-fi létére).

Akit felbosszantott, hogy kevés konkrétumot sikerült belepréselnem ebbe az értékelésbe, annak bocs, és ajánlom Marcusét: https://moly.hu/ertekelesek/1372950

*: Kicsit igaz ez az „ajánlás” a szerző honlapján:
„If it’s a page-turner you’re looking for, Egan’s Permutation City beats Connes’ Noncommutative Geometry hands down.” — John Baez, sci.math
[igen, az egy 600+ oldalas szakkönyv. :D] Persze messze nem ilyen vészes a helyzet, nagyon megéri elolvasni. :)

A Karanténhoz hasonlóan az alapszituáció itt is tucat sci-fi ötletnek tűnik: 2050-re egyes kiváltságosok Másolatot készíthetnek magukról, amelyek önálló személyiségként létezhetnek egy virtuális világban. Van, aki így szeretne „örökké élni”, van, aki csak saját magát szeretné sokszorozni, például kutatási célból. Itt jön az első különlegessége a regénynek, Egan ugyanis részletesen és realisztikusan végigveszi, hogy milyen problémák lehetnek egy Másolattal. Így azonnal visszaránt a földre, amikor megtudjuk, hogy a Másolatok 90%-a szinte azonnal lekapcsolja magát (tulajdonképpen virtuális öngyilkosságot követ el), vagy hogy a számítógépes valóság annyi processzoridőt vesz igénybe, hogy a leggyorsabb Másolatok is tizenhétszer lassabbak a valósághoz képest.

A könyv egyik főszereplője, Paul Durham különleges kísérletet végez a saját Másolatán, melynek során felfedezi az ún. porelméletet. Ezen elmélet szerint a saját időérzékelésünk szubjektív (ugye ez ismerős az elméleti fizikából), így akár teljesen véletlenszerű pillanatokból is összeállhat a saját valóságunk, amelyet mi folyamatosnak érzékelünk, és ezen pillanatok egy idővonalon bármelyik irányba, és bármilyen távol lehetnek. Legalábbis leegyszerűsítve így hangzik az elmélet, de szólok, hogy a Karanténhoz képest ez a könyv igazi mélyvíz.

A virtuális valóság felhasználásának egy másik módja az Autoverzum, amely kifejezetten biológiai-kémiai kísérletek elvégzésére szolgál, saját belső törvényszerűségekkel. Külön szakértői vannak – és ami Egan-nál külön tetszik, hogy ez a tudomány is gyerekcipőben jár még a történet idején –, akik ha ügyesek, sokévnyi kutatómunkát tudnak elvégezni akár napok alatt. Maria itt ér el áttörést, ezért Durham egy érdekes ajánlattal keresi meg, miszerint a porelmélet segítségével egy saját világot, egyfajta örök menedéket hozna létre az azt megfizető Másolatoknak, amely a földi számítógépes hálózatoktól függetlenül működne (különben hogy is lehetne örökéletű, ugye). Ezen világ részét képezné majd egy Autoverzumos szabályokon alapuló „idegen világ” is.

A könyv eddig is tartogat néhány – persze tudományosan alátámasztott – csavart, de a második fele a Karanténhoz hasonlóan igazi hullámvasút, amelyben a szubjektív valóság teljesen új értelmet nyer.

Ez is kitűnő regény, akárcsak a Karantén, és bár annál nehezebb a tudományos része, de még mindig az átlagember számára is emészthető marad. Talán egy-két logikai baki van benne, ami egy ilyen realisztikusan végigvitt – már amennyire az elméleti fizikát és matematikát realisztikusnak lehet tekinteni – történetben nem túl jó, de így is elsőrangú intellektuális kaland.

A szubjektív valóságról, érzékelésről és tudatról, Hans P. Moravec (igen, az a Moravec) írt kitűnő és közérthető cikket, amelyben a Permutation City elméletei elég jól össze vannak foglalva: http://www.frc.ri.cmu.edu/~hpm/project.archive/general.…

Kiegészítés: A könyv második felében az idegen lények / gondolat / nyelv / valóság viszonylatban felmerülő ötlet gyakorlatilag China Miéville Konzulvárosának picit más, sűrített változata, mindenesetre jól jelzi, hogy Egan – legalábbis a tudományokban – mennyire sokoldalú és ötletgazdag író.