Vera 941 csillagozás

Grecsó Krisztián: Vera Grecsó Krisztián: Vera

Szeged, 1980. Vera az általános iskola negyedik osztályába jár, jó tanuló, jó sportoló. A papa a honvédségen dolgozik, a mama meg minden nap várja őt tanítás után. De Vera biztonságosnak hitt élete pár hét leforgása alatt megváltozik. Az egyik eseményből következik a másik, mintha dominók dőlnének egymás után, mégsem lehet tudni, vajon mi indítja el az események láncolatát. Mi fordítja szembe végzetesen az addigi legjobb barátnőjével? Miért olyan jó és ugyanakkor ijesztő egyre több időt tölteni Józeffel, az új lengyel fiúval? És miért vannak a felnőtteknek titkaik, ha Verától azt várják el, hogy ő mindig csak az igazat mondja?

Grecsó Krisztián új regénye arról szól, hogy a családi titkokat felfedni nemcsak tudás, de bátorság kérdése is. Vera felismeri: vannak helyzetek, amikor idő előtt kell felnőttként viselkednünk. És hogy fel lehet nőni a feladathoz.

Eredeti megjelenés éve: 2019

>!
Magvető, Budapest, 2020
328 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631438291
>!
Magvető, Budapest, 2019
336 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631438291
>!
Magvető, Budapest, 2019
336 oldal · ISBN: 9789631439069

1 további kiadás


Enciklopédia 7

Helyszínek népszerűség szerint

Szeged


Kedvencelte 90

Most olvassa 86

Várólistára tette 483

Kívánságlistára tette 397

Kölcsönkérné 10


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
Grecsó Krisztián: Vera

Általában bele sem gondolunk, mennyire nehéz egy írónak úgy írni meg egy főszereplőt, hogy az ne tudja, amit az író tud, ami az írónak evidens. Hogy tudása az élet számos területén kevesebb legyen, úgy egészében pedig más kontextusban legyen érvényes, más állócsillagok körül keringjen. Itt van Vera (a gyerek), aki 11 éves, és élete sarokpontjait a családi titkok, első szerelmek és iskolai kiközösítések jelentik. És itt van Krisztián (az író), aki 43 éves, élete sarokpontjai pedig teljesen mások – sok egyéb mellett például hitelesen szeretne írni Veráról, aki, mint említettem volt, 11 éves, és élete gócpontjait stb, stb. Két teljesen elütő szint, kibékíthetetlennek tűnő különbségekkel – de Grecsó megoldja.

Engem leginkább az ragadott meg, hogy mennyire működni tudnak a regény konfliktusai. Holott ezek – végtére is: „csak” – gyerekkonfliktusok, és némelyiket közülük amúgy is úgy kell kisilabizálni a félmondatok és véletlen elejtett felnőtt-megjegyzések mocsarából. Nem tocsogunk a vérben, váladékban, mégis: egy percig se gondoltam, hogy ezeknek a félelmeknek és fájdalmaknak ne lenne súlya. Aggódtam a szereplőkért, aztán megnyugodtam, megszerettem és megutáltam őket, attól függően, hogyan bántak Verával – mert Grecsó el tudta hitetni velem, volt ereje elhitetni velem, hogy igenis, mindez Verának élet-halál kérdés. Hogy a mindenség Vera körül forog.

Nagy bók, ami csak elsőre hangzik rosszul: mintha nem Grecsó írta volna. Értve ezalatt, hogy mintha nem is író írta volna. Mintha egyszerűen csak a szereplő lett volna, meg én. A zavaró harmadik, az író nélkül.

23 hozzászólás
Karinthy P>!
Grecsó Krisztián: Vera

Vera maga az élmény, az életérzés, a hangulat…Vera te vagy, én vagyok, és a szüleink, és a leendő gyermekeink, leszármazottaink, amíg világ a világ.
Vera A Gyermek, az az életszakasz, amit mindenki átél, de keveseknek adatik meg, hogy olyan élesen emlékezzenek rá és érezzék, ahogy Grecsó Krisztián.
Persze az, hogy hogyan emlékezhet egy felnőtt férfi egy 10 éves kislány gyerekkorára, örök rejtély marad. Mindenesetre Grecsó megcsinálta, megírta mindannyiunk gyerekkorát, függetlenül a kortól, amelyben élünk. Egy gyerek a saját nagy pillanatait akarja átélni. Az igazságot akarja, szomjazza minden porcikájával.
A gyereknek saját félelmei, bizonytalanságai, vívódásai vannak önmagával összezárva, ki nem mondható érzésekben fuldokolva.
A gyerek soha nem hálás a gyerekségéért, sokkal inkább szenved a súlya alatt.
Ugyan bizony hány felnőtt gondolkozott már el azon, hogy miért csak utólag visszatekintve tűnik jónak a gyermeki létforma?

Azért jó ez a regény, mert nem feltétlenül kell megérni rá. Elég embernek lenni.Elég a tapasztalat, hogy megszülettél, gyerek voltál, azután felnőttél.

Nagyon nagy tévedés, hogy ez egy ifjúsági regény. Ezzel a történettel egy gyerek vagy egy kamasz nem tud mit kezdeni. Ez nekünk szól, akik már túl vagyunk a nehezén: akiket már nem lep meg, hogy semmi sem az, aminek látszik, és hogy az életnek bizony jó nagy, kemény és csattanós tenyere van. Nekünk szól, neked, nekem! Hogy emlékezzél!
Hogy tudjad, hogy bár rázós menet volt, de megéltük ezt is, és közben mindig és mindig azt kutattuk: a rosszban hol a jó? Ismerjük be, sokszor meg is találtuk, csak idővel ez mindig egy kicsit egyre nehezebb lett. Ne felejtsd el keresni a jót! Történjen bármi, legyen bármekkora az a pofon, veszítsd el százszor a reményt, de a hitedet soha és keresd a szépet mindig.
Ott van az. Régen is ott volt, most sincs ez másként.

Vajon mit mesélhetnék még a regényről, amit már annyira régóta elszerettem volna olvasni és a vágyam ezennel most már végre teljesült?
Elmesélhetném, hogy jelen időben ír, Vera szemszögéből láttat mindent, ugyanakkor mégis kívülálló – E/3.. Elmesélhetném Józefet, de minek, ha nincsenek olyan szavaim, mint az írónak? Elmesélhetném, mit éreztem, de minek, ha te nem érzed általam? Elmesélhetném, hogy miről szól: barátságról, annak értékéről és mértékegységéről, végpontjairól és óriási hullámvölgyeiről. Egy érzésről, amire még nincsen szavad, amit nem hiszel, ami mégis minden porcikádat átjárja.
Biztonságról, amit egy gödörben találhatsz meg. Adrenalinról, amit egy kopogás indít útjára az ereidben. Önmagad, a benned rejlő erő felfedezéséről. Szomorú-izgulásról, ami a gyereked gyomrában gyűlik és te nem is tudsz róla. Titkokról, amiket talán jobb lenne nem tudni. Titkokról, amiket muszáj lenne tudni.

Azt szeretném, hogy aki olvassa ezt a könyvet, annak lássa, aminek én: varázslatnak – még akkor is, ha nincs örökkön-örökké. Arra kérem az írót, aki nem tudja így megfogni azt, ami az embert emberré teszi, inkább ne is írjon könyvet.

Grecsó Krisztián Veráját olvasni kell!
Köszönöm az élményt!

17 hozzászólás
Málnika P>!
Grecsó Krisztián: Vera

„Mert ő biztos benne, hogy ez a lázongó, fájdalmas, izzó rész, ami a gyomrában jött létre valahol, ami egyszerre gyönyörű és rettenetes: ez felnőtt dolog.”

Mostanában viszonylag gyakran fordul elő, hogy nagyon várt, és mások által agyon dicsőített könyv nekem végül csalódást okoz, sajnos ez történt a Verával is. A vonzó borító mellett írója biztos volt benne, hogy a hármas pillér: a retro hangulat, a kislány főszereplő és a lappangó titkok garantálják majd a sikert, amiben nem is csalódhatott, viszont nekem most valahogy mindez igen kevésnek bizonyult. A stílus közel sem gördülékeny, egyáltalán nem sodort magával a történet, sőt, bevallom, rendesen kínlódtam vele, oldalról oldalra azt vártam, mikor jutok már a végére. A türelmetlenségen kívül érzelmeket se nagyon váltott ki belőlem, kivéve, hogy néha rendesen megsajnáltam a főszereplőt, akinek az egész élete hazugságok halmazából épül fel. Ahogy első szerelme is fogalmaz: „neked az egész világon mindenki hazudik”. Mindez garantálja, hogy a kislány súlyos szorongással küzdjön, állandóan előtör belőle az a bizonyos szomorú-izgulás, még visszatérő álmában is egy forgó bölcsőben találja magát. Ráadásul szülein kívül még a szerző is jól kibabrált vele, ugyanis a koránál is azt érezheti az olvasó, itt valami nagyon nem stimmel. Vajon szerzői hiba, hogy így viselkedik és gondolkodik ez a csupán negyedikes lány, vagy épp kifejezetten remek húzás, koravénségével is hangsúlyozva van, ebben a fiatal életútban aztán minden összekuszálódott? Ez a valami nem stimmel érzés járja át az egész regényt, de nem érdeklődést keltő, sokkal inkább nyomasztó módon. Bár a rémálmot csak sikerül felülírni, a végső feloldás sem megnyugtató.

25 hozzászólás
vargarockzsolt>!
Grecsó Krisztián: Vera

Lányregény. Pöttyöskönyv. Imádom! – gondolom az elején, és azt is, hogy Grecsó Krisztián ezt a könyvet talán azért írta, hogy az általános iskolás lányoknak ne kelljen olyan kötelező fiúsregényekkel szenvedni, mint a Légy jó mindhalálig, Az egri csillagok, A Pál utcai fiúk és A kőszívű ember fiai. Oké, mondjuk nem én vagyok célközönség, van benne egy pici kukkolás is, hogy belelátok egy 10 éves kislány fejébe, de majd letagadom. Úgy érzem, hogy teljesen hiteles, különösen a szerelmes részek, én már óvodás koromban is szerelmes típus voltam, simán elfogadom, hogy Vera így gondolkodik. Azért van egy kicsi hiányérzetem, a figurák egy picit sablonosak, például Molnár Ferenc, a felszínes drámaíró a regényében sokkal jobban karakterizálja még a mellékszereplőket is; aztán meg van amire én abból a korból máshogy emlékezem. Például nekem volt olyan osztálytársam, akinek katonatiszt volt az apja, ők nem Trabant kiutalásra vártak, hanem Skodájuk volt, aztán 1500-as Ladájuk. Katonatisztnek lenni, ráadásul mérnök-katonatisztnek, akkoriban státusz volt. Egy másik nem lényegi megjegyzés: szerintem a 80-as években az áruházakban még nem voltak biztonsági őrök, az csak később jött divatba. De ezek csak apróságok, ettől még működhetne ez a regény jól, hiszen olyan drámai eseményeket ábrázol, hogy minden más lényegtelenné válik.
A könyv második felében szerintem magával ragadta a szerzőt az írni tudása, és a beteg kislány tudatfolyamának ábrázolása már másfajta olvasót igényel, egy felnőttet. Ez már meghaladja egy 10-14 éves kislány értelmi szintjét. (Nem Vera hitelességében kételkedem, nem abban, hogy ő képes volt-e mindezeket így megérteni, elgondolni, hanem a potenciális olvasókra gondolok.) Az idősíkok váltogatása és a főszereplő belátási korlátai a korábbi egyszerű, világos kontúrú történetet homályossá, bonyolulttá teszi, ami simán elfogadható egy felnőtteknek szóló regényben, de hát a regény nem így indult. Jellemző, hogy az eddigi értékelésekben senki nem figyelt fel arra, hogy a regénynek van egy félig-meddig valóságos szereplője is: Komócsyn elvtárs, Jakab apja, aki nyilván a Szegeden közismert és rettegett Komócsin párttitkár dinasztia egyik tagja, ami egy érdekes háttérinformáció lenne – ha nem lenne teljesen hiteltelen. A történet vadromantikus fordulatai is egy ifjúsági regénybe illenek, felnőttregényként ez nem lehet más, csak lektűr. Nincs semmi baj a lektűrrel, ha jól van megírva, és ha tudja az ember, hogy ilyet vesz a kezébe, de én előzetesen szépirodalmat vártam, aztán lányregényt, ehhez képest kicsit csalódás lett nekem ez a könyv. Ez persze a Grecsó-rajongókat nem rettentheti el. :)

2 hozzászólás
Maminti9 P>!
Grecsó Krisztián: Vera

Grecsó Krisztián Vera című könyvét nagyon akartam szeretni, mert a Kádár-korszak bájos aspektusának légköre lengi át, miközben a fiatal Vera először szembesül a felnőttkor próbatételeivel. A borító mindenképpen említést érdemel, a tél borongósságát sejtető halvány kék szín mögött megbújó szegedi városrészlet engem teljesen lenyűgözött, ahogy az író többi regényének a külső megjelenése is nagyon impozáns.
Egy ifjúsági regényről van szó, de felnőtt fejjel érthető igazán. Vera szembe találja magát az első szerelem furcsa érzésével, amikor még nem tudja megfogalmazni, hogy pontosan mi is lehet ez, csupán csak annyit, hogy Józef nélkül sokkal üresebbek az iskolai hétköznapok. Emellett most szembesül a barátság törékenységével, ahogy fény derül súlyos családi titkokra is, és mindezeket a sérülékeny lelke így egyszerre még képtelen befogadni, a szomorú-izgulás úton útfélen behálózza. Vera ugyanis még egy naiv kislány, aki rálépett a felnőtté válás útjára, belső narrációján keresztül a benne kavargó érzések sokasága tárul fel előttünk. Grecsó Krisztián többnyire megtalálta a megfelelő hangot és egy ilyen korú lány dilemmáinak lényegét, mely mindenképpen pozitívumként említendő. A karamellás tej illatú reggelek és a dobozba zárt fekete-fehér képek nyomasztó hangulata megfelelő atmoszférát teremt a Verában zajlódó lelki folyamatok kettősségének ábrázolásához.
A szocialista éra tipikus alakjai is megjelennek, de felhangzik a Delta főcímdala, vagy éppen a Sokol rádió, a háttérben pedig itt-ott megjelenik a hangyás, képcsöves televízió. A hangulatteremtés és az alapkoncepció teljesen jó, de a regény mégsem az igazi. Szabó Magdára próbál hajazni a stílusában. Az írónőre jellemző hosszú mondatok ugyan megvoltak, de az azok által ábrázolt egyszerű érzések kifejezése Grecsó Krisztiánnál hiányzott. Nekem a Mondják meg Zsófikának jutott eszembe róla, de semmiképpen nem állítanék párhuzamot a két mű között, hiszen annak a Vera sajnos csak egy gyenge változata. A regény végére úgy éreztem, hogy borzasztó nagy volt a lendület, az író túl sok mindent akart kifejezni, lezárni, megoldani, de sajnos egy ponton már azt sem tudtam pontosan, hogy mi a valóság és mi az álom, vagy hogy melyik helyszínen vagyunk éppen. Sajnos az utolsó oldalt követően hiányérzetem maradt a lezárást illetően. Mindemellett rengeteg elgépelés van benne, volt, hogy egy oldalon több is, ami nagyon zavaró.
Azt gondolom, hogy egy nagyon jó regény lehetett volna, mert az író képes igazán a lelkek mélyére látni, és az érzelmek kifejezéséhez megfelelő hangulatot teremteni, de a fentiek miatt a közepesnél csak picivel jobbra tudtam értékelni.

dacecc P>!
Grecsó Krisztián: Vera

Elképesztő, hogy mennyit számít egy borító. Csak ránéztem a boltban a könyvre, és két érzés is elindult bennem: megkívántam egyrészt Szeged hangulatát, másrészt pedig rögtön kézbe akartam venni a könyvet. Szóval elég igényes lett a megjelenése.
Grecsóval az ember amúgy előnyből indul, ha olvasott már tőle egy-két regényt, nagyjából sejtheti mire számíthat, ez azonban nem negatívum, mert amit eddig olvastam tőle, mindnél azt éreztem, hogy működött a szöveg. Nem volt ez máshogy a Verával sem, elég szép felnövéstörténet lett egy kislányról, akinek helyt kell állnia egy csomó új helyzetben. Vannak hibái a könyvnek, de szinte mindet megbocsátom egy dolog miatt: nagyon átélhető a gyerekperspektíva. Vera érzésvilága, gondolkodása a kibontakozó új érzésekkel, a saját fogalmakkal ezekre az új tapasztalatokra mind hihető, el tudom képzelni, hogy egy 11 éves kislány így gondolkodik. Ennek tudom be azt is, hogy a 80-as évek és a város hangulata nem kap akkora szerepet, mert egy ekkora gyermek számára az talán mellékes, hogy milyen korban történnek ezek a dolgok.

1 hozzászólás
Annamarie P>!
Grecsó Krisztián: Vera

Kedves felnőttek, a gyerekeknek nem fáj a fejük, nincs migrénjük általában. De van gombóc a pocijukban, reszket a gyomruk, ott lakik a félelem. Ott jelez a szeretethiány, aköré gömbölyödik kicsi alakjuk. Vera belekuporodik olvasója ölébe, nem tudunk nem azonosulni vele.
https://annamarie-irkal.blogspot.com/2019/03/grecso-kri…

10 hozzászólás
DaTa P>!
Grecsó Krisztián: Vera

Nagyon vegyesek az érzéseim. Az eleje elvarázsolt, alig tudtam letenni, aztán ahogy jött a lányok közötti konfliktus, majd a kibontakozó lámúr, egyre jobban zavart valami. Mégpedig az, hogy egyszerűen nem hittem el, hogy egy tíz éves gyerek ezt, és így éli meg, éli át. Szép könyv lenne pedig. Csak hát… Olyan felemás.

4 hozzászólás
Zero>!
Grecsó Krisztián: Vera

Azt hiszem erre mondják, hogy ahány olvasó, annyiféle vélemény, nem leszek vele népszerű, de előre leszögezném: nekem a Vera, elvitathatatlan erényei ellenére, sajnos nem igazán jött át.
Nem különösebben vagyok jártas Grecsó munkásságában, a jelenlegi legfrissebbel együtt összesen négy könyvéhez volt szerencsém, amikkel szintén ilyen összevissza viszonyom van.
Annak idején a Mellettem elférsz volt az első választásom, amire amúgy jókedvűen gondolok vissza, egy év alatt kétszer is elolvastam, és amolyan jokerkártyának látom a magyar irodalmon belül, nem hibátlan történet, időnként kicsit megbicsaklik az arányérzék, és átbillen sima giccsbe az amúgy szépen vezetett sztori, mégis ajánlható nullától kilencvenkilencig. Aztán jött a Pletykaanyu, amit szerintem rajtam kívül mindenki, talán még maga a szerző is utál. Én istenien szórakoztam rajta, hiába látszott a kiforratlansága, hiába ütköztek ki a hatások rajta. Hogy néhol Partinagyos. Máshol egy kicsit Darvasis. Vaskos volt, paraszt, lendületes, tétova, mégis erőteljes. Sosem feledlek, Csók Feri.
Ekkorra azért már megfogalmazódott bennem valamennyire, hogy jó ez, jó ez, egyszerűen csak nem nekem ír.
Utána jött a Jelmezbál, némi külső nyomásra, hogy de az milyen jó. Sőt, azóta is csak azt hallom, hogy a Jelmezbál milyen jó. Biztosan az volt, én is olvastam végül, de sajnos, és ez egy kicsit már égő, de legalábbis nagyon furcsa, de egy vak hangra nem emlékszem belőle. Semmire. Ez azért furcsa, mert minden nagyképűség nélkül, remek memóriám van, főleg annak fényében, hogy időnként mennyit teszek azért, hogy ne legyen. Szóval semmi, átzúgott rajtam az egész cucc nyomtalanul.
És ezzel el is érkeztünk a Verához, amihez azzal próbálták a kedvem megcsinálni, hogy tudod, volt az a csaj a Jelmezbálban, a Tátrai Vera, és ez most az ő gyerekkora lesz.
Mi? Hogy kicsoda? Mivan?
Áhá, szóval tulajdonképpen: egy spin-off.
Végigszaladva az eddigi értékeléseken, meg még néhány kritikai portálon megjelent íráson már látom, hogy a hiba az én készülékemben van, de sajnos nekem a legtöbb olyan dolog feküdte meg a gyomromat, amit mindenki más erényként kezel.
Elsőnek ott van a miliő. 1980, Szeged. Szegedieknek tutira buli, hogy megjelenik a Dóm, vagy az Aradi tér, nekem minimális emlékeim vannak a városról, ezért aztán ez annyira nem tudott meghatni. Főleg, hogy nem annyira erős a megteremtett hangulat. Nem egy Légy jó mindhalálig, azt olvasva szinte haraphatod Debrecent. Nem egy Pál utcai (bár a könyv egyik mottója is a PUF-ból származik, és a történetvezetés is nem egy helyen hajaz Nemecsekékre), hogy egyből a nyócba varázsolódsz tőle. Kis túlzással játszódhatott volna a könyv akárhol, Kócoslófaszhegyétől a Tűzföldig.
Aztán itt van a dátum. 1980. Hajjaj. Itt kezdődnek további problémáim, de ez már tényleg csak az én bajom, nem pedig a könyvé. Grecsónak egyik igazán markáns írói eszköze a múlttal való játszadozás, a nagybetűs Nosztalgia. Tud ez nagyon jó is lenni, és Grecsó is tényleg nagyszerűen csinálja, ritkán nyálasodik el a dolog, de nekem ezt már egyszerűen nem veszi be a gyomrom. Itt van minden röhejes kelléke a KKK-nak (késő-Kádár-kornak). Delta a Kudlikjulival. Varjúdombi mesék. Jugópiac. A RENGETEG kurva karamellás tej, amit megisznak. Meg a többi, apáinktól hallott sztori.
Figyi, én jó pár hónappal azután születtem, hogy Kádár apánk alulról kezdte szagolni az ibolyát. És majdnem 30 éves vagyok. Komolyan nem lenne itt az ideje végre új rigolyák és új lökött berögződések után nézni? Komolyan sosem fog felnőni az a generáció Magyarországon, aki már nem opálos szemmel gondol vissza a gulyáskomcsi teremtett boldogságra?
Na, ne kalandozzunk el, Grecsó jól csinálja, amit csinál, nagyon ügyesen menedzseli is magát, jó neki. De én utálok folyton hátrafelé nézni. (Különben sem valami jó ilyenekkel pedálózni egy olyan országban, ahol nálam fiatalabbak 2019-ben elhiszik, hogy a Versailles-i béke (gyk. TRIJANON) visszafordítható.)
Viszont tényleg nagyon tetszett, ahogy az író belehelyezkedett egy 11 éves lány bőrébe. El tudtam hinni, még ha nem is feltétlenül volt hibátlan, és valami tompított szinten én is újra átéltem ezeket az akkor még traumatikus dolgokat. Első szerelmes kézfogást, egy barát elvesztését, ilyeneket. A karamellás tejet nem, mert azt mindig rühelltem, és minden alkalommal lepasszoltam az osztály legdagadtabb gyerekének.
Viszont pont a gyerekszemszög miatt kezdett nekem a végére megkuszálódni a történet, nehezen fogtam fel, hogy most akkor mi van ezekkel? De ebbe nem másznék bele, mert összeszpojlereznék mindent, legyen elég annyi, hogy nekem a végére sajnos igencsak szétesett a történetvezetés, és aztán a kedvem is elment az egésztől. Még úgy is , hogy alig egy napot töltöttem a könyvvel. Mert ez benne a jó, ami egy Grecsóban mindig jó. Hogy könnyednek tűnik, de határozott súlya van. Hogy bár nem a világ legegyszerűb mondatai sorakoznak nála, mégis hihetetlenül olvasmányos, és kedvvel áll neki mindenféle korosztály. Míves lektűr olyanoknak, akik nem hajlandóak bármilyen vécépapírt olvasni egy strandolás alatt. Majdhogynem limcsi. De persze nem.
Bajban vagyok az értékeléssel, nagyon ambivalens érzések kavarognak bennem, amiknek a töredékét, ha leírtam most. Úgyhogy hármas. Plusz egy fél csillag, hogy annyira ne figyeljetek rám. Mert ez a könyv igazából tökjó, csak én vagyok az, akinek, így a negyedik könyvre rá kellett, hogy jöjjek végre, egy kicsit sem világa ez az egész.

14 hozzászólás
pepege P>!
Grecsó Krisztián: Vera

Hat évvel ezelőtt a Mellettem elférsz című regénnyel kezdtem az ismerkedést a szerző műveivel, és ha nem is lettem fanatikus, elfogult rajongója, meg tudott érinteni és rögtön tudtam, hogy Grecsó Krisztián világába érdemes lesz újra és újra belépnem. Sajnos a Megyek utánad Daruja iránt inkább dühöt éreztem, picit bosszantott a karaktere, és ez valahogy rányomta a bélyegét az olvasásélményre. A novelláival való ismerkedés után pedig egyértelműen kijelenthetem, hogy nálam eddig a három évvel ezelőtt megjelent Jelmezbál című regénye az aranyérmes. Abban ugyanis a szerző, addig már jól megismert, magas nosztalgiafaktorral bíró stílusát keresztezte egy enyhe krimiszállal, a mozaikos cselekménye folyamatos figyelemre sarkallt, amivel engem maximálisan elbűvölt. Nem csoda, hogy rögtön izgatott lettem, amikor másfél éve egy író-olvasó találkozót követő dedikáláson a tudomásomra jutott, hogy a következő regénye a Jelmezbál egyik szereplőjéről, Veráról szól.

Az 1980-as években Szegeden felcseperedő Vera a történet elején még csupán egy a sok 10-11 éves gyermek közül. Gondtalan, jó tanuló, szülei szeretetét (és kicsit túlzott óvását) élvezi, és mellette van legjobb barátnője is, Sári, akivel mindig mindent meg tudnak beszélni. Minden egy születésnapi ünnepségen kezdődik, ahová Vera (a két család szoros barátságának köszönhetően) a szüleivel együtt érkezik. Itt ismerkedik meg ugyanis Józeffel, a szimpatikus, kedves lengyel fiúval, akiről később kiderül, hogy ugyanabban az iskolában kezd el tanulni, mint Vera, csak éppen ő már felsőtagozatos, nagy fiú.

Ám az iskolában Józef egyáltalán nem úgy viselkedik, mint a megismerkedésükkor, folyamatosan balhézik, fegyelmezetlen, Verát pedig levegőnek nézi. Később egy apró balesetnek köszönhetően mégis barátkozni kezdenek, amit Sári egyáltalán nem néz jó szemmel és féltékenységében egy súlyos családi titkot zúdít barátnője nyakába. Ettől kezdve Vera élete fenekestül felfordul, súlyos kérdések és érzések gyötrik (ő „szomorú-izgulás”-nak hívja), minden jó szándéka ellenére sorozatosan félresiklanak a dolgai. Hiányzik a barátsága Sárival, gyermeki énje még nem ismeri fel, hogy amit Józef iránt érez, az bizony az első szerelem. De a legfontosabb kérdés, hogy miért titkolóznak a felnőttek és hová vezethet mindez?

Egy történet gyermekszemszögből. Úgy vélem ennek megírása már önmagában nem egyszerű feladat, hiszen felnőttkorunkra nagyon elhalványulnak gyermekkori emlékeink. Az íróval ellentétes nemű gyerekről írni még nehezebb, és le a kalappal azelőtt, aki ezt hitelesen meg tudja oldani – Grecsónak ez sikerült. Hiába nem tudtam teljes mértékben megkedvelni Vera karakterét, ezt a regényt más szemszögből nem lett volna érdemes megírni, ez így lett profi munka. Örökös probléma, hogy a gyerekek sokszor nem értik még a felnőtteket, az általuk elmondottakat, vagy félreértik őket (és többnyire sajnos ez fordítva is igaz), de visszakérdezni nem mernek vagy nem tudnak. Azokból az információmorzsákból kell építkezniük, amelyeket elhintenek számukra, és ez az elhallgatás, elfojtás csak problémákat szül. De pontosan ez a szűkített, gyermeki látókör – amit a szerző használt, és amely a regény erőssége – tette élethűvé Vera világát.

Grecsó Krisztián ezúttal ismét egy újabb csapáson indult el, amely szerintem – velem együtt – vegyes érzelmeket válthat ki az olvasóból. Ennek ellenére mégis érdemes társául szegődnünk ezen az úton, még akkor is, ha ezáltal kissé ismeretlen terepre is tévedünk. Én jókora adag kíváncsisággal nézek a következő közös utunk elébe.

http://ekultura.hu/2019/05/02/grecso-krisztian-vera


Népszerű idézetek

Annamarie P>!

… egymás mellett ülnek, viszonylag közel, nem szorosan, de a kezük, ha a fiú egy kicsit előredől, oldalt éppen összeér. És ez jobb érzés bárminél. Finomabb, forróbb, lebegősebb, mint egy repülős álom, vagy amikor gumimatraccal lebeg a Tiszán, és még annál is jobb, mint amikor kicsi volt, és a papa magasba dobálta. Ha ilyenek vannak a világon, akkor meseszép dolog élni.

121. oldal

Málnika P>!

A dolgok egymásból következnek, mintha dominók dőlnének el hosszú, egyenes sorban, minden lépés magában ártatlan és kikerülhetetlen.

111. oldal, 5. fejezet

Kapcsolódó szócikkek: dominó
Annamarie P>!

Pedig mosolyogni tudni kell. Mindig mosolyogni kell, akkor is, ha az emberre rátör a szomorú-izgulás, sőt akkor még jobban, mert különben Etelka néni is, meg a mama is azt fogja kérdezgetni, mi a baj. Az meg fárasztó, mert nem hagyják abba, amíg ki nem talál valamit.

64. oldal

Annamarie P>!

Ahogy felül az ágyban, lassan szétárad benne a szomorúság, olyan, mint a hasfájás, alattomos.

78. oldal

3 hozzászólás
robinson P>!

… Verát nem érdekli tovább az egész, felnéz a Hősök kapujára, a nagy, felül félköríves ablakok közül néhányban ég a villany, Vera bámulja az épület fénylő szemeit, és ekkor hatalmas, csillogó gyémántpelyhekben hullani kezd a hó

Kapcsolódó szócikkek: Szeged
1 hozzászólás
Málnika P>!

Ő nem akarta ezt! Az érzés választotta és akarta őt.

110. oldal, 5. fejezet

tsabeeka>!

Rossz dolog félni. Eddig nem is tudta, mennyire. Várni valamit, ami nem jön. És aztán mindennél jobb megszabadulni ettől a félelemtől.

51. oldal (Magvető, 2019)

DaTa P>!

(…) minden olyan jó, és ismerős, mint szokott, és valahogy mégis teljesen más.

87. oldal

DaTa P>!

„De nehogy lekváros kenyeret vigyél neki”, mondja, „azt a fiúk nem szeretik.”

180. oldal

10 hozzászólás
fuzsa>!

Hogy lehet az, hogy minden valakihez képest van? Eddig ilyen nem volt. És ha őszinte magához, biztonságosabb is volt úgy. Megnyugtatóbb. Így rettegni kell mindig, mert nem lehet tudni, hogy vajon a másik mit gondol.

95. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései
Kertész Erzsi: Lássatok csodát!
Márton Klára: Elment a vonat
Håkon Øvreås: Barni, a szuperhős
Torey Hayden: Szellemlány
Iain Banks: A darázsgyár
Molnár Krisztina Rita: A víz ösvénye
Polcz Alaine: Meghalok én is?
Rosemarie Eichinger: Esznek-e a halottak epertortát?
Lázár F. Katalin: Hol lennék jó helyen?