Vera 86% 1306 csillagozás

Általában bele sem gondolunk, mennyire nehéz egy írónak úgy írni meg egy főszereplőt, hogy az ne tudja, amit az író tud, ami az írónak evidens. Hogy tudása az élet számos területén kevesebb legyen, úgy egészében pedig más kontextusban legyen érvényes, más állócsillagok körül keringjen. Itt van Vera (a gyerek), aki 11 éves, és élete sarokpontjait a családi titkok, első szerelmek és iskolai kiközösítések jelentik. És itt van Krisztián (az író), aki 43 éves, élete sarokpontjai pedig teljesen mások – sok egyéb mellett például hitelesen szeretne írni Veráról, aki, mint említettem volt, 11 éves, és élete gócpontjait stb, stb. Két teljesen elütő szint, kibékíthetetlennek tűnő különbségekkel – de Grecsó megoldja.

Engem leginkább az ragadott meg, hogy mennyire működni tudnak a regény konfliktusai. Holott ezek – végtére is: „csak” – gyerekkonfliktusok, és némelyiket közülük amúgy is úgy kell kisilabizálni a félmondatok és véletlen elejtett felnőtt-megjegyzések mocsarából. Nem tocsogunk a vérben, váladékban, mégis: egy percig se gondoltam, hogy ezeknek a félelmeknek és fájdalmaknak ne lenne súlya. Aggódtam a szereplőkért, aztán megnyugodtam, megszerettem és megutáltam őket, attól függően, hogyan bántak Verával – mert Grecsó el tudta hitetni velem, volt ereje elhitetni velem, hogy igenis, mindez Verának élet-halál kérdés. Hogy a mindenség Vera körül forog.

Nagy bók, ami csak elsőre hangzik rosszul: mintha nem Grecsó írta volna. Értve ezalatt, hogy mintha nem is író írta volna. Mintha egyszerűen csak a szereplő lett volna, meg én. A zavaró harmadik, az író nélkül.

Vera maga az élmény, az életérzés, a hangulat…Vera te vagy, én vagyok, és a szüleink, és a leendő gyermekeink, leszármazottaink, amíg világ a világ.
Vera A Gyermek, az az életszakasz, amit mindenki átél, de keveseknek adatik meg, hogy olyan élesen emlékezzenek rá és érezzék, ahogy Grecsó Krisztián.
Persze az, hogy hogyan emlékezhet egy felnőtt férfi egy 10 éves kislány gyerekkorára, örök rejtély marad. Mindenesetre Grecsó megcsinálta, megírta mindannyiunk gyerekkorát, függetlenül a kortól, amelyben élünk. Egy gyerek a saját nagy pillanatait akarja átélni. Az igazságot akarja, szomjazza minden porcikájával.
A gyereknek saját félelmei, bizonytalanságai, vívódásai vannak önmagával összezárva, ki nem mondható érzésekben fuldokolva.
A gyerek soha nem hálás a gyerekségéért, sokkal inkább szenved a súlya alatt.
Ugyan bizony hány felnőtt gondolkozott már el azon, hogy miért csak utólag visszatekintve tűnik jónak a gyermeki létforma?

Azért jó ez a regény, mert nem feltétlenül kell megérni rá. Elég embernek lenni.Elég a tapasztalat, hogy megszülettél, gyerek voltál, azután felnőttél.

Nagyon nagy tévedés, hogy ez egy ifjúsági regény. Ezzel a történettel egy gyerek vagy egy kamasz nem tud mit kezdeni. Ez nekünk szól, akik már túl vagyunk a nehezén: akiket már nem lep meg, hogy semmi sem az, aminek látszik, és hogy az életnek bizony jó nagy, kemény és csattanós tenyere van. Nekünk szól, neked, nekem! Hogy emlékezzél!
Hogy tudjad, hogy bár rázós menet volt, de megéltük ezt is, és közben mindig és mindig azt kutattuk: a rosszban hol a jó? Ismerjük be, sokszor meg is találtuk, csak idővel ez mindig egy kicsit egyre nehezebb lett. Ne felejtsd el keresni a jót! Történjen bármi, legyen bármekkora az a pofon, veszítsd el százszor a reményt, de a hitedet soha és keresd a szépet mindig.
Ott van az. Régen is ott volt, most sincs ez másként.

Vajon mit mesélhetnék még a regényről, amit már annyira régóta elszerettem volna olvasni és a vágyam ezennel most már végre teljesült?
Elmesélhetném, hogy jelen időben ír, Vera szemszögéből láttat mindent, ugyanakkor mégis kívülálló – E/3.. Elmesélhetném Józefet, de minek, ha nincsenek olyan szavaim, mint az írónak? Elmesélhetném, mit éreztem, de minek, ha te nem érzed általam? Elmesélhetném, hogy miről szól: barátságról, annak értékéről és mértékegységéről, végpontjairól és óriási hullámvölgyeiről. Egy érzésről, amire még nincsen szavad, amit nem hiszel, ami mégis minden porcikádat átjárja.
Biztonságról, amit egy gödörben találhatsz meg. Adrenalinról, amit egy kopogás indít útjára az ereidben. Önmagad, a benned rejlő erő felfedezéséről. Szomorú-izgulásról, ami a gyereked gyomrában gyűlik és te nem is tudsz róla. Titkokról, amiket talán jobb lenne nem tudni. Titkokról, amiket muszáj lenne tudni.

Azt szeretném, hogy aki olvassa ezt a könyvet, annak lássa, aminek én: varázslatnak – még akkor is, ha nincs örökkön-örökké. Arra kérem az írót, aki nem tudja így megfogni azt, ami az embert emberré teszi, inkább ne is írjon könyvet.

Grecsó Krisztián Veráját olvasni kell!
Köszönöm az élményt!

„Mert ő biztos benne, hogy ez a lázongó, fájdalmas, izzó rész, ami a gyomrában jött létre valahol, ami egyszerre gyönyörű és rettenetes: ez felnőtt dolog.”

Mostanában viszonylag gyakran fordul elő, hogy nagyon várt, és mások által agyon dicsőített könyv nekem végül csalódást okoz, sajnos ez történt a Verával is. A vonzó borító mellett írója biztos volt benne, hogy a hármas pillér: a retro hangulat, a kislány főszereplő és a lappangó titkok garantálják majd a sikert, amiben nem is csalódhatott, viszont nekem most valahogy mindez igen kevésnek bizonyult. A stílus közel sem gördülékeny, egyáltalán nem sodort magával a történet, sőt, bevallom, rendesen kínlódtam vele, oldalról oldalra azt vártam, mikor jutok már a végére. A türelmetlenségen kívül érzelmeket se nagyon váltott ki belőlem, kivéve, hogy néha rendesen megsajnáltam a főszereplőt, akinek az egész élete hazugságok halmazából épül fel. Ahogy első szerelme is fogalmaz: „neked az egész világon mindenki hazudik”. Mindez garantálja, hogy a kislány súlyos szorongással küzdjön, állandóan előtör belőle az a bizonyos szomorú-izgulás, még visszatérő álmában is egy forgó bölcsőben találja magát. Ráadásul szülein kívül még a szerző is jól kibabrált vele, ugyanis a koránál is azt érezheti az olvasó, itt valami nagyon nem stimmel. Vajon szerzői hiba, hogy így viselkedik és gondolkodik ez a csupán negyedikes lány, vagy épp kifejezetten remek húzás, koravénségével is hangsúlyozva van, ebben a fiatal életútban aztán minden összekuszálódott? Ez a valami nem stimmel érzés járja át az egész regényt, de nem érdeklődést keltő, sokkal inkább nyomasztó módon. Bár a rémálmot csak sikerül felülírni, a végső feloldás sem megnyugtató.

Lányregény. Pöttyöskönyv. Imádom! – gondolom az elején, és azt is, hogy Grecsó Krisztián ezt a könyvet talán azért írta, hogy az általános iskolás lányoknak ne kelljen olyan kötelező fiúsregényekkel szenvedni, mint a Légy jó mindhalálig, Az egri csillagok, A Pál utcai fiúk és A kőszívű ember fiai. Oké, mondjuk nem én vagyok célközönség, van benne egy pici kukkolás is, hogy belelátok egy 10 éves kislány fejébe, de majd letagadom. Úgy érzem, hogy teljesen hiteles, különösen a szerelmes részek, én már óvodás koromban is szerelmes típus voltam, simán elfogadom, hogy Vera így gondolkodik. Azért van egy kicsi hiányérzetem, a figurák egy picit sablonosak, például Molnár Ferenc, a felszínes drámaíró a regényében sokkal jobban karakterizálja még a mellékszereplőket is; aztán meg van amire én abból a korból máshogy emlékezem. Például nekem volt olyan osztálytársam, akinek katonatiszt volt az apja, ők nem Trabant kiutalásra vártak, hanem Skodájuk volt, aztán 1500-as Ladájuk. Katonatisztnek lenni, ráadásul mérnök-katonatisztnek, akkoriban státusz volt. Egy másik nem lényegi megjegyzés: szerintem a 80-as években az áruházakban még nem voltak biztonsági őrök, az csak később jött divatba. De ezek csak apróságok, ettől még működhetne ez a regény jól, hiszen olyan drámai eseményeket ábrázol, hogy minden más lényegtelenné válik.
A könyv második felében szerintem magával ragadta a szerzőt az írni tudása, és a beteg kislány tudatfolyamának ábrázolása már másfajta olvasót igényel, egy felnőttet. Ez már meghaladja egy 10-14 éves kislány értelmi szintjét. (Nem Vera hitelességében kételkedem, nem abban, hogy ő képes volt-e mindezeket így megérteni, elgondolni, hanem a potenciális olvasókra gondolok.) Az idősíkok váltogatása és a főszereplő belátási korlátai a korábbi egyszerű, világos kontúrú történetet homályossá, bonyolulttá teszi, ami simán elfogadható egy felnőtteknek szóló regényben, de hát a regény nem így indult. Jellemző, hogy az eddigi értékelésekben senki nem figyelt fel arra, hogy a regénynek van egy félig-meddig valóságos szereplője is: Komócsyn elvtárs, Jakab apja, aki nyilván a Szegeden közismert és rettegett Komócsin párttitkár dinasztia egyik tagja, ami egy érdekes háttérinformáció lenne – ha nem lenne teljesen hiteltelen. A történet vadromantikus fordulatai is egy ifjúsági regénybe illenek, felnőttregényként ez nem lehet más, csak lektűr. Nincs semmi baj a lektűrrel, ha jól van megírva, és ha tudja az ember, hogy ilyet vesz a kezébe, de én előzetesen szépirodalmat vártam, aztán lányregényt, ehhez képest kicsit csalódás lett nekem ez a könyv. Ez persze a Grecsó-rajongókat nem rettentheti el. :)

Grecsó Krisztián Vera című könyvét nagyon akartam szeretni, mert a Kádár-korszak bájos aspektusának légköre lengi át, miközben a fiatal Vera először szembesül a felnőttkor próbatételeivel. A borító mindenképpen említést érdemel, a tél borongósságát sejtető halvány kék szín mögött megbújó szegedi városrészlet engem teljesen lenyűgözött, ahogy az író többi regényének a külső megjelenése is nagyon impozáns.
Egy ifjúsági regényről van szó, de felnőtt fejjel érthető igazán. Vera szembe találja magát az első szerelem furcsa érzésével, amikor még nem tudja megfogalmazni, hogy pontosan mi is lehet ez, csupán csak annyit, hogy Józef nélkül sokkal üresebbek az iskolai hétköznapok. Emellett most szembesül a barátság törékenységével, ahogy fény derül súlyos családi titkokra is, és mindezeket a sérülékeny lelke így egyszerre még képtelen befogadni, a szomorú-izgulás úton útfélen behálózza. Vera ugyanis még egy naiv kislány, aki rálépett a felnőtté válás útjára, belső narrációján keresztül a benne kavargó érzések sokasága tárul fel előttünk. Grecsó Krisztián többnyire megtalálta a megfelelő hangot és egy ilyen korú lány dilemmáinak lényegét, mely mindenképpen pozitívumként említendő. A karamellás tej illatú reggelek és a dobozba zárt fekete-fehér képek nyomasztó hangulata megfelelő atmoszférát teremt a Verában zajlódó lelki folyamatok kettősségének ábrázolásához.
A szocialista éra tipikus alakjai is megjelennek, de felhangzik a Delta főcímdala, vagy éppen a Sokol rádió, a háttérben pedig itt-ott megjelenik a hangyás, képcsöves televízió. A hangulatteremtés és az alapkoncepció teljesen jó, de a regény mégsem az igazi. Szabó Magdára próbál hajazni a stílusában. Az írónőre jellemző hosszú mondatok ugyan megvoltak, de az azok által ábrázolt egyszerű érzések kifejezése Grecsó Krisztiánnál hiányzott. Nekem a Mondják meg Zsófikának jutott eszembe róla, de semmiképpen nem állítanék párhuzamot a két mű között, hiszen annak a Vera sajnos csak egy gyenge változata. A regény végére úgy éreztem, hogy borzasztó nagy volt a lendület, az író túl sok mindent akart kifejezni, lezárni, megoldani, de sajnos egy ponton már azt sem tudtam pontosan, hogy mi a valóság és mi az álom, vagy hogy melyik helyszínen vagyunk éppen. Sajnos az utolsó oldalt követően hiányérzetem maradt a lezárást illetően. Mindemellett rengeteg elgépelés van benne, volt, hogy egy oldalon több is, ami nagyon zavaró.
Azt gondolom, hogy egy nagyon jó regény lehetett volna, mert az író képes igazán a lelkek mélyére látni, és az érzelmek kifejezéséhez megfelelő hangulatot teremteni, de a fentiek miatt a közepesnél csak picivel jobbra tudtam értékelni.

Elképesztő, hogy mennyit számít egy borító. Csak ránéztem a boltban a könyvre, és két érzés is elindult bennem: megkívántam egyrészt Szeged hangulatát, másrészt pedig rögtön kézbe akartam venni a könyvet. Szóval elég igényes lett a megjelenése.
Grecsóval az ember amúgy előnyből indul, ha olvasott már tőle egy-két regényt, nagyjából sejtheti mire számíthat, ez azonban nem negatívum, mert amit eddig olvastam tőle, mindnél azt éreztem, hogy működött a szöveg. Nem volt ez máshogy a Verával sem, elég szép felnövéstörténet lett egy kislányról, akinek helyt kell állnia egy csomó új helyzetben. Vannak hibái a könyvnek, de szinte mindet megbocsátom egy dolog miatt: nagyon átélhető a gyerekperspektíva. Vera érzésvilága, gondolkodása a kibontakozó új érzésekkel, a saját fogalmakkal ezekre az új tapasztalatokra mind hihető, el tudom képzelni, hogy egy 11 éves kislány így gondolkodik. Ennek tudom be azt is, hogy a 80-as évek és a város hangulata nem kap akkora szerepet, mert egy ekkora gyermek számára az talán mellékes, hogy milyen korban történnek ezek a dolgok.

Kedves felnőttek, a gyerekeknek nem fáj a fejük, nincs migrénjük általában. De van gombóc a pocijukban, reszket a gyomruk, ott lakik a félelem. Ott jelez a szeretethiány, aköré gömbölyödik kicsi alakjuk. Vera belekuporodik olvasója ölébe, nem tudunk nem azonosulni vele.
https://annamarie-irkal.blogspot.com/2019/03/grecso-kri…

Azt hiszem erre mondják, hogy ahány olvasó, annyiféle vélemény, nem leszek vele népszerű, de előre leszögezném: nekem a Vera, elvitathatatlan erényei ellenére, sajnos nem igazán jött át.
Nem különösebben vagyok jártas Grecsó munkásságában, a jelenlegi legfrissebbel együtt összesen négy könyvéhez volt szerencsém, amikkel szintén ilyen összevissza viszonyom van.
Annak idején a Mellettem elférsz volt az első választásom, amire amúgy jókedvűen gondolok vissza, egy év alatt kétszer is elolvastam, és amolyan jokerkártyának látom a magyar irodalmon belül, nem hibátlan történet, időnként kicsit megbicsaklik az arányérzék, és átbillen sima giccsbe az amúgy szépen vezetett sztori, mégis ajánlható nullától kilencvenkilencig. Aztán jött a Pletykaanyu, amit szerintem rajtam kívül mindenki, talán még maga a szerző is utál. Én istenien szórakoztam rajta, hiába látszott a kiforratlansága, hiába ütköztek ki a hatások rajta. Hogy néhol Partinagyos. Máshol egy kicsit Darvasis. Vaskos volt, paraszt, lendületes, tétova, mégis erőteljes. Sosem feledlek, Csók Feri.
Ekkorra azért már megfogalmazódott bennem valamennyire, hogy jó ez, jó ez, egyszerűen csak nem nekem ír.
Utána jött a Jelmezbál, némi külső nyomásra, hogy de az milyen jó. Sőt, azóta is csak azt hallom, hogy a Jelmezbál milyen jó. Biztosan az volt, én is olvastam végül, de sajnos, és ez egy kicsit már égő, de legalábbis nagyon furcsa, de egy vak hangra nem emlékszem belőle. Semmire. Ez azért furcsa, mert minden nagyképűség nélkül, remek memóriám van, főleg annak fényében, hogy időnként mennyit teszek azért, hogy ne legyen. Szóval semmi, átzúgott rajtam az egész cucc nyomtalanul.
És ezzel el is érkeztünk a Verához, amihez azzal próbálták a kedvem megcsinálni, hogy tudod, volt az a csaj a Jelmezbálban, a Tátrai Vera, és ez most az ő gyerekkora lesz.
Mi? Hogy kicsoda? Mivan?
Áhá, szóval tulajdonképpen: egy spin-off.
Végigszaladva az eddigi értékeléseken, meg még néhány kritikai portálon megjelent íráson már látom, hogy a hiba az én készülékemben van, de sajnos nekem a legtöbb olyan dolog feküdte meg a gyomromat, amit mindenki más erényként kezel.
Elsőnek ott van a miliő. 1980, Szeged. Szegedieknek tutira buli, hogy megjelenik a Dóm, vagy az Aradi tér, nekem minimális emlékeim vannak a városról, ezért aztán ez annyira nem tudott meghatni. Főleg, hogy nem annyira erős a megteremtett hangulat. Nem egy Légy jó mindhalálig, azt olvasva szinte haraphatod Debrecent. Nem egy Pál utcai (bár a könyv egyik mottója is a PUF-ból származik, és a történetvezetés is nem egy helyen hajaz Nemecsekékre), hogy egyből a nyócba varázsolódsz tőle. Kis túlzással játszódhatott volna a könyv akárhol, Kócoslófaszhegyétől a Tűzföldig.
Aztán itt van a dátum. 1980. Hajjaj. Itt kezdődnek további problémáim, de ez már tényleg csak az én bajom, nem pedig a könyvé. Grecsónak egyik igazán markáns írói eszköze a múlttal való játszadozás, a nagybetűs Nosztalgia. Tud ez nagyon jó is lenni, és Grecsó is tényleg nagyszerűen csinálja, ritkán nyálasodik el a dolog, de nekem ezt már egyszerűen nem veszi be a gyomrom. Itt van minden röhejes kelléke a KKK-nak (késő-Kádár-kornak). Delta a Kudlikjulival. Varjúdombi mesék. Jugópiac. A RENGETEG kurva karamellás tej, amit megisznak. Meg a többi, apáinktól hallott sztori.
Figyi, én jó pár hónappal azután születtem, hogy Kádár apánk alulról kezdte szagolni az ibolyát. És majdnem 30 éves vagyok. Komolyan nem lenne itt az ideje végre új rigolyák és új lökött berögződések után nézni? Komolyan sosem fog felnőni az a generáció Magyarországon, aki már nem opálos szemmel gondol vissza a gulyáskomcsi teremtett boldogságra?
Na, ne kalandozzunk el, Grecsó jól csinálja, amit csinál, nagyon ügyesen menedzseli is magát, jó neki. De én utálok folyton hátrafelé nézni. (Különben sem valami jó ilyenekkel pedálózni egy olyan országban, ahol nálam fiatalabbak 2019-ben elhiszik, hogy a Versailles-i béke (gyk. TRIJANON) visszafordítható.) Viszont tényleg nagyon tetszett, ahogy az író belehelyezkedett egy 11 éves lány bőrébe. El tudtam hinni, még ha nem is feltétlenül volt hibátlan, és valami tompított szinten én is újra átéltem ezeket az akkor még traumatikus dolgokat. Első szerelmes kézfogást, egy barát elvesztését, ilyeneket. A karamellás tejet nem, mert azt mindig rühelltem, és minden alkalommal lepasszoltam az osztály legdagadtabb gyerekének.
Viszont pont a gyerekszemszög miatt kezdett nekem a végére megkuszálódni a történet, nehezen fogtam fel, hogy most akkor mi van ezekkel? De ebbe nem másznék bele, mert összeszpojlereznék mindent, legyen elég annyi, hogy nekem a végére sajnos igencsak szétesett a történetvezetés, és aztán a kedvem is elment az egésztől. Még úgy is , hogy alig egy napot töltöttem a könyvvel. Mert ez benne a jó, ami egy Grecsóban mindig jó. Hogy könnyednek tűnik, de határozott súlya van. Hogy bár nem a világ legegyszerűb mondatai sorakoznak nála, mégis hihetetlenül olvasmányos, és kedvvel áll neki mindenféle korosztály. Míves lektűr olyanoknak, akik nem hajlandóak bármilyen vécépapírt olvasni egy strandolás alatt. Majdhogynem limcsi. De persze nem.
Bajban vagyok az értékeléssel, nagyon ambivalens érzések kavarognak bennem, amiknek a töredékét, ha leírtam most. Úgyhogy hármas. Plusz egy fél csillag, hogy annyira ne figyeljetek rám. Mert ez a könyv igazából tökjó, csak én vagyok az, akinek, így a negyedik könyvre rá kellett, hogy jöjjek végre, egy kicsit sem világa ez az egész.

Nagyon vegyesek az érzéseim. Az eleje elvarázsolt, alig tudtam letenni, aztán ahogy jött a lányok közötti konfliktus, majd a kibontakozó lámúr, egyre jobban zavart valami. Mégpedig az, hogy egyszerűen nem hittem el, hogy egy tíz éves gyerek ezt, és így éli meg, éli át. Szép könyv lenne pedig. Csak hát… Olyan felemás.

Megláttam, hogy Grecsó Krisztián beszélgetni fog a Veráról és a Magamról többetről a városi könyvtárban, így muszáj volt beszereznem egy könyvet tőle. A Vera volt a legszimpatikusabb és persze a borító is felkeltette az érdeklődésem :) Olyan szép!
Nagyszerű volt az előadás, imádtam, Grecsó pedig nagyon kedves volt. Beszélt a Veráról, a Magamról többet-ről, meg magáról is. Nagyon érdekes volt. A végén aláírta a könyvem, és közös kép is készült vele :D
Nagyon tetszett a Vera! Jó volt az 1980-as évekről olvasni, mivel én akkor még nem éltem. Bele tudtam élni magam. Amikor előkerült a Párizsi kocka, nagyon megörültem. Emlékszem, hogy nekem is mindig olyat adott a Mamám :)
Nagyon tetszett az egész történet, Vera és Józef, Vera és Sári kapcsolata. Főleg Vera és az anyukájáé.