Vera 525 csillagozás

Grecsó Krisztián: Vera Grecsó Krisztián: Vera

Szeged, 1980. Vera az általános iskola negyedik osztályába jár, jó tanuló, jó sportoló. A papa a honvédségen dolgozik, a mama meg minden nap várja őt tanítás után. De Vera biztonságosnak hitt élete pár hét leforgása alatt megváltozik. Az egyik eseményből következik a másik, mintha dominók dőlnének egymás után, mégsem lehet tudni, vajon mi indítja el az események láncolatát. Mi fordítja szembe végzetesen az addigi legjobb barátnőjével? Miért olyan jó és ugyanakkor ijesztő egyre több időt tölteni Józeffel, az új lengyel fiúval? És miért vannak a felnőtteknek titkaik, ha Verától azt várják el, hogy ő mindig csak az igazat mondja?

Grecsó Krisztián új regénye arról szól, hogy a családi titkokat felfedni nemcsak tudás, de bátorság kérdése is. Vera felismeri: vannak helyzetek, amikor idő előtt kell felnőttként viselkednünk. És hogy fel lehet nőni a feladathoz.

Eredeti megjelenés éve: 2019

>!
Magvető, Budapest, 2019
336 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631438291
>!
Magvető, Budapest, 2019
336 oldal · ISBN: 9789631439069
>!
Kossuth, Budapest, 2019
ISBN: 9789630998550 · Felolvasta: Törőcsik Franciska

Enciklopédia 5

Helyszínek népszerűség szerint

Szeged


Kedvencelte 44

Most olvassa 75

Várólistára tette 344

Kívánságlistára tette 288

Kölcsönkérné 6


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Grecsó Krisztián: Vera

Általában bele sem gondolunk, mennyire nehéz egy írónak úgy írni meg egy főszereplőt, hogy az ne tudja, amit az író tud, ami az írónak evidens. Hogy tudása az élet számos területén kevesebb legyen, úgy egészében pedig más kontextusban legyen érvényes, más állócsillagok körül keringjen. Itt van Vera (a gyerek), aki 11 éves, és élete sarokpontjait a családi titkok, első szerelmek és iskolai kiközösítések jelentik. És itt van Krisztián (az író), aki 43 éves, élete sarokpontjai pedig teljesen mások – sok egyéb mellett például hitelesen szeretne írni Veráról, aki, mint említettem volt, 11 éves, és élete gócpontjait stb, stb. Két teljesen elütő szint, kibékíthetetlennek tűnő különbségekkel – de Grecsó megoldja.

Engem leginkább az ragadott meg, hogy mennyire működni tudnak a regény konfliktusai. Holott ezek – végtére is: „csak” – gyerekkonfliktusok, és némelyiket közülük amúgy is úgy kell kisilabizálni a félmondatok és véletlen elejtett felnőtt-megjegyzések mocsarából. Nem tocsogunk a vérben, váladékban, mégis: egy percig se gondoltam, hogy ezeknek a félelmeknek és fájdalmaknak ne lenne súlya. Aggódtam a szereplőkért, aztán megnyugodtam, megszerettem és megutáltam őket, attól függően, hogyan bántak Verával – mert Grecsó el tudta hitetni velem, volt ereje elhitetni velem, hogy igenis, mindez Verának élet-halál kérdés. Hogy a mindenség Vera körül forog.

Nagy bók, ami csak elsőre hangzik rosszul: mintha nem Grecsó írta volna. Értve ezalatt, hogy mintha nem is író írta volna. Mintha egyszerűen csak a szereplő lett volna, meg én. A zavaró harmadik, az író nélkül.

23 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P
Grecsó Krisztián: Vera

Lányregény. Pöttyöskönyv. Imádom! – gondolom az elején, és azt is, hogy Grecsó Krisztián ezt a könyvet talán azért írta, hogy az általános iskolás lányoknak ne kelljen olyan kötelező fiúsregényekkel szenvedni, mint a Légy jó mindhalálig, Az egri csillagok, A Pál utcai fiúk és A kőszívű ember fiai. Oké, mondjuk nem én vagyok célközönség, van benne egy pici kukkolás is, hogy belelátok egy 10 éves kislány fejébe, de majd letagadom. Úgy érzem, hogy teljesen hiteles, különösen a szerelmes részek, én már óvodás koromban is szerelmes típus voltam, simán elfogadom, hogy Vera így gondolkodik. Azért van egy kicsi hiányérzetem, a figurák egy picit sablonosak, például Molnár Ferenc, a felszínes drámaíró a regényében sokkal jobban karakterizálja még a mellékszereplőket is; aztán meg van amire én abból a korból máshogy emlékezem. Például nekem volt olyan osztálytársam, akinek katonatiszt volt az apja, ők nem Trabant kiutalásra vártak, hanem Skodájuk volt, aztán 1500-as Ladájuk. Katonatisztnek lenni, ráadásul mérnök-katonatisztnek, akkoriban státusz volt. Egy másik nem lényegi megjegyzés: szerintem a 80-as években az áruházakban még nem voltak biztonsági őrök, az csak később jött divatba. De ezek csak apróságok, ettől még működhetne ez a regény jól, hiszen olyan drámai eseményeket ábrázol, hogy minden más lényegtelenné válik.
A könyv második felében szerintem magával ragadta a szerzőt az írni tudása, és a beteg kislány tudatfolyamának ábrázolása már másfajta olvasót igényel, egy felnőttet. Ez már meghaladja egy 10-14 éves kislány értelmi szintjét. (Nem Vera hitelességében kételkedem, nem abban, hogy ő képes volt-e mindezeket így megérteni, elgondolni, hanem a potenciális olvasókra gondolok.) Az idősíkok váltogatása és a főszereplő belátási korlátai a korábbi egyszerű, világos kontúrú történetet homályossá, bonyolulttá teszi, ami simán elfogadható egy felnőtteknek szóló regényben, de hát a regény nem így indult. Jellemző, hogy az eddigi értékelésekben senki nem figyelt fel arra, hogy a regénynek van egy félig-meddig valóságos szereplője is: Komócsyn elvtárs, Jakab apja, aki nyilván a Szegeden közismert és rettegett Komócsin párttitkár dinasztia egyik tagja, ami egy érdekes háttérinformáció lenne – ha nem lenne teljesen hiteltelen. A történet vadromantikus fordulatai is egy ifjúsági regénybe illenek, felnőttregényként ez nem lehet más, csak lektűr. Nincs semmi baj a lektűrrel, ha jól van megírva, és ha tudja az ember, hogy ilyet vesz a kezébe, de én előzetesen szépirodalmat vártam, aztán lányregényt, ehhez képest kicsit csalódás lett nekem ez a könyv. Ez persze a Grecsó-rajongókat nem rettentheti el. :)

2 hozzászólás
>!
Málnika P
Grecsó Krisztián: Vera

„Mert ő biztos benne, hogy ez a lázongó, fájdalmas, izzó rész, ami a gyomrában jött létre valahol, ami egyszerre gyönyörű és rettenetes: ez felnőtt dolog.”

Mostanában viszonylag gyakran fordul elő, hogy nagyon várt, és mások által agyon dicsőített könyv nekem végül csalódást okoz, sajnos ez történt a Verával is. A vonzó borító mellett írója biztos volt benne, hogy a hármas pillér: a retro hangulat, a kislány főszereplő és a lappangó titkok garantálják majd a sikert, amiben nem is csalódhatott, viszont nekem most valahogy mindez igen kevésnek bizonyult. A stílus közel sem gördülékeny, egyáltalán nem sodort magával a történet, sőt, bevallom, rendesen kínlódtam vele, oldalról oldalra azt vártam, mikor jutok már a végére. A türelmetlenségen kívül érzelmeket se nagyon váltott ki belőlem, kivéve, hogy néha rendesen megsajnáltam a főszereplőt, akinek az egész élete hazugságok halmazából épül fel. Ahogy első szerelme is fogalmaz: „neked az egész világon mindenki hazudik”. Mindez garantálja, hogy a kislány súlyos szorongással küzdjön, állandóan előtör belőle az a bizonyos szomorú-izgulás, még visszatérő álmában is egy forgó bölcsőben találja magát. Ráadásul szülein kívül még a szerző is jól kibabrált vele, ugyanis a koránál is azt érezheti az olvasó, itt valami nagyon nem stimmel. Vajon szerzői hiba, hogy így viselkedik és gondolkodik ez a csupán negyedikes lány, vagy épp kifejezetten remek húzás, koravénségével is hangsúlyozva van, ebben a fiatal életútban aztán minden összekuszálódott? Ez a valami nem stimmel érzés járja át az egész regényt, de nem érdeklődést keltő, sokkal inkább nyomasztó módon. Bár a rémálmot csak sikerül felülírni, a végső feloldás sem megnyugtató.

19 hozzászólás
>!
dacecc P
Grecsó Krisztián: Vera

Elképesztő, hogy mennyit számít egy borító. Csak ránéztem a boltban a könyvre, és két érzés is elindult bennem: megkívántam egyrészt Szeged hangulatát, másrészt pedig rögtön kézbe akartam venni a könyvet. Szóval elég igényes lett a megjelenése.
Grecsóval az ember amúgy előnyből indul, ha olvasott már tőle egy-két regényt, nagyjából sejtheti mire számíthat, ez azonban nem negatívum, mert amit eddig olvastam tőle, mindnél azt éreztem, hogy működött a szöveg. Nem volt ez máshogy a Verával sem, elég szép felnövéstörténet lett egy kislányról, akinek helyt kell állnia egy csomó új helyzetben. Vannak hibái a könyvnek, de szinte mindet megbocsátom egy dolog miatt: nagyon átélhető a gyerekperspektíva. Vera érzésvilága, gondolkodása a kibontakozó új érzésekkel, a saját fogalmakkal ezekre az új tapasztalatokra mind hihető, el tudom képzelni, hogy egy 11 éves kislány így gondolkodik. Ennek tudom be azt is, hogy a 80-as évek és a város hangulata nem kap akkora szerepet, mert egy ekkora gyermek számára az talán mellékes, hogy milyen korban történnek ezek a dolgok.

1 hozzászólás
>!
Annamarie P
Grecsó Krisztián: Vera

Kedves felnőttek, a gyerekeknek nem fáj a fejük, nincs migrénjük általában. De van gombóc a pocijukban, reszket a gyomruk, ott lakik a félelem. Ott jelez a szeretethiány, aköré gömbölyödik kicsi alakjuk. Vera belekuporodik olvasója ölébe, nem tudunk nem azonosulni vele.
https://annamarie-irkal.blogspot.com/2019/03/grecso-kri…

10 hozzászólás
>!
DaTa P
Grecsó Krisztián: Vera

Nagyon vegyesek az érzéseim. Az eleje elvarázsolt, alig tudtam letenni, aztán ahogy jött a lányok közötti konfliktus, majd a kibontakozó lámúr, egyre jobban zavart valami. Mégpedig az, hogy egyszerűen nem hittem el, hogy egy tíz éves gyerek ezt, és így éli meg, éli át. Szép könyv lenne pedig. Csak hát… Olyan felemás.

3 hozzászólás
>!
pepege P
Grecsó Krisztián: Vera

Hat évvel ezelőtt a Mellettem elférsz című regénnyel kezdtem az ismerkedést a szerző műveivel, és ha nem is lettem fanatikus, elfogult rajongója, meg tudott érinteni és rögtön tudtam, hogy Grecsó Krisztián világába érdemes lesz újra és újra belépnem. Sajnos a Megyek utánad Daruja iránt inkább dühöt éreztem, picit bosszantott a karaktere, és ez valahogy rányomta a bélyegét az olvasásélményre. A novelláival való ismerkedés után pedig egyértelműen kijelenthetem, hogy nálam eddig a három évvel ezelőtt megjelent Jelmezbál című regénye az aranyérmes. Abban ugyanis a szerző, addig már jól megismert, magas nosztalgiafaktorral bíró stílusát keresztezte egy enyhe krimiszállal, a mozaikos cselekménye folyamatos figyelemre sarkallt, amivel engem maximálisan elbűvölt. Nem csoda, hogy rögtön izgatott lettem, amikor másfél éve egy író-olvasó találkozót követő dedikáláson a tudomásomra jutott, hogy a következő regénye a Jelmezbál egyik szereplőjéről, Veráról szól.

Az 1980-as években Szegeden felcseperedő Vera a történet elején még csupán egy a sok 10-11 éves gyermek közül. Gondtalan, jó tanuló, szülei szeretetét (és kicsit túlzott óvását) élvezi, és mellette van legjobb barátnője is, Sári, akivel mindig mindent meg tudnak beszélni. Minden egy születésnapi ünnepségen kezdődik, ahová Vera (a két család szoros barátságának köszönhetően) a szüleivel együtt érkezik. Itt ismerkedik meg ugyanis Józeffel, a szimpatikus, kedves lengyel fiúval, akiről később kiderül, hogy ugyanabban az iskolában kezd el tanulni, mint Vera, csak éppen ő már felsőtagozatos, nagy fiú.

Ám az iskolában Józef egyáltalán nem úgy viselkedik, mint a megismerkedésükkor, folyamatosan balhézik, fegyelmezetlen, Verát pedig levegőnek nézi. Később egy apró balesetnek köszönhetően mégis barátkozni kezdenek, amit Sári egyáltalán nem néz jó szemmel és féltékenységében egy súlyos családi titkot zúdít barátnője nyakába. Ettől kezdve Vera élete fenekestül felfordul, súlyos kérdések és érzések gyötrik (ő „szomorú-izgulás”-nak hívja), minden jó szándéka ellenére sorozatosan félresiklanak a dolgai. Hiányzik a barátsága Sárival, gyermeki énje még nem ismeri fel, hogy amit Józef iránt érez, az bizony az első szerelem. De a legfontosabb kérdés, hogy miért titkolóznak a felnőttek és hová vezethet mindez?

Egy történet gyermekszemszögből. Úgy vélem ennek megírása már önmagában nem egyszerű feladat, hiszen felnőttkorunkra nagyon elhalványulnak gyermekkori emlékeink. Az íróval ellentétes nemű gyerekről írni még nehezebb, és le a kalappal azelőtt, aki ezt hitelesen meg tudja oldani – Grecsónak ez sikerült. Hiába nem tudtam teljes mértékben megkedvelni Vera karakterét, ezt a regényt más szemszögből nem lett volna érdemes megírni, ez így lett profi munka. Örökös probléma, hogy a gyerekek sokszor nem értik még a felnőtteket, az általuk elmondottakat, vagy félreértik őket (és többnyire sajnos ez fordítva is igaz), de visszakérdezni nem mernek vagy nem tudnak. Azokból az információmorzsákból kell építkezniük, amelyeket elhintenek számukra, és ez az elhallgatás, elfojtás csak problémákat szül. De pontosan ez a szűkített, gyermeki látókör – amit a szerző használt, és amely a regény erőssége – tette élethűvé Vera világát.

Grecsó Krisztián ezúttal ismét egy újabb csapáson indult el, amely szerintem – velem együtt – vegyes érzelmeket válthat ki az olvasóból. Ennek ellenére mégis érdemes társául szegődnünk ezen az úton, még akkor is, ha ezáltal kissé ismeretlen terepre is tévedünk. Én jókora adag kíváncsisággal nézek a következő közös utunk elébe.

http://ekultura.hu/2019/05/02/grecso-krisztian-vera

>!
Zero P
Grecsó Krisztián: Vera

Azt hiszem erre mondják, hogy ahány olvasó, annyiféle vélemény, nem leszek vele népszerű, de előre leszögezném: nekem a Vera, elvitathatatlan erényei ellenére, sajnos nem igazán jött át.
Nem különösebben vagyok jártas Grecsó munkásságában, a jelenlegi legfrissebbel együtt összesen négy könyvéhez volt szerencsém, amikkel szintén ilyen összevissza viszonyom van.
Annak idején a Mellettem elférsz volt az első választásom, amire amúgy jókedvűen gondolok vissza, egy év alatt kétszer is elolvastam, és amolyan jokerkártyának látom a magyar irodalmon belül, nem hibátlan történet, időnként kicsit megbicsaklik az arányérzék, és átbillen sima giccsbe az amúgy szépen vezetett sztori, mégis ajánlható nullától kilencvenkilencig. Aztán jött a Pletykaanyu, amit szerintem rajtam kívül mindenki, talán még maga a szerző is utál. Én istenien szórakoztam rajta, hiába látszott a kiforratlansága, hiába ütköztek ki a hatások rajta. Hogy néhol Partinagyos. Máshol egy kicsit Darvasis. Vaskos volt, paraszt, lendületes, tétova, mégis erőteljes. Sosem feledlek, Csók Feri.
Ekkorra azért már megfogalmazódott bennem valamennyire, hogy jó ez, jó ez, egyszerűen csak nem nekem ír.
Utána jött a Jelmezbál, némi külső nyomásra, hogy de az milyen jó. Sőt, azóta is csak azt hallom, hogy a Jelmezbál milyen jó. Biztosan az volt, én is olvastam végül, de sajnos, és ez egy kicsit már égő, de legalábbis nagyon furcsa, de egy vak hangra nem emlékszem belőle. Semmire. Ez azért furcsa, mert minden nagyképűség nélkül, remek memóriám van, főleg annak fényében, hogy időnként mennyit teszek azért, hogy ne legyen. Szóval semmi, átzúgott rajtam az egész cucc nyomtalanul.
És ezzel el is érkeztünk a Verához, amihez azzal próbálták a kedvem megcsinálni, hogy tudod, volt az a csaj a Jelmezbálban, a Tátrai Vera, és ez most az ő gyerekkora lesz.
Mi? Hogy kicsoda? Mivan?
Áhá, szóval tulajdonképpen: egy spin-off.
Végigszaladva az eddigi értékeléseken, meg még néhány kritikai portálon megjelent íráson már látom, hogy a hiba az én készülékemben van, de sajnos nekem a legtöbb olyan dolog feküdte meg a gyomromat, amit mindenki más erényként kezel.
Elsőnek ott van a miliő. 1980, Szeged. Szegedieknek tutira buli, hogy megjelenik a Dóm, vagy az Aradi tér, nekem minimális emlékeim vannak a városról, ezért aztán ez annyira nem tudott meghatni. Főleg, hogy nem annyira erős a megteremtett hangulat. Nem egy Légy jó mindhalálig, azt olvasva szinte haraphatod Debrecent. Nem egy Pál utcai (bár a könyv egyik mottója is a PUF-ból származik, és a történetvezetés is nem egy helyen hajaz Nemecsekékre), hogy egyből a nyócba varázsolódsz tőle. Kis túlzással játszódhatott volna a könyv akárhol, Kócoslófaszhegyétől a Tűzföldig.
Aztán itt van a dátum. 1980. Hajjaj. Itt kezdődnek további problémáim, de ez már tényleg csak az én bajom, nem pedig a könyvé. Grecsónak egyik igazán markáns írói eszköze a múlttal való játszadozás, a nagybetűs Nosztalgia. Tud ez nagyon jó is lenni, és Grecsó is tényleg nagyszerűen csinálja, ritkán nyálasodik el a dolog, de nekem ezt már egyszerűen nem veszi be a gyomrom. Itt van minden röhejes kelléke a KKK-nak (késő-Kádár-kornak). Delta a Kudlikjulival. Varjúdombi mesék. Jugópiac. A RENGETEG kurva karamellás tej, amit megisznak. Meg a többi, apáinktól hallott sztori.
Figyi, én jó pár hónappal azután születtem, hogy Kádár apánk alulról kezdte szagolni az ibolyát. És majdnem 30 éves vagyok. Komolyan nem lenne itt az ideje végre új rigolyák és új lökött berögződések után nézni? Komolyan sosem fog felnőni az a generáció Magyarországon, aki már nem opálos szemmel gondol vissza a gulyáskomcsi teremtett boldogságra?
Na, ne kalandozzunk el, Grecsó jól csinálja, amit csinál, nagyon ügyesen menedzseli is magát, jó neki. De én utálok folyton hátrafelé nézni. (Különben sem valami jó ilyenekkel pedálózni egy olyan országban, ahol nálam fiatalabbak 2019-ben elhiszik, hogy a Versailles-i béke (gyk. TRIJANON) visszafordítható.)
Viszont tényleg nagyon tetszett, ahogy az író belehelyezkedett egy 11 éves lány bőrébe. El tudtam hinni, még ha nem is feltétlenül volt hibátlan, és valami tompított szinten én is újra átéltem ezeket az akkor még traumatikus dolgokat. Első szerelmes kézfogást, egy barát elvesztését, ilyeneket. A karamellás tejet nem, mert azt mindig rühelltem, és minden alkalommal lepasszoltam az osztály legdagadtabb gyerekének.
Viszont pont a gyerekszemszög miatt kezdett nekem a végére megkuszálódni a történet, nehezen fogtam fel, hogy most akkor mi van ezekkel? De ebbe nem másznék bele, mert összeszpojlereznék mindent, legyen elég annyi, hogy nekem a végére sajnos igencsak szétesett a történetvezetés, és aztán a kedvem is elment az egésztől. Még úgy is , hogy alig egy napot töltöttem a könyvvel. Mert ez benne a jó, ami egy Grecsóban mindig jó. Hogy könnyednek tűnik, de határozott súlya van. Hogy bár nem a világ legegyszerűb mondatai sorakoznak nála, mégis hihetetlenül olvasmányos, és kedvvel áll neki mindenféle korosztály. Míves lektűr olyanoknak, akik nem hajlandóak bármilyen vécépapírt olvasni egy strandolás alatt. Majdhogynem limcsi. De persze nem.
Bajban vagyok az értékeléssel, nagyon ambivalens érzések kavarognak bennem, amiknek a töredékét, ha leírtam most. Úgyhogy hármas. Plusz egy fél csillag, hogy annyira ne figyeljetek rám. Mert ez a könyv igazából tökjó, csak én vagyok az, akinek, így a negyedik könyvre rá kellett, hogy jöjjek végre, egy kicsit sem világa ez az egész.

13 hozzászólás
>!
Gyula_Böszörményi IP
Grecsó Krisztián: Vera

Nem vagyok benne biztos, hogy mindenki érteni fogja, miért „ilyen” ez a regény – nekem is beszélgetnem kellett róla Krisztiánnal, hogy megértsem. Tessék megküzdeni érte: érdemes!

1 hozzászólás
>!
eme P
Grecsó Krisztián: Vera

Grecsó nem az én íróm, ezt most már, azt hiszem, végleg elkönyvelhetem. Pedig nem rossz ez a könyv (sem), csak épp nem az, amire számítottam. Vagy pontosan az, és ez lenne a baj.
A Vera ifjúsági regényként indul, a két nagy klasszikustól – Szabó Magdától és Molnár Ferenctől – származó mottó is ebbe az irányba terelgeti az olvasót. Az elején működik is ez a megközelítés, szépen kezd kibontakozni előttünk a nyolcvanas évek és a gyerekkor világa, ahogy azt egy tíz-tizenegy éves kislány megéli, átérzi. A gyereknézőpont természetesen határokat szab az elbeszélőnek, ami az érzés- és gondolatvilágot, a világról való tudást illeti, mégis egyre inkább átsejlik a nézőpontot közvetítő elbeszélői hang – a felnőtt narrátoré. Nem problémamentes ez a kettősség, még a legnagyobbaknál sem szokott maradéktalanul az lenni. Ahogy haladunk előre a beavatástörténetben, a kezdeti kedves-bájos lányregény eléggé összekuszálódik, a narratív technika is megváltozik, bonyolultabbá, összetettebbé válik, a pöttyös-csíkos regény pedig felnőttkönyvvé alakul, vagy legalábbis mintha azzá szeretne lenni. Nemcsak Vera, az olvasó is összezavarodik kicsit a változásoktól. A fészekmeleg biztonság lassan szertefoszlik, helyét bizonytalanság, irányvesztettség veszi át. Megsűrűsödnek a kérdések, a fehér foltok, ködös-homályossá válik minden – válasz pedig sehol, nem akar összeállni a kép…

Végig azon dilemmáztam, hogyan olvassam a Verát. Első pillantásra egy gyerek kamaszkorba lépésének, az ártatlanság elveszítésének küszöbén állunk, ahol megrendül, sőt semmisnek nyilvánul minden a világról, a felnőttek világáról való tudás, sőt az ember önmagának is meglepetéseket okoz, amint lassan megteszi az első lépéseket az önreflexió és a kegyes hazugságok felé. Semmi nem az már, aminek látszik, a világ, az emberek tele titkokkal, hazugsággal és elhallgatásokkal, érthetetlen reakciókkal és viselkedésmódokkal. Vera kapcsolatainak alakulásában, gondjaiban, fájdalmaiban, szorongásaiban – minden zavaró klisé és szappanoperás fordulat, kalandos hollywoodi cselekményvezetés ellenére – mindez szépen kirajzolódik. Ami számomra elsősorban gondot jelentett, az erre rakodó réteg. Merthogy Vera felnőtté válásának története nem „csak” egy kislány sztorija. Az identitásválság nemcsak egyéni, személyes, hanem öröklődő, nemzedékeken átívelő tapasztalat. Vera nyomozása nemzedékek nyomozása a miértek után, a gyökerek és végső soron önmaguk után egy hazugságokra, elhallgatásokra épülő korban. Egy olyan világban, amely feldúlt, kisajátított otthonok és szétszakított családok helyére hazudik harmóniát. Ennek felismeréséről, tudatosításáról szól többek közt ez a történet.
Fontos kérdések, érdekes (bár nem feltétlenül eredeti) problémafelvetések, mégis komoly hiányérzetem támadt. Mintha Grecsó megmaradna a felszínnél, nem megy bele a gondosabb kidolgozásba, a téma elmélyítésébe. A kiskamasz története hihetőbb, Vera alakja élettelibb – a többiek, a felnőttek világa vázlatos, a karakterek papírmasé figurák, viszonyaik alakulása homályban marad, ahogy annyi minden más is a regényben.
De ugyanilyen sematikus marad a kor- és helyrajz is, a cselekmény háttereként funkcionáló miliő. Bele van zsúfolva a nyolcvanas évek minden (közhelyes) kelléktára, néha már-már erőltetetten is, mégis valahogy sekélyes az egész. A felszínt érinti, a tárgyi világot, néhány díszletet. Talán nem kellett volna annyira következetesen ragaszkodni Vera nézőpontjához (hiszen nem egy passzusnál így is nyilvánvaló a narrátori többlettudás). Lehet az is, hogy tévedek, de nekem hiányzott a korszakra való mélyebb reflektálás. Ha végig megmarad lányregénynek, talán rendben is lett volna. De ha generációk kérdésére, viszonyára is keressük a választ, ha a múlt megismerhetősége és hozzáférhetősége is felmerül, ha generációk közti kommunikációs problémákat is érintünk (l. Vera szavakhoz való viszonya, szóhasználatának változása), és egyéb dimenziók is megjelennek egy regényben, akkor jobb szeretem, ha ezek nem csak jelzésértékűek. Egyébként nem tudom teljes értékű szépirodalomként olvasni.
Sajnálom, hogy szembe kellett mennem az árral, de ez nekem egyszerre volt túl sok és túl kevés.

4 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Annamarie P

… egymás mellett ülnek, viszonylag közel, nem szorosan, de a kezük, ha a fiú egy kicsit előredől, oldalt éppen összeér. És ez jobb érzés bárminél. Finomabb, forróbb, lebegősebb, mint egy repülős álom, vagy amikor gumimatraccal lebeg a Tiszán, és még annál is jobb, mint amikor kicsi volt, és a papa magasba dobálta. Ha ilyenek vannak a világon, akkor meseszép dolog élni.

121. oldal

>!
Málnika P

A dolgok egymásból következnek, mintha dominók dőlnének el hosszú, egyenes sorban, minden lépés magában ártatlan és kikerülhetetlen.

111. oldal, 5. fejezet

Kapcsolódó szócikkek: dominó
>!
robinson P

… Verát nem érdekli tovább az egész, felnéz a Hősök kapujára, a nagy, felül félköríves ablakok közül néhányban ég a villany, Vera bámulja az épület fénylő szemeit, és ekkor hatalmas, csillogó gyémántpelyhekben hullani kezd a hó

Kapcsolódó szócikkek: Szeged
1 hozzászólás
>!
Annamarie P

Pedig mosolyogni tudni kell. Mindig mosolyogni kell, akkor is, ha az emberre rátör a szomorú-izgulás, sőt akkor még jobban, mert különben Etelka néni is, meg a mama is azt fogja kérdezgetni, mi a baj. Az meg fárasztó, mert nem hagyják abba, amíg ki nem talál valamit.

64. oldal

>!
Annamarie P

Ahogy felül az ágyban, lassan szétárad benne a szomorúság, olyan, mint a hasfájás, alattomos.

78. oldal

3 hozzászólás
>!
Málnika P

Ő nem akarta ezt! Az érzés választotta és akarta őt.

110. oldal, 5. fejezet

>!
DaTa P

(…) minden olyan jó, és ismerős, mint szokott, és valahogy mégis teljesen más.

87. oldal

>!
DaTa P

„De nehogy lekváros kenyeret vigyél neki”, mondja, „azt a fiúk nem szeretik.”

180. oldal

10 hozzászólás
>!
robinson P

Most a tétován álló papára néz, még mindig nincs válla, és mintha egy fejjel alacsonyabb lenne, vékony kisfiú, olyan, mint azon a régi fotográfián, amikor még boldog volt és naiv.

>!
DaTa P

(…) hirtelen Józef földes kezét látja, érzi, hogy megsimogatja az arcát. Ezt annyira jó elképzelni, hogy már rossz.

79. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Szabó Magda: Abigél
Ittzés Laura: Nyolc perc
Horváth Péter: Kedves Isten
Szilasi László: A harmadik híd
Dragomán György: A fehér király
Holden Rose: Az ellopott karácsony
Varga Katalin: Barátom, Bonca
Greff Magdi: Húzós szerelem
J. K. Rowling – John Tiffany – Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek
Katherine Allred: Az ámbrafa