Valami ​népi 106 csillagozás

Grecsó Krisztián: Valami népi

Grecsó Krisztián történeteiben a párhuzamosok a végtelenben sem mindig találkoznak, de a találkozások mégis elmesélhetők. Néha az események egy időben, de más helyen zajlanak (Erdélyben, a fővárosban vagy falun), máskor egyazon helyen, de különböző időkben: harmincas vagy ötvenes években, és közben nagyon is a mában. Ahogy mindannyian ismerjük az érzést, amikor nem vagyunk a helyünkön. A Valami népi történetei ezekről az otthontalan helyzetekről szólnak, és az olvasó így válik nyomolvasóvá.
Akár a rég- és a közelmúlt falusi históriáit, akár egymás mellett elsuhanó életutakat vagy éppen a saját életének történeteit követi, Grecsó Krisztián novelláiban mindig ott kísért a kíméletlen együttérzés.

Eredeti megjelenés éve: 2022

Tartalomjegyzék

>!
Magvető, Budapest, 2022
288 oldal · ISBN: 9789631441888
>!
Magvető, Budapest, 2022
288 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631441550

Kedvencelte 9

Most olvassa 35

Várólistára tette 100

Kívánságlistára tette 116


Kiemelt értékelések

robinson P>!
Grecsó Krisztián: Valami népi

Valami végtelenül szomorú fájdalom van ezekben a legtöbbször mélyen személyes történetekben. Nem egy novella volt, ami után le kellett tennem a kötetet a kezemből, mert annyira fájt amit olvastam, sokkolóan ütött az élmény. Az írói fikció és a valóság jól keveredik, több ponton felbukkan a novellákban.
https://gaboolvas.blogspot.com/2022/02/valami-nepi.html

n P>!
Grecsó Krisztián: Valami népi

“A világ meg történik, ahogy szokott, és nem megy vakációra" Ezt a mondatot ragadtam ki, de a teljes idézet ez: „Tény, hogy az egyik nap vág, a másik nap ragaszt, megbízhatóan, a kleisztert meg maga keveri ki hozzá. A világ meg történik, ahogy szokott, és nem megy vakációra.” Mészöly Miklós Családáradás kisregényében olvashatjuk, emlékeztem rá, sőt, az egész kisregényre emlékszem, nagyon is bennem maradt az a múlandóságérzés amit olvasás közben éreztem. A második mondat kifejezetten áthatja Grecsó Krisztián történeteit is. Jó választás volt.
Grecsó Krisztiánnak tizenkilenc könyve jelent meg eddig, én ebből négyet olvastam, ez volt az ötödik. Mondhatni, és elismerem, felületes ismerője vagyok a megjelent műveinek. Azt is mondom, hogy eddig ez, a Valami népi volt az, amit nem tettem le. Nemhogy nem tettem le, hanem valami görcsös erővel fogtam, fejemben százfelé cikázó gondolatokkal, fájdalmasan egyetértő – együtt érző tapasztalatokkal. Nem tudom, hogy ez a könyv attól lenne jó, mert engem most éppen megtalált, vagy attól, hogy valaki kedveli az írót és itt nagyon közel jön, még ha azt mondja, hogy fikció, akkor is ott van, benne van, és tudjuk, hogy vele is történik a világ. Tényleg nem tudom, mert sokféleképpen lehet olvasni egy könyvet. Van, aki objektív tud lenni, kívül tud maradni, szigorú szemmel szét tudja szedni, megtalálja a nem túl jó mondatokat, én is találtam ilyeneket, gondoltam is, hogy majd megemlítem, de nem, a hibáit felülírja a mondanivalója. Sokszor eszembe jutott Esterházy Hasnyálmirigy naplója is. Nem, még véletlenül sem hasonlítom hozzá, Esterházyval amúgy is elfogult vagyok, Grecsó meg másról is ír, máshogy is ír.
Szóval, a világ meg történik, ahogy szokott, vagy velünk, vagy nélkülünk, és azt is tudjuk, hogy maszkban nem lehet mosolyogni…

olvasóbarát>!
Grecsó Krisztián: Valami népi

Minden hamis bennem, csak a fájdalom meg a harag igazi.

A kötet címe nem annyira, spoiler, a tartalma többségében tetszett.
A fejezetei más-más gyermekkori, felnőttkori emlékek feldolgozásának próbálkozásai. Egy aparegény előbb-utóbb kikerekedik, létrejön majd biztosan, írásaiban gyakran foglalkozik vele. Apanovellák, családi emlékképek, (Futás) végletekig lecsupaszított önelemzés, múlt és jelen összekapcsolása. Ez a kötete sokkal inkább magáról többet mondó, mint az eddigiek bármelyike. Megosztó könyv lesz, mert minden könyvnek sokféle olvasata van, de ennek attól függően, hogy kinek milyen múltbeli emlékei vannak különösen másféle olvasásélményt jelent. Az ősök, nagyszülők két leplezetlenül szomorú ember, hosszú boldogtalanság. A gyerekkor keservei, kollégiumok sivársága, kiszolgáltatottak, otthonról sem megfelelően elengedettek. (Kopaszok) A felnőttkor, a házasság emlékképei, a kapcsolat elfáradása (Mint egy patika), (Anyám, én Rejtő Jenő vagyok). A betegség letaglózó tapasztalatai, kezelések, kockázatos műtét, betegtársak, életkilátások, mosolygott belőlem a halál.
Lombikok a gyermekért folytatott küzdelem, örökbefogadás, megvalósult közös élet.
A covid időszaka alatti bezártság, összezártság, Ablakszínházak , belelátás egymás életébe a környező házak lakóival.

Kabódi_Ella P>!
Grecsó Krisztián: Valami népi

„…de ezek úgy maradtak el, mint kinőtt bőr, mint elhagyott kitinpáncél: kötelező volt megszabadulni tőlük. És persze belehalni, hogy az elhalt sejtek között ott maradt belőlem a világ.”

Az, ami Grecsóban beérett az elmúlt pár évben nem tudatos, de éppen ezért sorsszerű. Zárszámadás, mondja, és talán így is lehet ezt a kötetet értelmezni. Régi tartozását rója le. Főhajtás, nem bocsánatkérés, de egyértelműen célzás, békejobb: látjátok, itt vagyok most én, kitárulkozva, lecsupaszítva, pőrén, sebzetten és meggyötörve.

Fókuszát kíméletlenül önmagára irányítja, mégis kitekint és rámutat a világra, benne az egyénre. Egyéni sorsokra. Hangjában nincs vád, se kérdés. Ez az elfogadás állapota. Tényközlés, úgy, ahogyan azt csak ő tudja.

Azt írja: „Micsoda húsz év volt ez, gondoltam, és végignéztem magamon.” Ebben az egy mondatban kuksol zanzásítva a lényeg. Van ebben valami mélységesen intim, valami megejtően személyes. Nem a bulvárlapok alantas pletykaszintjére gondolok itt, természetesen. Nem érezzük úgy, hogy ezt nekünk talán nem kellene tudnunk, hogy ehhez nincs közünk. Grecsó megteremti azt a varázslatos légkört, amely bizalmas, családias. Meghitt beszélgetés képzetét kelti, és az olvasó meghatottan tapasztalja: beavatottnak érzi magát.

Néha nem vagyunk urai a sorsunknak, semmi sem rajtunk múlik és nem áll más módunkban, mint csendben figyelni. Önmagunkra, másokra, a múltra, a jelenre. Olyankor lehet a leginkább, amikor a jövő csak egy homályos útkanyar a tejszerű ködben. Ezen a kanyaron vitt túl engem a Valami népi csodálatos, fájdalmas érzékenységgel.

2 hozzászólás
Ildiko_Szabo_2 P>!
Grecsó Krisztián: Valami népi

Elkezdtem olvasni a kötetet és nagyon vegyes érzéseim voltak. Egyrészt elismertem, hogy fantasztikusan használja a magyar nyelvet, gyönyörű szavak és fordulatok, de egyszerűen nem tudtam élvezni a történeteket, mert nem állt össze, elkalandoztak a gondolataim, vissza kellett mennem, hogy miről is olvastam. Majdnem abbahagytam, de szinte soha nem hagyok abba könyvet, és ebben az esetben ennek nagyon örültem. Néhány novella után annyira magával ragadott, hogy faltam az oldalakat, még akkor is, ha a novellák nagy része mélyen megérintett lelkileg.

tammancs1>!
Grecsó Krisztián: Valami népi

Különleges élmény volt, hogy ezt a kötetet jó fél évvel azután olvastam, hogy a Radnótiban részt vettem a könyvbemutatón, ahol Grecsó Krisztiánnal Szilágyi Zsófia beszélgetett. Olvasás közben egy csomó minden eszembe jutott, ami aznap este szóba került.

A kötetben több ciklus is található, nekem a legjobban a Fehérben fehér tetszett (ciklusként és novellaként is). Ezekben a novellákban ugyanis Grecsó annyira jól visszaadja nemcsak azt, hogy a nagy történelmi események hogyan hatottak az egyéni sorsokra, hanem azt is, milyen a paraszti mentalitás. És ez nem vattába csomagolt nosztalgia, hanem kőkemény pszichoszocio, amely megmutatja az emberi ostobaság, kicsinyesség és irigység minden oldalát. Vagy éppen azt miért veti ki magából a család és a faluközösség azonnal azt, aki elmegy.

Szerettem még az Istennek nehéz novelláit is, az egymás mellett élő, egymásról nem tudó karakterek jellemrajzát, GK „mindentudó elbeszélő” önreflexivitását és az egész mozaikosságát, ami engem a Jelmezbálra emlékeztetett.

fuzsa>!
Grecsó Krisztián: Valami népi

Az elején azt gondoltam, hogy ez most nem sikerült, hogy oda a varázs, oda a Grecsó-szerelem, hogy erőltetett az elbeszélőmód, a falusi környezet és a szocialista éra brutalitása, aztán túljutottam az erőltetett meneten – az első elbeszélésen – és onnan már a gördülékeny együtt járás és az otthonosság fogadott. Különös ez az otthon, tele szenvedéssel, szomorúsággal, lemondással, gyűrődéssel, sötétbe bekúszó halvány fénycsíkokkal – de az én (olvasói) szívem ehhez szokott. A melankólia szépségéhez. A különös módon egymáshoz illeszkedő emberi sorsokhoz, a fájdalommal teli elbeszélésekhez.

Sorsok vannak itt, hol a kilátástalanságban élő fiatal anya, hol a megcsalt nő, hol a mindennapi rutintól megcsömörlött férfi, akit a fia sem méltat egy percre sem vagy a gyerekkori traumákban tovább élő férfi, aki végül csak egy kiutat talál. és ott van az áttétekkel küzdő beteg, akiről mindenki tudja hogy az író maga, bármennyire is próbálja magát tőle függetleníteni és kívülről figyelni az eseményeket, mint a mindent tudó elbeszélő G.K. Látszólag mindegyik egy külön kis világ, mégis összetartoznak, egymásba botlanak, keresztutak találkoznak, egymásból fakadnak, itt minden mindennel összefügg.

Persze, ezek fikciók – legalábbis az elbeszélések fele –, az író fel is hívja rá az olvasó figyelmét, hogy a valósággal egyezés csak a véletlen műve – innentől kezdve az olvasó meg már biztos a dolgában: a valósággal való egyezés egyáltalán nem véletlen. Nagyon is benne van mindaz, ami a szerzővel az elmúlt években történt, a szenvedés, a félelem, a halál, a boldogság és az apaság – meg a járványhelyzet. A kötet második felétől indul el igazán a félelmeivel és a valósággal megküzdő ember útja, aki újra tanulja önmagát, hiszen betegség előtt-közben-után teljesen más ember született.

Tulajdonképpen minden változik, semmi sem állandó, az emberek ugyanúgy, mint a helyzetek és az állapotok – a borzalmak közé is bekúszhat a reményt hozó fény, de a napsütésből is lehet teljes sötétség. Ebben a kötetben pont ez a dinamika, az érzelmek folyamatosan hullámzanak, a mélyből elindulunk a csúcs felé, de egy hirtelen lökés képes visszataszítani minket, ugyanez fordítva is igaz: van, amikor kiemel minket és megtart egy kéz. A kötet végére pedig elég jól lecsendesedik ez a hullámzás, és ott maradunk a nyugalomban.

theodora>!
Grecsó Krisztián: Valami népi

Grecsó Krisztán az egyik kedvenc magyar íróm, az elmúlt tíz évben el is olvastam minden megjelent kötetét. Ezért nem is volt kérdés, hogy sorra kerüljön valamikor még az az idén a legfrissebb novelláskötete.
A Valami népiben sokféle téma jelenik meg, néhol ismerős szereplők – karakterek bukkannak fel, visszatérhetünk a 20. századi évtizedeibe, de a jelen – a karantén néhány pillanata, Grecsó életében legfontosabb élmények – a kemoterápia, betegsége és az örökbefogadás is megjelenik.
Összességében tetszett ez a kötet, szépen kapcsolódik az előzőekhez, olvasmányélményeimhez – a 'Grecsó-univerzumhoz', amit jócskán táplál saját élete – családja és a múltja. Tetszett, hogy új technikákat próbált ki a novellákban, játszott a nézőpontokkal – idősíkokkal, néhol megdolgoztatva az olvasót.

Joó_Katalin_Kata>!
Grecsó Krisztián: Valami népi

Hófehér borító, a tisztaság jelképe, ahogyan a cím is: Grecsó Krisztián: Valami népi.

Fehérben fehér az egyik ciklus címe, avagy egy alföldi hímzésfajta, novellafüzérbe foglalva, amely a kötet címadójaként vetődött fel, végül mégis a Valami népi vált a tökéletes választássá.

Egy József Attila-díjas író, aki egykoron apró sikerekre vágyott, egy kis elismerésre, hogy jó úton jár, hogy nem csak ő érzi úgy, hogy az írás az ő “sárga köves útja”, napjainkban pedig – egykori álmát, hogy elismerjék, hogy sorait megismerjék –, nem csak beigazolódott, hanem sokkal inkább beteljesedett: igazzá vált.

Kubikosok című novellájában édesapjára emlékszik, aki egy alföldi falu zsellércsaládjába született, parasztnak, napszámosnak, különcnek.

„Apám sírköve egy szikla.”

A faluban élők is éreznek. Szeretnek, gyűlölnek, segítséget kérnek, álmokat dédelgetnek, csak nem feltétlenül tudják mindezt kifejezni és szavakba önteni. Sorsukat csak a “csend tartja össze”.

„Alávaló, nyamvadt mondatok, melyek megrohadnak a szívben.”

A kötet sorai képesek megragadni a hétköznap pillanatait, ízeit és illatait, a tapintás és a látvány csodáját: “fokhagymás sülthús-szeletek, ropogós kenyér, nagy harapások”, nem csak az ételbe, hanem az életbe is beleharapva.

„Ezen a párás nyári hajnalon a nincstelenség meg a magány úgy szakad rá, mintha zuhogna.”

S hirtelen szúrós szag csapja meg az embert, a paraszti életforma “bűze”.

„Próbálja azzal vigasztalni magát, hogy ez a megszállottságnak a legelemibb, parasztos formája, de akkor is valami”

Nyomot kéne hagyni. Az otthonunkban hagyni a lelkünk egy kicsiny darabját. Ha valami azt hittük örökké tart, és mégis megváltozik, nem lesz többé az otthonunk.. akkor is tudják, hogy ki szeretett ott, ki szomorkodott ott, ki gyászolt, ki segített, ki küzdött az álmaiért és végül ki lépett tovább?!

„– Hagyni kéne itt valamit – néztem körbe. – Valami jelet. Hogy mi éltünk itt valaha. Hogy örültünk itt, vagy el voltunk keseredve!”

A szegénység fonala című novella a dolgok mögé látásról szól. Avagy nem tudhatjuk mennyire összetett a gyermeki lélek, mi rejtőzik egy-egy szótlanság mögött, mire utalhat egy-egy társunk felé intézett kérdés. Hogyan takargatja egy gyermeki tiszta személyiség, ha túl korán kényszerült felnőni. Ha olyan szereppel ruházták fel, amit sose kért, sose óhajtott, mégis akár egy nehéz takaró.. a hátára terítették.

„Micsoda húsz év volt ez, gondoltam, és végignéztem magamon.”

Egy magánember kitárulkozása, akiben még mindig jelen van a nem feldolgozott érzések mozaik rengetege az apja iránt, aki sok mindent elrontott, és számos dolgot igaznak vélt, amik másoknak fájdalmat okoztak, neki pedig olykor sorsába belenyugvó örömöt.

„Apám túlzásai, tolakodó kitárulkozásai mindent átszíneztek.”

Nem tudott rá büszke lenni. Nem tudta nem szégyellni. Nem tudta nem megvetni. Nem tudta nem eldönteni: ő más utat választ. Tudta, hogy az ő vére, azonban azt is, hogy az embert a döntései határozzák meg, nem csak a genetikája.

„Kicsit szégyelltem is. Büszke voltam rá, hogy nem vagyok ilyen.”

Az ember nem tudja kikerülni a sorsát. A családunk, a barátaink, a minket körülvevők fémjeleznek minket, akár méhet a méz. Nekem sok betegséggel küzdő barátom van. Szívbeteg, gyógyult rákbeteg, súlyos autoimmun beteg, asztmás.. ez egy olyan sor, ami még fagyiból is sok(k).
Majd következik a felismerés, az író, akiről régóta tudtam, hogy a bölcsész lelkemnek ír: szintén súlyos beteg. Nagy ajándék az élettől, hogy végül mégis a kegyelem szó mellett döntött.

„Mindig minden lejátszódik a tükörből is, a rossz sors szeret költözni, belakja a lelkedet, aztán továbbáll, és amikor megnyugszol, hogy végre kitetted a szűrét, megint felakasztja a kabátját a szív huzatos előszobájában.”

Édes nevem, okos nevem menj a tieid közé – írja Kemény István, s miközben fejben kimondom a sorait, visszarepülök a több tíz évvel ezelőtti önmagamba. Hideg szél fúj. Fázik az arcom. Fizikoterápiára indulok. Arctalan emberek vesznek körül, miközben abban reménykedem, hogy ma nem ivott, és hogy a kezelés nem fog fájni. Azóta is őrzöm a nyomát a bal arcomon, a bal szemem tükrében, hogy nem lépett értem, hogy nem vitt orvoshoz, hogy rám nemet mondott, az összekoccanó üvegekre pedig igent. Furcsa érzésekkel olvasom valami megfoghatatlan együttérzéssel, valami belenyugvó hasonlóság érzéssel a Valami népi sorait.

„eleinte csak fájt, hogy torz az arcom, hogy néhány roncsolt ideg és egy léha szike okán a jobb szemem ennyire más, ám egyszer csak azon kaptam magam, hogy folyton rágódom, hogy akkor ez mit jelent, és mi van akkor, ha most oldalanként nem ugyanazokat az ősöket lehet felfedezni rajtam”

Beleképzelem magam az író soraiba. Csalódottan kibillent állapot. Előre nézek, de nem látom az egyenest. Hogy tudnék a lépéseimre koncentrálni, ha az egyensúlyom se létezik. Az egykori testem megszűnt, a jelenlegivel pedig nem vagyunk barátok. Külső szemlélőként tekintek rá. Elborzaszt. Az izmaim keresem, de ami megszűnt, az nem tapintható többé. Az emlékeim pedig csak a dühömet szítják fel, egykori önmagamra gondolok: olyan is volt, valaha, valami.

Egy novelláskötet, ami a velünk soha nem történhet meg érzésnek a megcáfolása:
„Hogy őt a teste szereti, és mindig meg fogja védeni. Mással történhet akármi, neki nem lehet nagy baja.”

Nincs bátrabb dolog, mint az irigységet megírni. Valami módon. Valami népi módon:
„Pedig már megfigyelő állapotba állítottam magam, illetve ez nem is egészen igaz, csak nem bírok betelni az egészségükkel. Undorodom tőlük, és vágyom ők lenni.”

A reménység forgatókönyve. A boldogság ellopott pillanatainak könyve:
„végre úgy élek, úgy vagyok benne egy pillanatban, hogy onnan sehová sem vágyom”

A boldogság csak egész egyszerűen van. Nincs története, csak felhőtlen érzése. Nem megírható, csak élvezhető, furcsán lebegő állapot. Ahogy a szülővé válás is. Olyan boldog remegés, aminek a megírásához különleges pillanatszikrák szükségesek.

„az apaság olyan, mint egy tükörben tükröződő tükör, ezer más apa van ott, mégis te látszol minden arcban”.

2 hozzászólás
Roxa>!
Grecsó Krisztián: Valami népi

Grecsó Krisztián olyan, mint a jó bor, a korral nemesedik. Azonban kedves olvasó, jól gondold meg, hogy belekezdesz-e ebbe a kötetbe, mert ebben nincsen semmi kellemes, nosztalgikus, mesésen vidéki. Ebben csak nyers, kemény, reménytelen valóság van. Szíven üt, gyomorszájon vág úgy, hogy nem csak percekig, néha órákig nem kapsz levegőt. Felüdülést itt ne várj, nem lesz. De ettől még tökéletes. Többször is letepert, de kétszer akkora maflàst kaptam, hogy reflexből, de megállíthatatlanul elkezdtek folyni a könnyeim. Mindezek után, hisztérikusan követeli a lelkem a Harminc év napsütést.
Fogalmam nincs, hogy egy-két történetet hogyan mesélek el, vagy adok át, mert a gondolattól, hogy szóba kell öntenem, már csomó nő a torkomba.


Népszerű idézetek

robinson P>!

Az ember bármit képes megszeretni, szépnek látni, különösen, ha gyerek, és feltétlen hitét még nem repesztették meg a kételyek.

109. oldal

robinson P>!

Ott álltam ifjúságom elpazarolt, matt hétköznapjaiban én is.

91. oldal

Joó_Katalin_Kata>!

Ezen a párás nyári hajnalon a nincstelenség meg a magány úgy szakad rá, mintha zuhogna.

19. oldal

Kabódi_Ella P>!

Nyilván a doktornő is látta, amit látott, régen nem volt már hatvan kiló sem, ami húsz mínusz, az csak feltűnik, de a halál portája ábrándos vidék, ott azt hisszük el, amit mondunk, és nem azt, amiről mindenki tudja, hogy igaz.

197. oldal (Magvető, 2022)

robinson P>!

Lassan erőre kapott a nyár, a férfiakat lekötötte a rendszerváltás, de a nőket az általános iskolai ballagás tartotta lázban.

26. oldal

Joó_Katalin_Kata>!

végre úgy élek, úgy vagyok benne egy pillanatban, hogy onnan sehová sem vágyom

228. oldal

n P>!

Aznap, a kezelésen nem a szokásos nővérek voltak, akiket szerettem. A helyettes asszisztens rám ripakodott, hogy reggel nyolcra kellett volna jönni vérvételre. Ha a későbbi állapotomban mondaná így, ideges lennék, zavart és megalázott, és ahogy most szinte nosztalgiázom, el kell ismernem, volt abban a kábaságban valami mennyei: nem én voltam törvényen kívül, hanem a világ, léteztek szabályok, és némelyik – elvileg – rám is vonatkozott, de ez nekem tényleg nem számított.
Azt hiszem, sohasem voltam olyan szabad, mint akkor, betegen, mosolygott belőlem a halál, vagy csak álltam tovább, nem tudom, hatvan kiló tehetetlenség, nyomta a vállamat a könnyű szövetkabát. Azt feleltem neki:
– Nem bírok tovább állni.
Az ismeretlen ápolónő zsörtölődve felállt az asztalától, felém gurította a székét, és állva, görnyedve gépelt tovább. Ekkor láttam meg, hogy a folyosón a földön ülnek a betegek, próbáltam továbbadni a székem, de megszédültem, és a nővér is rám szólt, hogy mit képzelek, ne merjem az ő székét elsinkófálni. Az egyik nő, aki meg tudta támasztani a hátát a falnál, mutatta, hogy hagyjam csak, jól ül, és úgysem bírna felállni.

robinson P>!

Nem létezik semmiféle igazság. A világot, melyet ennyire gonosznak teremtett meg az Isten, csak a szavakkal nem lehet helyrebillenteni.

13. oldal

Joó_Katalin_Kata>!

A gyógyulásról nem esik szó. A gyógyulás tabu, arról nem beszélünk, azért nem, mert az természetes, mindenki meg fog gyógyulni. Mint a börtönös viccben. Ahol mindenki ártatlan.

276. oldal

Cukormalac>!

Évek múlva, amikor már Dóri volt az együttesvezető és engem kisfőnöknek gúnyoltak, mert vele jártam, visszafelé is megtörtént minden. Mindig minden lejátszódik a tükörből is, a rossz sors szeret költözni, belakja a lelkedet, aztán továbbáll, és amikor megnyugszol, hogy végre kitetted a szűrét, megint felakasztja a kabátját a szív huzatos előszobájában.

120. oldal - Egy tál pörkölt


Hasonló könyvek címkék alapján

Palotás Petra: Lélekszirmok
Háy János: Napra jutni
Janikovszky Éva: Ájlávjú
Horváth János: Búcsúlevél nélkül
Morsányi Bernadett: A sehány éves kisfiú és más (unalmas) történetek
Karafiáth Orsolya: Szirén
Anne L. Green: Csábító vallomások
Ruby Saw: Dempsey
Anne L. Green: Elfojtott indulatok (novella)
Ruby Saw: Valóság