Mellettem ​elférsz 746 csillagozás

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

Grecsó Krisztián új regényének hősei hisznek az öröklődésben. Tudják, hogy a génekkel együtt sorsot is kaptak. A főszereplő – egy harmincas éveinek közepén járó férfi – aggódva figyeli magát, saját mozdulatait, testének minden változását. Barátnője elhagyja, ráadásul egy családi titok véletlen lelepleződése miatt rejtélyek hálójába gabalyodik. Miközben az összes talányt földeríti, és lassan megismeri családja viselt dolgait, magára ismer. A türelmetlen lánykérésekben, a titkos szerelmekben, a hosszú évek magányos várakozásaiban egyre inkább ő a főszereplő. Hiszen nem csak a mozdulatait, a haja színét, a testalkatát kapta a családtól, de ha jól figyel – a jövőjét is.
Az addig széttartó életpályák a ma Budapestjén találkoznak. A Mellettem elférsz nem egyszerűen családok, generációk, szerelmek és vágyak regénye. Mert bár átutazunk vele a huszadik századon és a Kárpát-medencén, mégis, a könyv minden mondatával a mához, a mának szól.

Eredeti megjelenés éve: 2011

>!
Magvető, Budapest, 2022
320 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631435566
>!
Magvető, Budapest, 2021
320 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631435566
>!
Magvető, Budapest, 2019
320 oldal · keménytáblás · ISBN/EAN: 9779631435566

7 további kiadás


Enciklopédia 30

Helyszínek népszerűség szerint

Csikágó


Kedvencelte 109

Most olvassa 81

Várólistára tette 401

Kívánságlistára tette 308

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

Pandalány P>!
Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

A kifejezésmódja gyönyörű, a szavakat kellő tisztelettel és alázattal használja. Nemes egyszerűséggel szépen ír.
Érdekes és lebilincselő élmény volt számomra visszautazni az időben. Krisztián előszeretettel használ a kornak megfelelő kifejezéseket, a párbeszédei is hűen tükrözik az akkori világot. Teljesen más, mint amiben mi ma élünk. Ebből adódik, hogy a történet lefolyása meglehetősen lassú. Engedi, hogy belemerüljön az ember, lelassuljon és kizökkenjen mai, felgyorsult mindennapjainkból. Szerettem olvasni, pont ezért. Nem mondom, hogy mindig, minden nap volt hangulatom a könyvhöz, viszont amikor olvastam, abszolút kiléptem a valóságból és beszippantott a könyv.
Köszönöm szépen a könyvet @kataa_ és @Vien
:*
Bővebben itt: https://pandalanyolvas.blogspot.com/2019/05/grecso-kris…

7 hozzászólás
Morn>!
Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

Egy hétvége alatt a magamévá tettem.
Először nehezen indult be, aztán meg nem bírtam letenni. Bár így is nehéz volt odafigyelni az ő meséjére, mert folyamatosan felidéződtek a saját családom meséi. Megváltoztatott, az tény. Le kell majd ülnöm apámmal beszélnem, mert az ő családjáról keveset tudok. Egyik apai nagyszülőm sem él már, így rájuk nem támaszkodhatom, bár eddig sem nagyon lehetett, mamámat szinte mindig ágyhoz kötve találtam, és ha mesélt is magáról, egyes szám harmadik személyben. Hogy hogy ismerte meg papámat, nem tudom. Gyerekeikről nem tudok. Egyedül apámról, hogy kitiltották az NSZK-ból, hogy lehet van egy féltestvérem, hogy anyámat háromszor kellett megkérnie, és hogy meg akarták verni, mikor anyu bátyámat szülte. Anyu sem sok mindent mesélt, mégis többet. Hogy szerenádoztak neki, de leöntötte az illetőt vízzel és hogy kapott Michael Jackson babát is, de kidobta a szemétbe, a szomszéd kislány fejjel túrt utána. Van, amit csak nemrégiben mesélt, kb. egy hete tudom, hogy eredetileg bal kezes volt, csak kinevelték belőle, hogy gyerekkorában az összes fiút megverte, aki a húga közelébe ment. Mindig is az anyai ág húzott nagyon, a Benedek-hegyet felégető nagynéném és nagybátyám, az, aki mindig ellógott az iskolából és osztálykirándulásokon kocsmába ültették az alkoholista ofőt, a nagynénéim, akik között volt önző, ha neki tönkrement, menjen tönkre másé is, aki alatt beszakadt a bölcső kiskorában, a másik alatt a tető, mikor felmászott a macska után, de szerencsésen egyik bátyja kezébe pottyant. Mamámról meg még inkább semmit sem tudok. Csak hogy neki is második házassága, papámnak is, amiből anyuék kilencen meglettek. És hogy papám mindig összekutyulta a mákos tésztát a levessel, úgy ette.
Beszélgetni kell velük, amíg lehet. Mások talán nem értik, mi értelme van a múlt felidézésnek, miért nem lehet meghagyni a szépítéseket. Pedig befolyással lehet ránk a múlt. Nem csak külsőleg (tiszta nagynéném vagyok, anyám ferde középső ujjaival és apám csontos térdével és bokájával), hanem belsőleg is (anyai ági hirtelen ingerültség, anyatigris-szellem és apai ági idegkimerültség, visszafojtás, gyenge szív). Már rég rá kellett volna jönnöm, hogy néha túl késő. Apai ágon egy ember állt hozzám közel, mind abban, amiket gyűjtöttünk, olvastunk, bármi, de ez csak a halála után pár évvel derült ki, mikor visszaemlékeztem rá, és megszerettem a tőle örökölt dolgokat.
Teljesen elkalandoztam… de belőlem ezt váltotta ki. Hogy kutatni szeretnék én is, visszaemlékezni. Családfa-rajzolás nélkül, mivel az lehetetlen, annyira keresztezik egymást az ágak (anyuval van öt közös unokatestvérem. első szinten, vagy hogy is mondják ezt). Mindig is szerettem a régi történeteket, de csak az egyik ágat hallgattam meg. A másikat sosem.
Nagy köszönet Grecsó Krisztiánnak. Nekem ez most szinte egy ajándék volt. Pedig először tartottam tőle, egyedül a címe volt az, ami már rögtön megfogott, és ami nem hagyott nyugodni: vágj csak bele, megéri…

12 hozzászólás
pwz I>!
Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

Miért pont ezt a könyvet olvastam Grecsótól?
Egyszer, mert melegen ajánlották néhányan, itt a Molyok közül, azt állítva, hogy az érdeklődési körömből ítélve ez tetszeni fog nekem :)!
Másrészt mert a nemrég megnyílt fiókkönyvtárban – a munkahelyemtől 2 perc sétára levő Pláza Könyvtárban, ahol csak új könyvek vannak – éppen bent volt.
Harmadrészt épp olvastam @Morn remek recenzióját, majd visszanéztem @Uzsonna-ét is. Ebben a kettőben sok dologgal egyetértek! :)
Negyedrészt nemrég megállított egy idősebb úr az utcán, hogy „már régóta meg akartam kérdezni, hogy a rokonságához tartozik-e XY?” Mondtam, hogy sajnos, nem tudom biztosan, de a családom Egerben a Deméndi és a Kertész úton lakott. „Deméndi? Akkor a maga nagyapja robbant fel a gőzmozdonnyal Szarvaskő után, Tardos közelében még a hatvanas évek végén?” Mondtam, hogy igen, de én nem emlékszek rá, mert nem sokkal a születésem előtt történt mindez. Csak apám mesélte és mutatta meg a helyet. Nagyapám csúnyán megégett, telibe kapta a felrobbanó kazán ajtaja, mégis még átmászott a patakon, fel a töltésen az útra. Most ettől az embertől megtudtam, hogy a kiérkező mentőben még öt percig élt. Társa súlyos égési sérülésekkel, de túlélte a balesetet, bár bőrét több helyen „ki kellett cserélni”! Nagy port vert fel az ügy Egerben abban az időben. A hatóságok megpróbálták eltussolni a dolgot, mert többszörös műszaki hiba miatt történt az eset – ezt is az idősebb úr mondta el. Mondtam, hogy családi vonalon már nincs aki erről meséljen, minden érintett meghalt. Jelenleg én vagyok az utolsó és legidősebb „emlékező”. Aztán bementem a könyvtárba, a Helyismeretbe és nézegettem az adott időszak újságjait…
Ha Te is elolvasod a könyvet, megérted, miért írtam, amit írtam… Ez a mű egy fiktív-valós családtörténet jól elmesélve, ami érdekes dolgokra ösztönzi az arra fogékony embert…

>!
Magvető, Budapest, 2011
288 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631428520
21 hozzászólás
Ibanez P>!
Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

Első olvasásom Grecsó Krisztiántól, de nem utolsó, az hétszentség, hiszen imádtam minden sorát.

„Itt, ebben a sufniban találkozik össze karácsonykor a család. Itt még mindenki számára van ajándék, senkinek semmilyen fontos napjáról nem feledkeznek el. De az én generációmban már nincs összetartás, a repedések a felnőtt létben mutatkoznak meg igazán.”

A történet mellbe ütően valós, végig úgy éreztem, mintha egy megtörtént eseménysort olvasnék. A vidéki telep, a vályogházak, az elrendezett házasságok, falusi „kerítőnők”, mindent átélő nagymamák, a háború, ’56, a titkok és hazugságok kora, amelynek egy részét mi vagy családunk még élő tagjai is átélték. „Márton néhány hónapig lesz a fronton, a szétkergetett magyar sereg katonái gyalogosan vágnak át a keleti sztyeppén, és a fél világot átgyalogló bakák között ott lesz ő is: a jövendőbeli nagyapám.” – olvastam, s egyből eszembe jutott a dédnagyapám, a csonka ujjaival, aki ugyancsak onnan gyalogolt haza, de nem beszélt a háborúról s igen magas kort élt meg a dédimamival.

„… az élet nagy dolgai ilyen nevetséges, apró pillantásokkal dőlnek el, egy ilyen pillantás, és két ember egymás mellé kerül, vagy egy félrenézés, és két idegen tovább bukdácsol a saját, magányos útján.”

A két szálon (jelenben lévő unoka és a családtagok a múltban) futó cselekmény legerősebb szála természetesen a nagyszülők, Juszti mama és Márton papa köré rendeződnek, az ő életük volt számomra a legszeretetreméltóbb is. Sorsukon keresztül észrevétlenül bepillanthatunk a kor eseményeibe, szokásaiba, a vidéki világ kilátástalanságába, amelyet azonban sokan – mint ő is – erővel és tisztességgel tűrnek.
„Mártonnak és Jusztikának a háború végére gyűlt össze a pénze, házat szerettek volna venni, de egy hetet késtek vele. Minden idők legrémisztőbb inflációjában hét nap alatt a pengő teljesen elveszítette értékét. A házra összespórolt pénzből kenyérvágó kést és bilit vásároltak.”

Aztán ott van Márton papa testvérének, Benedeknek a története. A jelenkori unoka az ő élete kapcsán kezd nyomozásba, hiszen az immáron nagyon idős Juszti mama feljegyzéseiről kiderül, hogy valamit elhallgatott a család. Lassan kibontakozik előttünk egy megható, évtizedeken át tartó (és kibontakozó) szerelem története. Grecsó annyira jól ír, hogy még én is elérzékenyültem, pedig bevallom, eddig egy könyvben se értékeltem soha, ha homoszexuális vonal volt benne, főleg, hogy a kortárs könyvek felébe bekerül egy ilyen szereplő (s már szinte kliséként hat). Ez volt az első, ahol – talán a korszak, talán a szereplők? miatt – tényleg úgy éreztem, helye van a történetben, nem erőltetett, sőt, pont beleillő darabka.

„A belgyógyászat folyosóján meg kell állnia, rosszul lesz, zihálva veszi a levegőt, fullad, mire Sadi ágyához ér. A férfi az oldalán fekszik, háttal, jár a válla, lélegzik, él, Benedek megérinti. Nem is tudja, hogy ezt most milyen kíméletlenül, mennyire pontosan ismételte meg az idő. Ő már régen elfeledte azt az ostoba búcsút, de Sadi nem. Ő ugyanúgy összerándul, ahogyan akkor, csak most nem szégyelli magát, nem sír tehetetlenségében, hanem mosolyog. Mire Benedek megkerüli az ágyat, Sadi mosolya óvatos derűvé olvad, aztán, mintha hullámozna, újra fölerősödik. … Benedek az ágy szélére ül, nem szól, nem mondja, hogy ne beszéljen, nyugodjon meg, minden rendben lesz. Nem mond semmit, csak ül és nézi, nyilvános helyen nem meri megfogni a kezét, ezért mintha Sadi meghosszabbítása lenne, szorítja a poros pezsgősüveget, és kimondja végre azt a szót, amit, bár Sadi annyiszor szeretett volna hallani, harmincöt év alatt sohasem kapott meg. ”

Az ifjabb Márton – Imre és „közös nőik” élete nem kötött le annyira, Juszti mamáékhoz képest annyira gyenge jellemek voltak, hogy nem válhattak szimpatikussá. Aztán jött azonban Domos tata, akivel ismét visszatértünk a régebbi korba, s ismét egy élvezetes, folyamatosan kibontakozó titkos szerelmi történetet kapunk, amely immáron összefonódik a jelennel is. Az ő alakján keresztül megismerhetjük az akkori Budapestet is, láthatjuk a Dunába bombázott Lánchidat, a háború utáni éveket, a félelmet, a rettegést, az egyszerű munkások életét, a vidékiek városba költözését. Szívbe markoló mozzanatok, a munkásszálló zuhanyzójától kezdve a kötelező érvényű darukezelésen át a panellakásba nem férő stafírungig…

„Velük együtt próbálta fölvinni a bútort, először a lépcsőházban, fordítgatva, emelve a faragott diófa nagyszekrényt, az oldalára, hátára billentve, rézsút és gerinctörően vissza, tolva előre-hátra. Miközben az utcán várakozó asszony már látta, tudta, mert az asszonyok mindig hamarabb elfogadják az elfogadhatatlant: a szekrény nem fér be. Hiába, hogy a stafírung legértékesebb darabja, az utolsó reménye, tanúja, ereklyéje az elveszett múltnak, azoknak a régi öregeknek, akiknek hamar már a sírja se lesz sehol.
Aztán emelték csigával, az emeletre, kitárva minden ablakot, de ott sem fért be. Domos nagyapám csak nézett, körmével köröket rajzolt a viaszosvászon terítőre. Aztán eltűnt a végletekig elcsigázott, gémberedett gazda, akinek lila volt az oldala, és véres a szeme alja a cipekedéstől. Ünneplőben jött vissza az emeletről, vakszolt csizmája döngött a lépcsőházban, szúrta izzadt bőrét a koromfekete csizmanadrág. Felül bő szárú, fehér inget viselt, és árvalányhajas fekete kalapot. Megállt, letérdelt, csak úgy fél térdre, ahogy testőrök vagy katonák szoktak. Keresztet vetett, imádkozott, mit sem törődve a temérdek kíváncsiskodó elvtárssal, besúgóval, aztán fölállt, fölemelte a baltát, és gyújtóssá aprította a stafírung legértékesebb darabját. Az egyetlen dolgot, ami még a falura emlékezette volna: a faragott diófa nagyszekrényt.”

Olyan kötet ez, amelyben mindenki felismerheti a családját, mindenki ráismerhet olyan részletekre, amelyekről úgy gondolja, valami eltitkolt eseményhez tartoznak. S majd egyszer mi is hozzátesszük a magunk részletét.

clarisssa P>!
Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

Haragszom Grecsó Krisztiánra. Haragszom, mert nem akartam öt csillagot adni a könyvére, és haragszom, mert nem akartam gyorsan befejezni, hiszen nincs most sok időm olvasni, aztán erre tessék, letenni is alig tudtam. De egyszerűen nem tehettem mást, folytatnom kellett, be kellett fejeznem és most öt csillagot kell rá adnom, nagy duzzogva.

Ha már a múltat firtatjuk, következzen itt a mi történetünk, az enyém és a könyvé.

Először a címe tetszett meg, hiszen ez egy nagyszerűen eltalált cím, megragad bennünk, értjük is meg egy kicsit nem is, ízlelgetjük, találgatunk. És nekem ám a borító is nagyon tetszik, leginkább a színárnyalatai miatt. A hajnaloknak van ilyen színe, sok korai keléskor jutott eszembe ez a könyv, pedig akkor még egy szót sem olvastam belőle. Több évig „tartogattam”, hogy majd kellemesen elmerülve tudjam végigbogarászni, de valahogy mindig mást olvastam inkább, aztán persze, ahogy az lenni szokott, hirtelen felindulásból kezdtem most neki, utazás közben, innen-onnan lopott negyedórákban. Először furcsa volt, de nagyon gyorsan beleszerettem a stílusba, a mesélésbe, sőt, még a formába is. Csak néhány könyv jut most eszembe, amin úgy bőgtem, hogy félre kellett tennem, nehogy elázzon. Na, hát ez ilyen könyv volt – úgy az egyharmada táján. Azután viszont…! Hú, azután jött egy hatalmas csalódás! Nem akarok álszemérmes lenni, nem akarom azt hazudni, hogy én aztán sosem beszélek csúnyán és cérnakesztyűbe bújtatott kezeimmel fogom be a fülem, ha valaki szól egy cifrát… No de mégis, ez itt a könyv közepe táján, ez mi volt?! Milyen dolog már, hogy először olyan érzékenységgel mutat be törékeny sorsokat, hogy én konkrétan felzokogok rajta, utána meg ukk-mukk-fukk, egyszercsak elkezd pinákkal, faszokkal és kurvákkal dobálózni (már elnézést)?! Nem tetszett ez a váltás, nem tetszett a szókimondás, nem tetszett Helga és nem tetszettek a „bokros-lányok”. Duzzogtam. Inni akartam szavait és helyette viszolyogni kezdtem. Na jó, mentegettem is, mert értem én, hogy a trágárságnak helye van ezekben a szituációkban, csak épp nekem nem esett jól. Utólag már belátom: nem is a szavak, hanem a sorsok alakulása bántott… De szerencsére kitartottam, mert hipp-hopp, észrevétlenül jött megint egy váltás, vagyis inkább átröppentünk egy újabb ágra a családfán, más irányba indult tovább a történet és képes volt elérni, hogy újra beleszeressek, de ezúttal már visszavonhatatlanul.

Nem lehet nem gondolkozni rajta, részletein is és az egészén is. Múlt és jelen: a sok évvel, évtizeddel ezelőtti és a jelenidejű események keverednek, fonódnak össze a könyv lapjain; a főszereplő és felmenőinek sorsa hömpölyög végig előttünk, magával sodor, magába is bolondít. Eszünkbe jutnak saját családunk történetei, azok, amiket megéltünk és azok, amiket csak hallottunk vagy épp hallani vágynánk. Izgalmas a stílus is, még a mondat közepébe olvasztott párbeszédek is az odatartozásunkat sugallják, egyszerre vagyunk benne a mesélő fejében, érzéseiben, felmenői életében, a tőlük kölcsönzött mondatokban.

Vajon mennyire azonos a mi életünk, személyiségünk a családtagjainkéval? Különbözhetünk-e egyáltalán, van-e esélyünk vagy merszünk különbözni tőlük? És van-e esélyünk vagy merszünk hasonlítani? Felment-e minket, ha ugyanazokba a hibákba esünk, ha ugyanazok a gyengeségeink? Vagy épp ellenkezőleg, nincs is más választásunk? Netán a mi feladatunk megmutatni, hogy lehet ugyanazt másképp is csinálni? Mentség-e az, ha valamit rosszul teszünk – ugyanúgy, mint ők? Elismerést vagy rosszallást érdemel-e az, ha valamit másképp?

A könyv végén sok kérdés megválaszolatlan marad, de nem is baj. A befejezés szerintem tökéletes, a figyelmünket is pont oda irányítja, ahová saját életünkben figyelnünk kell, mégsem hagy megfeledkezni a múlt jelentőségéről sem.

>!
Magvető, Budapest, 2011
288 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631428520
3 hozzászólás
n P>!
Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

Mindenkinek vagy egy élete.
Mindenkinek egy saját története.
Nem tudod átélni, nem tudod igazából megérteni. Talán keresed a közös pontokat, s ha találsz, együtt-érzőbbé válhatsz. De mi van az életeddel együtt múló, feltáratlan gyökerekkel? Akarjuk-e tudni, mi volt őseinkkel, rajzolunk-e családfát? Egyáltalán meddig tudnánk megrajzolni?
Grecsó Krisztián megpróbálta. Több, jobb lett-e tőle, megtalálta amit keresett, megérte neki? Nem tudom.
Az biztos, hogy mindannyiunkban elindíthat egy út keresést, amit hátrafelé kezdesz azért, hogy utána előre tudj menni…

(folyt.köv. http://norahblogja.blogspot.com/ )

13 hozzászólás
Izolda P>!
Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

Rég vont be ennyire családregény, ez olyan szeretemforma volt.
A végét viszont kikérem magamnak. :D

Ja, és azóta én is feltettem csak úgy mellékesen egy-két kérdést az apámnak. :)

Goofry>!
Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

„Lenni, otthon lenni természetes állapot: aki otthon van, nem gondol rá, hogy van valahol.”

Ne legyen félreértés köztünk, mert nekem tényleg nem derogál Aegon-díjas kötetet olvasni, Grecsót meg pláne. Tudhatod már, filantróp inget öltött olvasója vagyok a Krisztiánnak. Ezért nagy kár, hogy ez a sztori most nem jött át, pontosabban nem nőtt rám. Ezidáig így, vagy úgy, de valahogy csak behúzott kulisszáiba a grecsói-történet. Nem átgondoltan, de organikusan, és benne lakottan… …de így? mellette? nemá'! :p Ellenberzengve az a fil-ingem, hogy mindössze voltam valahol. Valaki mellett. Egy múlt definiálta, nosztalgia rétegeibe veszett, pletyis, és íróurambocsá pitiáner figura mellett. Biztosan ez lehet az oka annak, hogy ezúttal erőteljesebben éreztem a szöveg hibáit is…

Meg aztán könyörtelenül él bennem mostanság a jelenvalónak lenni érzése. Energikusan próbálom lemetszeni a szervezetemről a múltra viszonyítás vágyait. Hisz érted: ha nem is teljesen nulláról, de saját történetet szeretnék, lenni akarok… :)
De nézd, ahhoz hogy ezt így elmondjam, mégiscsak kellett, hogy legyen egy ilyenem, szóval hogy mégis kellett ez a könyv.
Vagy jobb lett volna, ha mégse…, eh most már egyre megy, de ugye, azért érted, hogy ebben a sztoriban miért nem volt számomra hely, hogy ez a könyv csakugyan nem nekem íródott, vagyis hogy rosszkor voltam szűk helyen.
Van ilyen, 4et adok. :)

16 hozzászólás
Bur3sz>!
Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

Nehéz időszakban került a kezembe a könyv. Nehezen haladtam vele, pedig nagyon tetszett! A múlt és jelen egyé olvasztazsa, nekem zseniális. Csak annyit tudok írni: nagyon jó! Lesz még olvasás ön Grecsótól, ez biztos!

K_A_Hikari I>!
Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

Ezt a regényt érteni kell ahhoz, hogy szeretni tudd.
(…)
Grecsóhoz hangulat kell.
Grecsóhoz lélek kell.
Ha úgy érzed, ezek megvannak, akkor bátran ajánlom.
Fogok még olvasni az írótól, ebben biztos vagyok. Van abban amit és ahogy ír valami különlegesen gyönyörű.
Most már értem, miért szeretik ennyien…

Bővebben: http://irasaimtarhaza.blogspot.hu/2016/03/grecso-kriszt…


Népszerű idézetek

Brigi007>!

A „mi lett volna, ha?” a legizgalmasabb értelmetlen kérdés.

180. oldal

7 hozzászólás
petibácsi>!

Csak figyelek, érzékelem, hogy vagyok, hogy vagyok valahol, és ez már nem jelent otthonosságot. Lenni, otthon lenni természetes állapot: aki otthon van, nem gondol rá, hogy van valahol.

93. oldal

Kapcsolódó szócikkek: otthon
Miamona>!

[…] az élet nagy dolgai ilyen nevetséges, apró pillantásokkal dőlnek el, egy ilyen pillantás, és két ember egymás mellé kerül, vagy egy félrenézés, és két idegen tovább bukdácsol a saját, magányos útján.

3 hozzászólás
Cicu>!

Mártonnak és Jusztikának a háború végére gyűlt össze a pénze, házat szerettek volna venni, de egy hetet késtek vele. Minden idők legrémisztőbb inflációjában hét nap alatt a pengő teljesen elveszítette értékét. A házra összespórolt pénzből kenyérvágó kést és bilit vásároltak. Azt mondta, ezekre volt szükség.

76. oldal

5 hozzászólás
Miamona>!

Nem vagyok szerelmes beléd, túlzás lenne ezt írni, de még sosem éreztem ekkora esélyt rá! És ki adná föl, ha úgy érzi, van remény, hogy túlélje, hogy valahogyan kibírja a hétköznapokat.

Uzsonna>!

… mellettem bárki elfér. Vagy bármi. … Nem csak a múltnak kéne elférnie mellettem, ez jutott eszembe.

277. oldal

Brigi007>!

Az agyam hátsó zugában átsuhant, hogy nekem nem muszáj így élnem, így csinálnom.

219. oldal

psn>!

mi nem vagyunk haragtartók, mondja, ami nem azt jelenti, hogy nem haragszunk, hanem azt, hogy nem emlékezünk a kellemetlen dolgokra.


Hasonló könyvek címkék alapján

Szűcs Péter: Dharma
N. Nagy Zoltán: Keselyű
Lontai Léna: Könnyező liliomok
Vámos Miklós: Apák könyve
Bereményi Géza: Magyar Copperfield
Kőrösi Zoltán: Szívlekvár
Nagy Gerzson: Ablak az Ontario-tóra
Borsa Brown: Bajban Dubajban
Istók Anna: Semmiért egészen
Fejős Éva: Úton hozzád