Grecsó Krisztián elvitte sétálni a szívünket és megmutatta, hogy az övé s Darué hol és hogyan nőtt fel.
Mindenkinek van egy kertje, s minden kert végében áll egy rozoga pad, amire időnként leül az ember, s hagyja, hogy a repedések közül előkússzon a múlt. Van, hogy sokáig felé sem nézünk, ilyenkor felveri a gaz, benövi az idő. Előfordul, hogy elfeledkezünk róla vagy direkt hanyagoljuk el. Pedig hozzánk tartozik, tetszik vagy sem. Ha óvatosan ülünk rá, még az is előfordulhat, hogy beszél hozzánk, és megsimogat minket, ahogy a szél teszi. S csak a szépet meséli el. Tudjuk mi azt, hogy vannak ott rossz dolgok is, de nem szabad, hogy emiatt eldobjunk valamit, ami a miénk. Ami nélkül mi nem volnánk. Nem azok volnánk, akik.
A Megyek utánad című regény szerelmek rótta utakon keresztül mondja el nekünk egy fiatalember életét. A változásokat, amin mindannyian keresztülmegyünk, keresztül kell (?), hogy menjünk.
Féltette azt, aki hite szerint az övé.
Honnan tudhatjuk, hogy ki volt az igazi, a nagy Ő életünkben? Ezt talán csak a legvégén tudhatjuk meg, mikor visszatekintünk. Talán mindegyikük, talán egyikük sem, számít valamit? Másképp csináltuk volna? Mást mondunk, jobban ragaszkodunk bizonyos emberekhez, könnyebben engedünk el másokat? Lehet, csak az számít, hogy az ember akkor és ott éljen és próbálja saját maga számára a lehető legjobb döntést meghozni. Tudjuk, ez nem sikerül mindig. Van, hogy odaadunk valamit magunkból, amit elvisz a másik, örökre, mi pedig a hiányával ott maradunk, egyedül. És megbánjuk, hogy egyáltalán odaadtuk. És megbánjuk azt is, hogy másnak nem adtunk, nem másnak adtuk. De pont ez a lényeg, hogy ne sajnáljuk. A volt és a nincs elfér egymás mellett, mindkettejük kezét meg tudjuk fogni.
Nem kell sajnálni, hogy nincsenek. Meg kell a veszteségüktől szabadulni. Különben nem tud örülni neki, hogy voltak. Csak fájdalmat okoznak, hogy nem tudja őket elengedni.
Megijed. Milyen pazarlóan bánt az emlékeivel, hogy ha csak eszébe jutott a lány, azonnal elhessegette. Most meg döbbenten keresi a képeket, a helyzeteket, a szavakat, az illatokat. De nincsenek, kikoptak, elmúltak.
Igazán elengedni úgysem fogjuk tudni soha az egyszervolt érzéseinket. Nem kopnak ki teljesen, megülnek, némán, vackot készítenek a hiányokban, amik sebzik a szívünket, belekucorodnak és elszenderednek. Időnként, mikor túl nagy lesz a csend körülöttünk s bennünk, meghallhatjuk békés szuszogásukat. Akkor újra sajogni fognak az emlékek, de már csak egy kicsit. Hozzánk tartoznak, fájnak, bizony, hogy fájnak, de végül is mindig megvigasztalódik az ember, nem kell hát, hogy fájjon az élet.
Van, amit már nem bír a lélek.
Erősebbek vagyunk, mint gondolnánk. Szorongunk, mint az éjszaka esett első hó, ki attól fél, túl erős lesz a felkelő nap melege s nem fognak tudni benne gyönyörködni az emberek. Féltjük az időt, a pillanatokat, hogy elvesznek végérvényesen. Görcsösen ragaszkodunk egy falatnyi boldogsághoz is, mert úgy hisszük, nem érdemlünk többet. És minden korty öröm a mulandóság kesernyés ízét hagyja maga után bennünk.
Daru ismerte az örömet, aminek bánat ül az alján, mintha finom zacc lenne.
Tényleg nincs feloldozás? Nincs tisztán boldog szerelem? Ott gubbaszt az elmúlás mindenki vállán, az idegenség érzése, ami bekúszik két ember közé. Van, hogy nem a halál választ el bennünket, és mégis sokkal jobban fáj. Szükséges a fájdalom, ami csak bennünk létezik? Ennyire félnénk önmagunktól? Egész életünk tanulás, hogy rájöjjünk, a szív egyszerűbb, mint gondolnánk. Oly könnyen megadhatnánk neki, amire vágyik, csak mi bonyolítjuk túl. Megdolgozunk a függőségeinkért. Meg is érdemeljük őket.
Daru most érzi csak, mennyire nem ismerik egymást, hogy a szerelem az egyetlen dolog, amit tudnak a másikról, az pedig saját magukban van, magukról szól. És most, az első félreértésnél, sértettségnél, amikor Daru magára maradt a hőstettével, hirtelen idegenül állnak. Daru fél, most érti meg, mennyi reménytelenség, kockázat és tanulás várja, hogy ez nem csak öröm.
Mert a saját múltja csak részben az övé, a másik részében azoké, akik szerették.
Ezért félünk a múlttól. Hiszen nem csak régi önmagunkra pillantunk ilyenkor vissza, hanem másokra is. Emberekre, akiket szerettünk valamikor, életünk részei voltak, formáltak, alakítottak minket, adtak s elvettek, hittük, hogy kőszikla a szerelmünk, melyen még a víz kitartó munkája sem tud űrt vájni. Ó, mennyi tévedés, átsírt éjszaka, vágyódás, ölelés, titkok, öröm s bánat.
És a szerelmek egymásra íródnak, mindig ugyanoda, ugyanarra a sorra, és a másik nem látszik.
De attól még érezzük. És ez valahol így van jól.
Megismerhetünk-e egy embert teljesen, csak a kapcsolatain keresztül? Átérezhetjük, átélhetjük-e azt, amit ő? Ítélkezhetünk-e felette?
Daru szívében érzi először, hogy igazi férfi lett, mikor a teste még nem volt az, de igazán akkor lett felnőtté, mikor letette terhét, melyeket éveken át hurcolt magában. Mikor rájött, hogy nem kell ebből semmi. Már nem fáj. És nem tagadja meg teljesen. Megmaradt ugyan a gyermekkora, a múltja, de önként szövött köré sűrű kerítést, amire bármikor visszanézhet, így csak azt láthatja mögötte, amit szeretne. Már nem ragaszkodik annyira, mint a gyermek, ki még hisz, kinek tiszta a szíve és nem rontotta még meg a világ. De változunk, és ennek része az is, hogy végérvényesen felnövünk, mi pedig kétségbeesetten próbáljuk átmenteni gyermek-énünket, hogy ne gondoljuk azt éjszakánként, mennyire borzasztóan magányos dolog élni. Mert kell az a múlt. Letesszük terhünket egy padra, ami a kertünk végében van, s ha úgy érezzük, ázott kabát a testünk-lelkünk, leülünk rá, levesszük a rétegeket, megpihenünk és engedjük, hogy az új nap felszárítsa titkon kicsordult könnycseppjeinket és erőt adjon ahhoz, hogy tovább menjünk. Az életünk után.
Grecsó Krisztián megmutatja keserédességükben egyszerre sajdító és simogató szavaival, hogyan is férhet el annyi :ázott kétségbeesés: egy emberben, egy életben, megtanít elengedni, hinni, remélni s vele együtt nevetünk vagy épp sírunk, emlékezünk mi is, bólogatunk, és drukkolunk, mikor úgy tűnik, nincs több kanyar, vége az útnak, s ott marad Daru egyedül, gyökeret ereszt és nem akar megbocsátani magának, mert úgy érzi, rosszul vette fel a leltárt. Már az elején elrontotta.
De az a leltár, amit a Megyek utánad mutat be nekünk, tiszta. Nincs benne hiba. Kicsi Daru, nincs benne hiba.