Jelmezbál 337 csillagozás

Grecsó Krisztián: Jelmezbál

Két lányt holtan találnak a faluban valamikor az 1960-as években. A harmadik még él, amikor rábukkannak, de mire odaér az orvos, a sebesült lány eltűnik. Szerelme, a fiatal rendőr évtizedek múlva, Budapesten, egy különös találkozás után jön rá az igazságra. E talányos bűnügyi történetből bomlanak ki egy családregény mozaikjai.
A Jelmezbál napjainkig nyúló történetének szereplői unokák, nagymamák, asszonyok – nők. Élik az életüket, keresik egymást, önmagukat vagy épp a vér szerinti anyjukat. Elköltöznek, visszatérnek, szerelem, árulás, alakoskodás, hit és féltékenység van az életükben. Sok elmaradt ölelés, és szerencsére még több olyan, amelyik nem maradt el.
Grecsó Krisztián új könyvének fejezetei önmagukban is kiadnak egy-egy képet, mintha mindegyik történet más családtag vagy szomszéd élete lenne. Az utak keresztezik egymást, és végül, bármennyire is összekeveredtek térben és időben a darabkák, összeáll a nagy, drámai egész.

Eredeti megjelenés éve: 2016

Tartalomjegyzék

>!
Magvető, Budapest, 2019
296 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631433708
>!
Magvető, Budapest, 2017
296 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631433708
>!
Magvető, Budapest, 2016
296 oldal · ISBN: 9789631434194

1 további kiadás


Enciklopédia 18

Szereplők népszerűség szerint

Szoloványi János · vasutas

Helyszínek népszerűség szerint

Csikágó


Kedvencelte 29

Most olvassa 46

Várólistára tette 194

Kívánságlistára tette 175

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
Grecsó Krisztián: Jelmezbál

(Előhang: a múltkor olyan kortárs magyar szépirodalmat kerestek itt a boltban, ami nem depresszív. Megizzadtam.)

Egyetértek azokkal, akik szerint ez Grecsó legjobb könyve. Mi több: ez egy jó könyv. Ami őszintén szólva megnyugtat, mert Grecsó pályafutása nekem kicsit mindig olyan, mintha folyamatosan meg kéne küzdenie a körülötte lévő hype-pal, amit részben maga teremtett. (Persze nem olyan nagy hype ez, csak olyan emberléptékű: magyar irodalmi hype.) Szerintem ezt a küzdelmet a Jelmezbál-lal kihozta minimum döntetlenre, úgyhogy örülök.

Pedig hát az előjelek nem feltétlenül biztatóak: már az első novellában látszik az írói szándék, hogy akkor most pakoljunk ide mindent kutyaszaros budapesti hangulattól kezdve a deportálásokig, mi több: még egy csonkításos gyilkosság is jön bele az arcunkba. No most ha valaki ilyen direkten akarja meghúzni a tutit, az az álmoskönyv szerint nem jelent semmi jót, de azt kell mondjam, Grecsó imponáló tehetséggel fogja ezt a sok mindent egybe, valahogy mindig a hibahatáron belül maradva. Nem mindig tökéletes, vannak gyengébb tételek, de a történetek zöme jól karban van tartva: találó, pontos, eleven. Nagyon jól használja a tudatos kihagyás eszközét is: nem kíván mindent közölni az olvasóval, hagyja, hogy magunk alakítsuk ki a viszonyt a szöveggel. Külön öröm volt látni (a Megyek utánad-ban fel sem tűnt), milyen jól építi fel a szövegterek atmoszféráját – akár a Sáraságról, akár a Lehel-piacról van szó, mind a tér, mind a teret betöltő személyek mozogni kezdenek, „szaguk van” – amely szag persze rohadt büdös, de hát ez nem Rejtő Jenő, kérem alássan. Azért meg külön piros a pont, hogy amikor már éppen kezdtem belefásulni a nagy deprimálásba (úgy a 110. oldal táján), akkor játékba hozta a történeteket egymással – elkezdtek a szereplők besettenkedni egymás novellájába, egy olyan kapcsolati hálót hozva létre, ahol látszólag minden figura és esemény kapcsolódik valamiképp a többihez. Ez persze arra készteti az olvasót, hogy meg-megálljon, visszalapozzon, „keresztrejtvényt fejtsen”, de pont ez a kikényszerített aktivitás az, ami érdekeltté tesz minket. Már ha nem haragszunk meg érte. Interaktív könyv.

Szóval én mindig drukkolok Grecsónak, mert fontosnak tartom, hogy a népszerű írók jó írók is legyenek. Ez a könyv pedig meggyőzött arról, hogy ebben a „szarazélet”-típusú irodalomban őt mindenképpen számításba kell venni.

68 hozzászólás
Csabi P>!
Grecsó Krisztián: Jelmezbál

A könyv különböző beharangozói két jelzőt dobtak be leginkább, maximalizálandó az első havi eladásokat: családregény, krimi. Előbbin nincs mit csodálkozni, a magyar irodalomban, ha egy regényben (novelláskötetben) emberek szerepelnek, akik között valamiféle kapcsolat van, akkor családregényt kiáltanak. Az utóbbin már inkább, mert a krimi mai napig lesajnált műfaj szépirodalmi körökben, mégis szeretik a kiadók ezzel felcicomázni könyveiket (l. eladások, mint fent.) A krimit határozottan cáfolni tudom, nem krimi minden mű, amiben megölnek valakit. A családregényen már lehet vitatkozni, de maga a szerző adta könyvének az egy családregény mozaikjai alcímet, ami nem ugyanaz.

Először is örömömet kell kifejeznem, mert ez a könyv fényévekkel jobb, mint Grecsó előző kötete (nem írom ide a címét, annál kevesebben találják meg…), és ebben valószínűleg nagy szerepe volt Darvasi Lászlónak, aki a könyvet szerkesztette, és ha lehet hinni a híreknek, akkor jelentősen újraíratta az egészet. Darvasi László, köszönjük! (Most már csak az a kérdés, miért OJD alapít íróiskolát ebben az országban, miért nem Darvasi?)

Arról vitatkozni, hogy ez regény lenne, vagy novelláskötet, ebben a posztmodern világban értelmetlen. A fejezetek különállóak, novellaként is olvashatók, igaz, ahogy előre haladunk, egyre több szereplő, történés lesz ismerős, ami mégis csak egy laza hálót sző a történetek közé. Ha már mozaik, akkor olyan ez, mint amikor a részeg kőműves lekeni a ragasztót a padlóra, aztán csak ide-oda illeszt be egy mozaik csempét, a többit üresen hagyja. Ha ügyesek vagyunk, akkor kikövetkeztethetjük a mintát. Na, igen, ügyesség. Ha jól emlékszem, Csabai László írta valahol, hogy azért nem ír klasszikus krimit, mert kb. 80 oldalig tudja fejben tartani a történetet, utána belezavarodik. Ez a regény 289 oldal. Bevallom töredelmesen, én nem tudtam mindent lekövetni, nem mindig jött elő a szöveg közepén-végén megjelenő szereplőről, hogy mik is voltak a viselt dolgai, kinek a kicsodája. GK sem könnyíti meg az olvasó dolgát, a nevek eléggé köznapiak, nincsenek eposzi jelzők, amik segítenék az emlékezést. Én azt javaslom a leendő olvasónak, jegyzeteljen az elejétől fogva, ha nem akar bosszankodva visszalapozni minduntalan.

Ettől függetlenül a könyv élvezetes olvasmány, jók a történetek, nekem különösen a Kelj fel és járj című fejezet tetszett, ahol GK nagyon hülyét csinál a Hitgyüliből. Nincsenek nagy drámák, csak olyan hétköznapiak, amik minket is körülvesznek. Az egyedüli, ami engem nagyon zavart az Kiss Anna története, fel nem foghatom spoiler. Erre nem ad magyarázatot a történet, ez valahol elveszett a mozaikok között a ragasztóban.

7 hozzászólás
szadrienn P>!
Grecsó Krisztián: Jelmezbál

Sűrű, sötét, kavargó mozaik kilátástalan emberi sorsokból, amelyek néha érintik egymást, és egészen váratlan módon kapcsolódnak össze. Az események gyújtópontjában egy balladai homályból előbukkanó, a múlt és az alföldi táj egy távoli pontján elkövetett sorozatgyilkosság áll, és ez a komor atmoszféra a novellafüzér többi darabjában is visszaköszön, betegség, halál és temető, ölés és őrület gyakran fordulnak elő bennük.
Helyszínként a magyar valóság valamennyi élettere megjelenik, és megmutatja árnyoldalait. Pesten a dübörgő Váci út szinte biztosan a pokolba vezet, az unatkozó, álmos kisvárosban jó sok pletyka lesz, de a leghátborzongatóbb jellemzést a falu kapja: „Itt még a deszkakerítés résein is belesnek az öregasszonyok, átlátnak a fejeden, látják, mit gondolsz, megcsócsálják, továbbmondják.” És mégis örömmel olvastam, ahogy a szerző a vidéki életről ír, mert a kritikai hangok mögött ott éreztem a szeretetet, a régebbi visszaemlékezésekben az akácvirág és a sárga bodza, napjainkban pedig a burek és a frissen sült kenyér illatát.
A magánéleti szálakat vizsgálva ellentmondásos párkapcsolati panoráma tárul elénk. Azok a szereplők, akik a legjobb lehetőségekkel indultak, nem tudtak élni velük, magánnyal, kudarcba fulladt házasságok emlékével küszködnek, sivár kapcsolatokba menekülnek. Az igazi, nagy szerelem mítosza pedig pont az esélyteleneknél, a két legtragikusabb sorsú párnál csillan fel.
A magabiztosan depresszív irányvonalat néha bravúrosan töri meg egy-egy teljesen más hangulatú életkép, ilyenek voltak a termékbemutatókat látogató nyugdíjas barátnők kalandjai, és a nagyhatalmú szekta esete a varázserejű gyógyítóval.
A novellák között akadtak olyanok, amiket nagyon távol éreztem magamtól, másokat viszont alig tudtam letenni. Összességében egy izgalmas, sokszínű művet olvashattam, aki meghozta a kedvem a további ismerkedéshez a kortárs magyar irodalommal.

11 hozzászólás
Gyula_Böszörményi IP>!
Grecsó Krisztián: Jelmezbál

Hátborzongató család- és magyartörténetek folyama. Ebben élünk, kúszunk, mászunk, fuldoklunk – ismerős. Persze sötétebb, mint a valóság, de valahonnan nagyon a mélylélekből jövő történet ez. Csak erős idegzetű és nyitott lelkű olvasóknak.

olvasóbarát P>!
Grecsó Krisztián: Jelmezbál

A fülszöveg és az alcím mást ígér, mint amit az olvasóként kapunk. Persze a kérdés úgy is felvethető, ahogyan itt a molyon már többször megtörtént, hogy kell-e fülszöveget olvasni? Én inkább novellákként olvastam ezeket a fejezeteket, amelyeket leginkább a közös táji egység köt össze, és egy-két szereplő felbukkanása. Annál, aki már nem elsőkötetes mindig ott a kérdés, hogy tud-e olyan jót, vagy talán még jobbat írni, mint az eddigiek? Nekem a Mellettem elférsz az eddigi csúcs, Grecsó Krisztián következetesen szűkebb „hazája” az alföldi falu, kisváros életét írja, és ezzel semmi gond, mert jól csinálja. Az első novella, fejezet (?) Ötvenhét ember nagyon sokat ígérő, ebből sokfelé vezethetnek a szálak és vezetnek is, csak én nem érzem mindegyiket annyira összetartozónak. Az Ahol a lélek és a A látogató megint sok apró mozaikkal egészíti ki a képet, Anna, Vera, Szoloványi és Dániel Máté történetét. Amiben nagyon jó Grecsó, ahogyan megjelenít egy közösséget, egy csoportot, vagy egy-egy figurát (Bernát Árpi), aki végigkíséri az eseményeket. Az Einstein-teszt tökéletes kép egy kisvárosi bezártságról, a reménytelenségről, a szürkeségről, ebben az esetben eszembe jutott az is, vajon mennyire lett volna más Éva élete, ha nem tér vissza ebbe a világba? http://moly.hu/idezetek/633159 A személyiség, vagy a környezet a meghatározóbb? A család hagyományos formája felbomlott, a családtagok, testvérek, szülők, gyerekek nem találják egymással a közös hangot, sok a kibeszéletlen titok, a megold(hat)atlan probléma.
Töredékes, mozaikos szerkesztésmód. Több fejezet azonban még lazán sem illeszkedik az alaptörténethez, amiről én szívesen olvastam volna részletesebben, akár egy regényt is. A kötet az olvasótól nagy odafigyelést igényel, különben nem áll össze a kép a mozaikokból.

7 hozzászólás
Qedrák MP>!
Grecsó Krisztián: Jelmezbál

Töredelmesen bevallom, hogy bár bölcsész vagyok, a kortárs magyar szépirodalom alapvetően kívül esik a látóteremen. Ennek talán részben az az oka, hogy a honi szépirodalom univerzumában alapvetően kétféle égi objektumot vélek felfedezni. Az egyik a fekete lyuk, a rögvalósággá vált magyar rémálmok szociográfiái, ahol még halni is jobb, mint élni. Ahol a „minden szar” nem egy keserű felkiáltás, hanem egy beletörődő nyugtázás. A másik égi jelenség a posztmodern szövegjátékok színes gázfelhője, amely egyszerre kínál játékos időtöltést és érdekes mintázatokat, ahol az esztétikai élményt a szöveg és nem a tartalom jelenti. Ám ez mégiscsak egy gázfelhő és nem egy csillag, tartalmatlan és ezért értelmetlen is, nincs súlya és nem kötődik semmihez.Nos, azt hiszem ezért olvasok inkább sci-fit, ami a hírekkel ellentétben nem csak űrrakéta meg lézerfegyver.

Persze azzal azért tisztában vagyok, hogy ez egy meglehetősen leegyszerűsítő kép, a valóságtól nagyjából annyira tér el, mint egy kisiskolás csillagrajza egy asztrofizikusétól. És persze Grecsó Krisztián híre is eljutott hozzám, szóval a molyklubos témaválasztás kapóra jött, és a virtuális bölcsésztarisznya meg a kevésbé virtuális fehér bor mellé bezsákoltam a Jelmezbált is a könyvtárból, a koronavírus pedig megfejelte ezt azzal a szívességgel, hogy nyugodtan tudok olvasni.

Ha a fenti literatúrai kozmológiából indulok ki, akkor a Jelmezbál értelemszerűen közelebb áll a fekete lyukakhoz, de mégsem az, mert egyes történetei mintha sugároznának némi fényt és derűt. Legyen mondjuk fehér törpe. A „feketelyuksághoz” annyiban persze közel áll, hogy számtalan hétköznapi térrel és emberrel találkozunk a könyvben, egymáshoz való viszonyukat pedig imponáló magabiztossággal mutatja be, legyen szó egy random pesti színházi környezetről, vagy egy Kádár-kockás, Isten háta mögötti faluról. Mindezt pedig azzal az érzékenységgel teszi, amellyel egyrészt mindenféle ember fejébe megpróbál beférkőzni, másrészt pedig megmagyarázni, hogy egyes tárgyak, esetek, tradíciók miért fontosak neki. És ez akkor is működik, amikor belső monológot hallgatunk, és akkor is, amikor kívülről tekintünk az egyes szereplőkre.

Először egyébként azt hittem, hogy egy regényt fogok olvasni, és ebben a fülszöveg is megtévesztett egy kicsit. A novellák szálai eleinte nem fonódtak egymásba, később viszont már egyre sűrűbb lett a szövésük, egyre több ismerős szereplővel vagy helyszínnel találkozhattam, noha igazán egységes szövetté vélhetően csak valami függelék tette volna a történeteket, amelyek feltüntetik a családi és egyéb kapcsolatokat Budapesttől Sáregresig. Így viszont kissé lassan haladtam vele, hiszen az emlékezetemben fel-felbukkanó ismerős nevek, motívumok és tárgyak felderítéséhez gyakran vissza kellett lapoznom. A lusta vagy a kényelmes olvasók viszont azt hiszem, hogy lemaradnak ezekról az apróságokról.

A Molyklubon is szó esett róla, hogy a címnek igazából semmi köze a jelmezbálhoz, amiből egyébként is csak egyetlen egy fordul elő az egész kötetben. Annyiban viszont indokolt, és talán ez köti össze a különböző sorsokat és szereplőket, hogy mindannyian egyfajta álarcot viselnek, miközben így vagy úgy próbálnak megfelelni a társadalmi elvárásoknak, vagy éppen maguknak. A történetekben fellelhető feszültségek is visszavezethetők ide, noha a megoldási kísérletek között nem feltétlenül találunk sok sikert, már ha ez a fogalom értelmezhető az egyéni sorsok itt bemutatott keretei között. A bölcsész szereplők pedig különösen nem tartoznak közéjük.

Azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy kicsit több kortárs magyar szépirodalmat olvassak, hogy én is bölcsészebb legyek. :P

1 hozzászólás
pepege P>!
Grecsó Krisztián: Jelmezbál

Tagadhatatlan, hogy Grecsó Krisztián nagyon termékeny író. A Jelmezbál már az ötödik regénye, továbbá verses- és novelláskötetei is jelentek már meg. Emellett pedig meglehetősen népszerű. Könnyű dolga van, mondhatnánk, csupán írni kell néhány olyan művet, amelyet siker övez, és megfelelő kapcsolatot ápolni az olvasóközönséggel. Grecsó Krisztiánt imádjuk, habzsoljuk, várjuk újabb és újabb írásait. Én főként a témaválasztásait szeretem, azt a korszakot (ez általában a nosztalgikus XX. század), ahová el szokta helyezni a történeteit (vagy ha netán a jelenben játszódik, akkor is vissza-visszalép a múltba). Ehhez még társul az a hangulat, az a jól ismert „grecsós” stílus, amit már megszokhattam-megszokhattunk tőle.

Jó hír azok számára, akik esetleg pontosan ettől a stílustól kezdenek idegenkedni, hogy a szerző az idei regénye írásakor vette a bátorságot, és letért a kitaposott ösvényéről, hogy valami újszerűbe fogjon bele. Ez a „vérfrissítés” azért is tett jót a műnek, mert az előző regényével, a tavalyelőtt megjelent Megyek utánaddal nem voltam maradéktanul elégedett – ezzel szemben a Jelmezbált már a kezdetektől magaménak éreztem. Pedig ezúttal rossz és szófogadatlan olvasó voltam: többfelől érkezett a tanács, hogy ezt a regényt óvatosan, nem kapkodva, hanem nagy odafigyeléssel kell olvasni, mert ha csak végigszáguldunk rajta, akkor nem biztos, hogy össze tudjuk rakni a könyv mozaikdarabkáit. A figyelmeztetés ellenére én nagyon nehezen tudtam lefékezni magam, ráadásul a mű rövidsége is arra késztetett, hogy minél előbb a végére érjek. Igencsak előrehaladtam már a történetben, amikor rádöbbentem, jegyzetelnem kellett volna, mert fejben nem lehet megjegyezni az összefüggéseket, a regény korábbi szereplői pedig sokszor váratlanul, új helyeken bukkannak fel, amikor nem is számítunk rájuk.

Említettem az újszerűséget: ez egyrészt a halvány krimiszálnak volt köszönhető, amit Grecsó beleszőtt a regényébe (nem olvastam minden írását, de emlékeim szerint ezzel eddig még nem találkoztam), másrészt pontosan a cselekményszövéséből és a szerkezetéből adódó „nehezítés” keltette fel az érdeklődésemet. Időben és térben ide-oda ugrál, és megjegyezhetetlen mennyiségű szereplőt sorakoztat fel – emiatt néha kicsit olyan érzésünk támad, mintha novellákat olvasnánk, annál is inkább, mert a fejezetek nem túl hosszúak. Ahogy haladunk a szövevényes történetben, jönnek az újabbnál újabb szereplők, ám időnként régiek is vissza-visszatérnek hosszabb-rövidebb időre, esetleg más megközelítésben, de mindig picivel több adalékot kapunk meg a sorsukról.

E cikk olvasója bizonyára elvárja tőlem, hogy némi információval szolgáljak a cselekményt illetően is, de ez – pontosan a mozaik- és „novellahatás” miatt – csak nehezen kivitelezhető. Hiszen a „családregény mozaikjai” közül melyiket emeljem ki? Talán meséljek Kiss Anna és Szoloványi János épp csak bimbózó szerelméről, aminek a lány titokzatos eltűnése vet véget? Vagy említsem meg Darida Évát, a tanárnőt, aki Pécsről épp csak hazaköltözik a szülőfalujába s máris súlyos titkot tud meg édesanyjáról és testvérhúgáról, Juliról? Láthatóan ezek mind csak kiragadott részletek, melyek nem tudnak hű képet adni magáról a regény egészéről.

Gyerekkorom kedvenc játéka volt a puzzle, sőt, egy-egy komolyabb darabbal még ma is szívesen elszöszölök. A Jelmezbál olvasása közben ugyanúgy rakosgattam fejben egymás mellé a mozaikokat, de ezúttal nem került minden a helyére. Ennek ellenére nehogy azt higgye bárki is, hogy valamiféle hiányérzettel csuktam be a könyvet! Én szeretem, hogyha egy olvasmány „megdolgoztat”, ha nem csupán arról szól egy könyv elolvasása, hogy játszi könnyedséggel haladok bekezdésről-bekezdésre (bár nem tagadom, hogy időnként ilyenre is szükségem van). Én a regényekben többnyire valamilyen pluszt keresek, amit jelen esetben meg is kaptam: egyrészt azért, mert gondolkodni is kellett; másrészt pedig Grecsó valami egészen különleges érzékkel tudja megteremteni a vidéki hangulatot. Számára fontos a falusi ember karaktere. Több olyan szereplőt is alkotott (mint Szoloványi János és az öreg Károlyi), akik hiába kerültek el a falujukból már évtizedek óta, a nagyvárosból mindig vissza-visszahúz a szívük. Elég csak egy ismerős arcot meglátniuk egy kocsmában, vagy előszedni régi fényképeket, amelyeket féltve őriznek, talán néha elég egy illat is, ahhoz, hogy előtörjenek az emlékek. De ezzel nem csupán a főhősök, hanem mi magunk is így vagyunk – talán ez is az egyik oka annak, hogy szeretjük Grecsó Krisztián írásait: hogy belelát a lelkünkbe s azt írja le, amit ott talál.

http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2016-07…

4 hozzászólás
eme P>!
Grecsó Krisztián: Jelmezbál

Egyre gyakrabban botlom az utóbbi időben egymással lazábban vagy szorosabban összefűzött novellákból vagy novellaszerű egységekből álló kötetekbe. Kedvelem az egymással beszélgető, több elem révén kapcsolódó történeteket, a szereplők, történések, motívumok bonyolult hálózatrendszerében való nyomozósdit. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a szerző előző kötetétől eltérően, a Jelmezbál sokkal jobban tetszett, mint amire számítottam.
Sok apró darabból áll össze a mozaik, nem könnyen, hiszen meg kell dolgoznia az olvasónak ahhoz, hogy követni tudja (már amennyire ez sikerül neki) az egyes történetek közti kapcsolódási pontokat, a szereplők kusza szálakkal összeszőtt viszonyrendszerét. A helyszín a Sáraság (általánosítva és közhelyesen: a magyar valóság) a maga egyensúlyérzékét vesztett, jelmezbe bújt embereivel.
Idősíkok és nézőpontok váltakoznak, a múlt titkai, sebei kísértenek, szinte mindenkiben ott sejlik valamilyen fájdalmas veszteségérzet – emlékek és ezek hiánya, kapcsolatok szétfoszlása, családtagok elveszítése, szeretettelenség, árvaság, idegenség. Minden sors tele elhallgatással. Van, aki szándékosan akar felejteni, van, aki véletlenül döbben rá arra, hogy nem az, akinek eddig gondolta magát. Van, aki menekül önmagától, van, aki meg szeretné találni önmagát, gyökereit, identitását. Van, aki keresi az emlékezni tudás régen elfelejtett adottságát, van, aki felelősség és számadás nélkül akarja lezárni életét. És mindenki szerepet játszik, álarcokat ölt.
Az olvasónak ebben a súlyos titkok és elhallgatások terhelte világban kell eligazodnia, nyomozni azután, ki hogyan alakítja szerepét, milyen álarc mögé bújik, mit tikol és ki elől. Ráadásul az arcok-sorsok egy idő után valahogy egyformák lesznek, mindenki emlékeztet valakire, és senki sem az, akinek látszik. És minden mindig volt már egyszer. És még lesz is. Nem lehet csak úgy lezárni, kiiktatni dolgokat az ember életéből. Egyszer megmozdul a kődugó, és lassan felszínre kerül mindaz, ami salakként ülepedett le a mélyben. Nyomorúságok, barbárság, fájdalom, magány, elkövetett tettek vagy épp meg nem tett gesztusok. Háborús történésektől megfakult fényképeken és hajléktalanok Úrjézus-szolgálatán keresztül termékbemutatókig, csizmavasárlásig.
Mégis…
Minden volt már egyszer. Nekem is ez volt az érzésem olvasás közben. Az elbeszélő remek atmoszférateremtő ereje és nyomozásra való felhívása nem tudta feledtetni velem, hogy túl ismerős minden, és túl sok van ebből a mindenből. Jó pár sablon, jól bevett séma alkotja a többnyire szépen, ügyes kézzel megmunkált álarcot. Ami talán nem is lenne baj, hiszen működik, de valahogy nem érzem a sok összekuszált, majd lassan szétbontogatott szál nyomán az egységes egész súlyát. Tudom, mozaikdarabkák ezek. De mégiscsak összefüggő mozaikdarabkák. Talán ezért bennem a hiányérzet – ahhoz túl szorosak a szálak (na meg ott van többek közt a krimivonal is), hogy sima novelláskötetnek olvassam. Ha meg egészként/regényként olvasom, ahhoz valahogy túl kevés. Felvillantott problémák múltból, jelenből, néha komoly súllyal máskor karikaturiszitkus vonalakkal megrajzolt jelenségek, helyzetek, karakterek. De hiányzik valami. Katarzisélmény vagy megvilágosodás vagy „aha”-érzés vagy mittudomén. Ami megmaradt számomra belőle, az elsősorban a játék, a darabkák összeillesztésének türelemjátéka. Tévedés ne essék, ez sem volt rossz, csak úgy érzem, nem látni be igazán az álarc mögé.

krlany IMP>!
Grecsó Krisztián: Jelmezbál

Nagyon nyomasztó könyv, kis adagokban érdemes fogyasztani, mert nagyon rátelepszik az emberre… jah nem, mert novellafüzér, és ha össze akarod rakni, ki kivel van, akkor kell a friss élmény…
Nem tudom milyen lelkiállapotban írta ezeket Grecsó, de tele van reménytelenséggel. A szereplői befordultak, önsorsrontók, és kilátástalanság van ezerrel. Figyelmetlenek másokkal, saját sorsukon merengenek, tocsognak a velük történtekben, beletörődve, feladva, és nem mozdulnak. Vagy ha igen, akkor szélsőséges megoldásokkal (halál, gyilkosság stb.) Nem családregény (a története a szereplők által lazán összefűzhetők), és nem krimi (azért mert van benne halál, meg gyilkosság és időnként hosszú idő után kiderülnek a dolgok, még nem az) … depresszív kispolgári lét.
Nem szeretem ezt a könyvet, mert csakis nyomor és lelki nyomor van benne. A világ nem ilyen, ennél sokkal árnyaltabb. Ebből a könyvből a színek hiányoznak. Nem a rózsaszín, de a sokszínűség igen. Egy idő után egy kaptafára mennek a történetek. Ugyanaz a recept, egy picit csavarva rajta. A szereplők belefáradtak az életbe, elmerengenek a múlton, majd jól elmenekülnek előle, mert terhesnek érzik szembenézni önmagukkal…
Nekem a Megyek utánad, ez nem.
(Annyira nyomasztó volt a könyv, hogy ahogy becsuktam a vonaton, máris vettem elő egy másikat elhessegetni a lélekölő hangulatát. Az Amorf mesék ébrenjáróknak erős mondatait pedig Grecsó is megirigyelhetné. Odavág, de nem öl meg. Nagy különbség.)

6 hozzászólás
Annamarie P>!
Grecsó Krisztián: Jelmezbál

Van valami nagyon jó ebben a könyvben. Talán az atmoszférája, ami úgy tapad ránk, mint nyári hőségben a ruha. Egyszerre vonz és taszít.
Vonz, mert nagyon plasztikusan megjelenő képek és sorsok ezek, és taszít, ahogy maguk a szereplők is mindig visszatérnek oda, ahonnan eljöttek. A szülőföld cinikus varázsa ez?
Mindvégig össze akartam gyúrni az egész történetet, állandóan kis karmantyúkat kerestem, ahol végre kapcsolódnak a fejezetek. Aztán rá kellett döbbennem, hogy itt nem lesz nagyregény. Attól a pillanattól kezdve, ahogy letettem erről a vágyról, és csupán novellákként kezeltem a könyvet, elkezdtem értékelni a szöveget, a történetek ívét. Érdekessége volt a daraboknak, hogy a legtöbb egy labda röptére hasonlított. Ott ért véget a novella, ahol a labda éppen fent volt. Lehet, hogy az olvasó ezért is várta, hogy valahol majd folytatódnak ezek a megkezdett ívek.
Legszívesebben most újra kezdeném az olvasást, de az nem lenne fair, hiszen a Merítés -díj indulói egyenlő eséllyel kell, hogy rendelkezzenek.

1 hozzászólás

Népszerű idézetek

robinson P>!

Minden mindig volt már egyszer. És még lesz is. Hatvan fölött nem éri meglepetés az embert, ha csak az nem, hogy minden ugyanolyan.

8. oldal

8 hozzászólás
Tóth_Mónika_2>!

A vidék, az vidék, egy nagy massza az egész, parasztokkal, csönddel, szorongással.

7. oldal

robinson P>!

Húsz éve nem mozdulok ki a házból, leszáradt, akár a széna, az egész élet.

251. oldal

robinson P>!

Csak a nők nézik meg, mióta nem sminkel, és melegítőben jár, a férfiak nem látják, nekimennek, mert a nőket nézik az utcán, azokat a nőket, akik látszanak. Amilyen ő is volt, nem is olyan régen.

167. oldal

szadrienn P>!

[…] aztán a gyerekkora süteményillata van az orrában, ahogy az apja süti a bureket otthon, száll az élesztő illata át a kerten, a gáton, egészen a Körösig, és a kenyér illata felhőbe vonja a tágas, álmos utcát, […]

2 hozzászólás
szadrienn P>!

Le is tett róla, hogy eléri a vonatot, amit nem is bánt igazán, arra gondolt, a Keleti rideg gyorséttermében megebédel, magával hozta Cervantes klasszikusát, alig várta, hogy újra beleolvasson, és elmorzsolja azt a csodálatos, ironikus és ízes megszólítást, amellyel a világirodalom első modern regénye indul. „Dologtalan olvasó!”

robinson P>!

Egy pillanatra merül el gondolataiban, de amikor újra odanéz, a férfi a szemét törli.
„Évike”, mondja, és újra megfogja a kezét, „nekem már olyan régen mondtak valami emberit”.

74. oldal

Rita_Sándor>!

„El kell felejteni az életet, akkor lehet tovább élni”, ez a filozófiája.

7. oldal

Kapcsolódó szócikkek: élet · Szoloványi János
1 hozzászólás
kataa_>!

„Nem szabadott volna magára hagyni”, mondja mindenki, főleg azok, akik magára hagyták.


Hasonló könyvek címkék alapján

Závada Pál: Természetes fény
Bartis Attila: A vége
Molnár T. Eszter: Stand up!
Holden Rose: Az ellopott karácsony
Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér
Dragomán György: Máglya
Kertész Erzsi: Helló, felség!
Szirmay Ágnes: Szerelemre castingolva
Darvasi László: Isten. Haza. Csal.
Dunajcsik Mátyás: A Szemüveges Szirén