Harminc ​év napsütés 22 csillagozás

Grecsó Krisztián: Harminc év napsütés

Vajon a család jelentheti-e nekünk az otthont az időben, vagy minden alkalommal újra meg kell küzdenünk ezért az otthonosságért? Grecsó Krisztián történetei legszemélyesebb emlékeinket idézhetik fel: a nagymamákkal töltött nyarakat, a szabálytalan karácsonyestéket, az önálló élet első bizonytalan lépéseit, a hosszú vágyakozásokat és a rövid találkozásokat.
A szerzővel ismerős terepen barangolhatunk, mégis minden más. A falu és város közötti kulturális váltások megélése, a helyekhez és helyzetekhez való visszatérés ambivalenciája most is ott van az írásokban, de mindent közelről látunk, így a történetek egyszerre komikusak és drámaiak.
A Harminc év napsütés – az író első tárcanovella-gyűjteménye – olyan, mint egy varázslatos kalendárium, benne a generációk közötti kommunikáció lehetőségei és lehetetlenségei, a velünk élő múlt kiismerhetetlen történetei.

Eredeti megjelenés éve: 2017

>!
Magvető, Budapest, 2017
196 oldal · ISBN: 9789631436303
>!
Magvető, Budapest, 2017
234 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631435986

Enciklopédia 5


Kedvencelte 1

Most olvassa 26

Várólistára tette 37

Kívánságlistára tette 64

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
robinson P
Grecsó Krisztián: Harminc év napsütés

Megteremt egy olyan életérzést ezekkel a történetekkel, ami számomra is ismerős. A Grecsó-féle keserédes hangulat, mert Grecsó az érzelmek nagy varázslója. Olvasása közben megszűnt körülöttem a világ.

https://gaboolvas.blogspot.hu/2017/10/harminc-ev-napsutes.html

>!
Kek P
Grecsó Krisztián: Harminc év napsütés

Rajongó vagyok. :))
És nem csak azért mert most olyan rajongó arany fénnyel süt a nap, ahogy ez egy ragyogó október eleji naphoz illik, hanem mert az élet apró részleteit lehet szeretni. Ennyire szeretni. Hogy miattuk azt lehessen mondani: az élet szép. Hogy egy-egy Grecsó-novella miatt azt lehessen mondani: a mai kortárs magyar nem fenékig pesszimista, borúlátó, hűdemodern, életunt, káromkodó deviáns. Kicsi mosoly, kicsi ránc, nosztalgikus patina, ízek és illatok (hű, de utálom a disznótort!!!), kívülállóként a honvágy és idegeneknek a bennfentes patrióta. Néhány írást ismerősként olvastam újra, másoknak egy-egy mozzanata volt ismerős korábbi regényeiből, de legismerősebb az életérzés volt – és ezt köszönöm. Mióta tudom a szerzőről, hogy akkor született, mikor az öcsém, úgy is tekintek rá, mintha (az) öcsém lenne. Családtag. És a történetei akár a miéink is lehetnének. Icipici túlzó hazugságokkak, bájosan beleélő szerepjátékaival. Ahogyan otthon adjuk elő történeteinket, vagy ahogy bennfentes mosolygással hallgatjuk egymáséit. Ezt a könyvet például legelőször anyámnak adnám oda olvasni, sok okból kifolyólag. Tudom, hogy kicsit derűsebbé lennének tőle a napjai. Még akkor is, ha a boldogság az önbecsapás művészete, ez a könyv boldogságot sugall és képes boldogságérzetet kelteni. Nekem, aki nap mint nap ezért küzdök a hétköznapok taposómalmában fiatalok között, tudom, hogy ez művészet. Kellenek ezek az érdek nélkül tetsző, szívmelengető pillanatok.

2 hozzászólás
>!
Baráth_Zsuzsanna MP
Grecsó Krisztián: Harminc év napsütés

Grecsóban az a jó, hogy együtt öregszik velünk és megírja helyettünk az életünk fontos pillanatait. Emberünk egyáltalán nem zseniális író, abban az értelemben véve, hogy minden mondata felperzseli a papírost, cunamiként zúdítja ránk örökérvényű sorait, nem, ő abban nagyon jó, hogy el tudja kapni azt a pillanatot, amit a hétköznapok rohanásában elszalasztunk, és utána évekig keresssük, miközben fogalmunk sincs, hogy ez volt az, amire emlékezni fogunk majd egész életünkben. Az ő sorai a mindennapok szépségét és rútságát tükrözik vissza, hol mézédesen, hol lórugásszerűen, de mindvégig halkan, csendben, úgy peregnek a mondatai, mint a a homokórában a homok, lassan, ráérősen, ízlelgetve a pillanatot. Az új könyvében sincs ez másként, rövid kis novellácskák, vagy inkább etűdök ezek a gyerekkorból, a fiatalságból és felnőtté érés éveiből. Jómagam is abban az évben születtem, mint a szerző, ezért rengeteg olyan élményt ír le, amelyben magamra ismertem, tudom, milyen érzés vidékiként Pesten lenni (máig képtelen voltam rászánni magam, hogy felköltözzek, annyira nincs kedvem itthagyni a nyugis kisvárost), elsőként egyetemet végezni a családból, stb. Nőként nagyon érdekesnek találtam a férfinyűgökkel teli kis történeteket, nagyon érett személyiség kell ahhoz, hogy ennyire le merje mezteleníteni a lelkét egy író olyan fontos dolgok vonatkozásában, mint pl. az apa-fia viszony, a szakítások fájdalma, az igazi keresésének minden nehézsége, a futó kalandok üressége, a női lélek érthetetlensége, a nagymama, valamint a szülőfalu végtelen szeretete. Elgondolkodtató és szépen megírt történetek ezek, amelyekben saját elmúlt első fiatalságunktól vehetünk búcsút, de a katarzis sajnos elmarad.
A teljes kritika itt olvasható:
http://smokingbarrels.blog.hu/2017/09/25/konyvkritika_g…

>!
marcipáncica P
Grecsó Krisztián: Harminc év napsütés

Friss, ropogós Grecsó kötet, amiben van minden, mint a búcsúban, felelevenedek a korábbi írásokból ismerős szereplők, gondolatok, érzések, és az egyetlen dolog, ami minden írást összeköt, az Grecsó maga.
A kötet 6 nagyobb egységre tagolódik, azon belül sorakoznak a tartalmilag/hangulatilag jobban összekapcsolódó írások, ha elég messziről nézzük, akár önálló regényfejezetek is lehetnének ezek, kiragadva környezetükből, és beillesztve ide. Pontosan ezért nagyon nehéz is a kötetről, mint egységről valami átfogó véleményt alkotni, az ártatlan békeidőket megidéző gyermekkori emlékek, a a gimnazista és egyetemista évek elszakadással megnehezített évei, a barátságok, szerelmek, ismeretségek köttetése, a hétköznapok Grecsó-szemüvegén át történő vizsgálása mind megjelenik a kötetben, mind olyan téma, amivel az olvasó már találkozhatott tőle, de jó ezeket újra elővenni, feleleveníteni, mert mindegyikben ott van az a plusz, amitől egy egyszerűnek tűnő anekdota Grecsó írás lesz.
Jót tesz az írásoknak a rövidség, a tárcajelleg, úgy peregnek, mint a valódi emlékek, és így a velem annyira nem egy hullámhosszon pendülő írások (Daruval bármi) sem akasztják meg a kötetet, mert lép is tovább a következő gondolatfolyamba.
A legerősebbek számomra a családdal foglalkozó darabok voltak, a személyes, intim jelleg nagyon közel hozza az olvasót és írót egymással, az olvasóban is felszínre hozza saját emlékeit, amik vele biztos nem így történtek, nem akkor, és nem ott, de az érzés valószínűleg ugyanaz lesz. Kedvenc lett a The Toors-mappa (pedig ez pont nem család téma) és A tejút és a festett ló, így hirtelenjében, de sok olyan írás volt benne, amiket bármikor szívesen újraolvasnék, még úgy is, hogy sokszor futottam bele olyanba, hogy hiszen én ezt már olvastam máshol, máskor (fogalmam sincs, hogy ezek csak tudatos önreflektálások voltak, vagy tényleg volt benne olyan, ami megjelent máshol is).
A csillagozással bajban vagyok, lehetne több is (kevesebb is, nyilván), mert jó élmény volt olvasni, és igazán negatívumot nem tudnék kiemelni, viszont hiányzott az újdonság érzése, kicsit inkább olyan volt ez, mint egy – igen jól sikerült – best of gyűjtemény, vagy gyorstalpaló kezdő Grecsó olvasóknak.

>!
postmodjane
Grecsó Krisztián: Harminc év napsütés

Krisztián a könyvbemutatón (Írók boltja) azt mondta, a valóságnak tűnő elemek egy része csupán szerepjáték; amikor tanítani kezdtem azt mondák, ez csak szerepjáték. A nőirodalomban jártasak gyakran szereik hangoztatni, hogy az írónak, ha nem férfi, tudni kell a szerepei között lavírozni.

A játék, ahogyan az irodalom kitaláció, fikció. A Harminc év napsütés szerepek játéka, játékok terepe.

Szeretem, ahogy Krisztián felvállalja szerepeit, ahogyan a tér és a család örök témáiból mindig (játszva) alkot újat, ugyanakkor intertextuálisan egymással játékosan kapcsolódó világot.

Vannak kedvenceim a tárcanovellák közül: a Jegygyűrű nyoma, az Anyám első süteménye, A test hálája, a Megszülettem egy kazal tövében.

Nagyon fogyasztó- akarom írni olvasóbarát – ha kevés ideje van egy nap a játékra, előveheti egy novella erejéig, ha több, akkor játszhatunk hosszasan a szavakkal.

5 hozzászólás
>!
aranyszemek
Grecsó Krisztián: Harminc év napsütés

Van valami végtelenül szomorú ezekben a történetekben. Itt van ez a fiú, eltelve annyi, de annyi jósággal, szépséggel, hogy aranyló mézként csordul túl lelke díszes, vékony peremén, emlékei kicsiny tárházában cukorsüveghegyként meredeznek a képek, jelenetek, a briliáns csillogás betölti az apró teret, míg az író meleg, értő ujjai közt úgy olvad szét a szöveg, akár a selymesen sárga, házi köpült vaj, betűi finomlisztként szitálnak a hófehér, minőségi nyomdapapírra. „Olyan ez, mintha belátnál a teremtésbe, amikor kel a tészta, vagy kinyílik anyád asztalán az évek óta halottnak hitt kaktusz. Vagy mintha irányítanád a hullócsillagot, mint egy drónt, hogy essen már le.”

Mi mást is tehetne ilyenkor a szerző, nekiáll tésztát gyúrni, masszákat keverni, tojást verni, készül a habos-mákos, aprósütemények, mézes-krémes tepsiszámra, és a sütő mellett álldogálva, mely ontja magából a forró, gőzölgő illatokat, a hatalmas üvegtáblákon át beömlő napfénytől ragyogva újabb cukrászleleményre csordogál a cukormáz. Az olvasó pedig falja, szereti, fogadja és fogyasztja eme tökéletes emlékbonbonokat.

A lányok kint ülnek a vonatkozó műintézmények, trendi kávézók, pékségek, kis reggelizők, cukrászdák teraszain, valahol a belvárosban járunk, nem messze a Dunától, előttük a kerek kis asztalokon egy-egy csésze kávé, épphogy összekent tányér, melyen már csak a maszatos kisvilla és az összegyűrt papírszalvéta pihen. Beszélgetnek, kacarásznak, és a míves, fehér porcelánok mellett minden asztalon ott fekszik az Új Regény. Mert ők is az Olvasók, akik attól váltak Olvasóvá, hogy az Író Könyveit olvassák, nem is akárkiét, hanem kortársunkét, ki itt jár-kel közöttünk:
– Fordulj hátra! Fordulj hátra! Jesszusom, nem hiszem el, most ment el mögötted a Grecsó!
– Úgy hallottam, errefelé lakik.
– Az a hosszú sor az utcában, sarkokon át nők, asszonyok, fiatal lányok, tán csak nem az Író lakása ajtajához állt egy-két jó szóért, dedikálásért, süteményért, „mindegy, csak édes legyen, ragadósan édes, ahogy ráharapok, hunyjam be a szemem, mert annyira jó, ahogy szétárad bennem a finomság, ahogy viszi a vérem az örömet.”

„A férfi, ha fáj neki, vagy ha orosz, hallgat.” Ismerjük ezt a férfit, (sajnos nem orosz), olvastuk lelkét, tudjuk mennyi feladat terheli, szerkeszt, rovatot vezet, újságír, költ, énekel, gitározik, s mindemellett rendszeresen újabb és újabb remekművel lepi meg elmélyült közönségét. Ki illetné őt kritikával? Rengeteget dolgozik, munkája feddhetetlen, s minden őt igazolja, hírnév, pozíció, reklámplakátok, eladási számok… Az irigyek meg csak marakodjanak a koncon.

„Vékony volt és félénk, pedig a táncos férfiak kemények voltak, durvák, próba közben levették a pólót, az volt a menő, akinek szőr volt a mellkasán; akkoriban a szőr nagyon ment. A férfiak ledobták magukról a göncöket, hogy a gesztenyefák alá kileső lányoknak legyen lehetőségük mérlegelni. Ilyenkor választottak a lányok az „öregek” közül. Az öregek huszonévesek voltak, de Darunak komoly emberek, felnőttek, munkahellyel, fizetéssel.”

Képzeljük el, mi lenne velünk Krisztán nélkül?! Mi lenne, ha ez a tehetséges, az íráshoz magas fokon értő személy visszavonulna? Képzeljük el a felelősséget, ha el lehet azt egyáltalán, és lemondana pozícióiról, bebújna egy faluba, felmenne az Alpokba, Tátrába, vagy akárhova, magasról szarna pénzre, hírnévre, egzisztenciára, éveken át csak gondolkozna, fülelne és figyelne, hogy végre valóban letegyen az asztalra egy vaskos remekművet. Vagy vékonyat. Mi lenne itt velünk? A teraszok kiürülnének, a polcokról eltűnne az aprósütemény, kifogyna édesítőszer, cukorszirup, és a lányok, jaj, azok a gyönyörű lányok, gyöngyöző kacajuk, a kis folyóként, kristálytiszta hegyi patakként csörgedező női csevej is eltűnne a városból. Tán még a galambok sem búgnának többé. Lehet, hogy mi magunk is eltűnnénk, „mire kinyílnak a muskátlik”. Hát kell ez nekünk?

2 hozzászólás
>!
Ingrid_Ferenczi
Grecsó Krisztián: Harminc év napsütés

Akadt benne pár történet, ami tetszett, megérintett, de összességében koncepció nélküli, kicsit erőltetett darabnak érzem. Szépen tud írni, de kicsit unom már, hogy „nekünk magyaroknak„ mindig fáj az élet… Végtelen nosztalgikus mélabúban tengődne minden magyar kortárs író, esetleg kivételként akad némi cinikus humor, de csak két feles után. Lehet a hangulatomhoz nem illett, de ez most nálam nem nyert.


Népszerű idézetek

>!
robinson P

Gábor soha nem hagyja el magát, és ez a tartás, ez az örökös készenlét nem csak formában tartja, de ad neki valami pluszt is. Erőt, emberséget, biztonságot, a fene tudja, mit. Hogy jó a közelében lenni.

118. oldal

1 hozzászólás
>!
robinson P

Ilyen hazug és elvágyódó a lélek: egy szerelem csak akkor marad meg virágában, ha kinyílásakor letépjük.

107. oldal

3 hozzászólás
>!
robinson P

Ez meggyőzött, a hülye férfi is jobb, mint a feledhető.

20. oldal

1 hozzászólás
>!
robinson P

A kamasz gyerek tükörjég, feltörhetetlen, csúszós és rideg.

128. oldal

>!
robinson P

A lekvárfőzés nagy ünnep és keserves munka, a szilvát évekig kell főzni, nekem, gyereknek legalábbis úgy tűnt – egész nap rotyogott az üst az aklok mellett.

5. oldal

1 hozzászólás
>!
robinson P

Moszkva nem Európa. Nagyon nem. A távolságot nem lehet, mint üveggolyót.

78. oldal

2 hozzászólás
>!
robinson P

A kamasz gyereknek nevezett szörny bebábozódva, szarutokban éli életét, a bábból nem érkezik semmilyen kérdésre válasz, a szörny mindent elfelejt, nem ismeri fel a számára fontos ügyeket, a szörnyben nincs bizalom. Csak játszik: élettel, szóval.

128. oldal

>!
robinson P

Szakítás után üres maradtam mindig, mint egy kipakolt, elhagyott lakás.

71. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Békés Pál: Csikágó
Tar Sándor: Ennyi volt
Lázár Ervin: Mesék felnőtteknek
Lázár Ervin: Buddha szomorú
Háy János: Napra jutni
Halász Margit: Forgószél
Tar Sándor: Nóra jön
Tar Sándor: Lassú teher
Schäffer Erzsébet: Egyszer volt
Tar Sándor: A 6714-es személy