Batman: ​Arkham Elmegyógyintézet 86% 71 csillagozás

Ez a kötet számomra, mint olvasó igazán érdekes, mert az Arkham Asylum videójáték lényegesen merít ebből a történetből, de mivel én előbb játszottam, mint olvastam, a játék is hatással volt az olvasmányélményemre. A történet két szálon fut, 1920 környékén Amadeus Arkham története elvenül meg előttünk, míg a másik szálon Joker Batman-t kényszeríti egy elmetúrára az Arkham Elmegyógyintézet folyosóin. Amedeus monológjai és napló részleteinek közben szinte hallottam a játékból ismert rekedtes hangot, Batman utazása alá meg tökéletesen beillett a játékhoz komponált zene. Szinte tényleg képtelen vagyok különválasztani a két médiumot egymástól, mivel spoiler mind csak erősíti a kapcsolatot.
A kötet erőssége nem is a történetben keresendő, hanem a hangulatban. Dave McKean több technikát alkalmazó, már-már követhetetlen, tébolyt idéző illusztrálása remekül illik a jelenkori pszicho-horrorhoz és a viktorináusi stílusú naplóbejegyzésekhez is. Két dolgot azoban kiemelnék, amivel adós a kötet. Számomra hiányzott Batman belső monológja, úgy érzem, az még adhatott volna az őrület átérzéséhez és talán a történet könnyebb követéséhez is. A másik problémám kicsit a Képes Kiadóhoz köthető, mivel Joker szövegeinél sokszor nagyon kis betűméretet használtak, így vannak szavak amiket szinte nem lehet kivenni.
Összességében ez egy nagyon különleges történet, a legtöbb Batman történetekkel foglalkozó listán méltán szerepel. Számomra nem vált kedvencé, de élvezettel olvastam.

ZSENIÁLIS, így csupa nagy betűvel. Régóta nálam vendégeskedik a képregény, @Lilith jóvoltából – akinek a türelmét itt is köszönöm – sokféle hangulatban olvastam, és mindig találtam benne valami újat. A grafika bekúszik az ember szeme mögé, és azt veszed észre, hogy már 10 perce egy oldalt bámulsz, de nem akarsz lapozni, mert mindig van olyan részlet, amit eddig nem láttál. A végén Joker utolsó mondatai szerintem mindig az emlékezetemben maradnak: „Érezd magad jól odakint. A tébolydában.”

Beteg. Az ember csak beleszeretni tud.

Nagyon távol áll tőlem a képregény, mint olyan; de ez inkább képes-regény, zseniális rajzokkal, amelyek nagyon jól visszaadják a történet sötét világát.

[Batman az egyik kedvenc szuperhősöm, amikor ő is esendő, fél és gonoszkodik…a mellette lévő negatívok közül azonban Joker, aki mindent visz nálam!]

Nagyon régóta kergetőztünk. Az igazat megvallva kicsit úgy voltam vele a végén, mint az Első évvel. A sok szaladgálás utána, meg várás, meg szitkozódás, hogy " a *******, megint az orrom elől vittek el egy tisztességes áron kínált darabot etc bizony nem tett jót az lelkesedésnek. Ennyi várakozás után szinte mitikussá növekedett maga a könyv, és nyilván nem tud megfelelni az elvárásaimnak.
Szó se róla, a sztori is tetszik, a képi világ egészen brutálisan-borultan zseniális. (Sőt, ez a kaotikus festményszerűség engem néhol már zavart a történet megértésében), de nem tudok szabadulni a „kicsit többet vártam” érzéstől.

Minden dilidoki dilis lesz végül?
Úgy tűnik igen.

Brutálisan nyomasztó, ellenállhatatlanul sötét, művészien elkészített; szinte nem is képregény, hanem hangulatfestmények egyvelege; komor és őrült, ami tökéletesen illik a rövidre sikeredett történethez.

Már az első oldalaktól kirázott a hideg és a továbbiakban is színtiszta horror, tömény őrület minden lap, zseniálisak a rajzok. A szimbolika és a párbeszédek remekek, de maga a történet talán kicsit túl rövid és egyszerű ahhoz, hogy igazán fel tudjon nőni a képekhez.

Régóta nézegettem már ezt a képregényt, kacérkodtam a vásárlásával, az olvasásával. Végül egy kedves molyocskától kaptam kölcsön. A képregény nem a szokványos fajta, mind a szövege, mind a rajztechnikája különleges. Rajzolója ugyanaz, mint a Sandman képregényeké, de a stílusa ebben az esetben valamivel nyersebb, szürreálisabb. A történet tökéletes példát mutat arra, hogy egy elnyomott, nagyon mélyre elrejtett, kellemetlen emlék bizonyos környezet és ingerek hatására áttöri a köré vont gátat és elszabadulnak az érzések.
Az egész sztori enyhén beteges, ugyanakkor elgondolkodtató és mélyen az ember lelkébe rágja magát. Örülök neki, hogy elolvashattam.
A rajzok illettek ugyan a történethez, de többször elég követhetetlenek és néhány inkább élvezhetetlen volt a számomra. A Sandman képregény rajzai azért jobban tetszettek. Az is igaz, hogy az a történet nem is ennyire elvont, nem ennyire mélyen lélektani.

Mindezeket összegezve tehát elmondható, hogy Grant Morrison Batman története a felnőtt képregények felé kacsingató olvasók egyik alapműve Gaiman Sandman sorozata mellett. A történet viszonylagos egyszerűségét kárpótolja az elménk titkos zugából előbúvó démonok Batman ellenségeiként való manifesztálása (Agyagpofa, Zeus, Kétarcú, Croc), s külön piros pontot érdemel a keretek szabta lehetőségek mellett maximálisan hihető őrület ábrázolása is. Aki nem rest vagy sznob kikacsintani a szuperhősök által kreált univerzumok felé, és nyitott az elvontabb dolgok felé, azoknak mindenképp érdemes legalább egyszer próbát tenni a Denevérember ezen kalandjával, ugyanis az nélkülöz mindenféle ipari klisét, s egy elgondolkodtató, szórakoztatónak egyáltalán nem nevezhető alkotással lesz gazdagabb az olvasó.

Értékelés: 10/10
(Később blogban)