Luther ​és kora 3 csillagozás

Graham Tomlin: Luther és kora

Luther hatalmas személyes bátorsággal, heves intelligenciával és germán makacssággal rendelkező ember volt. Korának teológiájával teleszívott elméje, annak képessége, hogy nagyon gyorsan meglássa egy ügy lényegét, és nyelvi ügyessége, ami képessé tette eszméinek érthető és életerős kifejezését – erős keverék volt. Férfiként mély hűségre, sőt szeretetre ihletett. Megvolt benne az élet nagyfokú élvezetének képessége. Egyszerre finom és csípős tudott lenni, és hiánya egy helyettesíthetetlen űrt hagyott maga után.

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Vallástörténet

>!
Scolar, Budapest, 2003
190 oldal · ISBN: 9639193968 · Fordította: Kovács Bea

Most olvassa 1

Várólistára tette 1

Kívánságlistára tette 3


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Graham Tomlin: Luther és kora

Ha a Scolar vallástörténeti zsebkönyveinek előző kötete az volt, ami, akkor ez a kötet az, aminek lennie kell: Luther életének, gondolatainak és korának velős, érthetően interpretált összefoglalása. Persze igaz, könnyebb egyetlen, mégoly jelentős személyiségről is zanzát írni, mint majd egy évezredről, és az is bizonyos, hogy Lutherről azért lehetne ennél többet, sokkal többet is írni – de az ismeretterjesztő munkák köztudottan nem nőnek az égig, úgyhogy pont jól van ez így. Tomlin szépen beköti Luthert az őt megelőző áramlatokba, és ad egy röpke XX. századi kitekintést is, de leginkább az tetszett, hogy teológiai újításait képes úgy előadni, hogy azt még az is megérti, akinek eddig annyi esett le a katolikusokról és a protestánsokról, hogy utóbbiaknál többnyire fehér a mennyezet. (Bár esetenként kazettás, de ez már egy következő információs lépcsőfok.) Ennélfogva jár az öt csillag, hogy érzékeltessem, mekkora különbség van a két kötet között. (Persze lepontozhatnám az előző kötetet is, de akkor át kéne írni az értékelést is hozzá*.)

A Luther vs. pápa csörtében számomra az egyik legfontosabb tanulság, hogy mennyire polarizálódnak a vélemények, ha az egyik (vagy mindkét) fél elveti a kompromisszumot. Luther kezdetben még az egyházi intézményeken belül próbálta rendezni a kérdést, bízott a főnök józan ítélőképességében – korai reformjainak jelentős része kifejezetten vállalhatónak tűnik. Sajna nem vette észre, hogy legtöbb felvetése – mint amilyen a búcsúcédulák vagy a mise gyakorlata – a lehető legérzékenyebb pontján érintette a pápaságot: a zsebénél. Ezek olyan bevételi források voltak ugyanis, amelyeknek megreformálása kemény aranytalléroktól fosztotta volna meg az érdekelteket, innentől kezdve pedig nincs mit csodálkozni azon, hogy X. Leó nagyon gyorsan berekesztette a brainstormingot. Ám Luthernek mégsem reszeltek, mert németünk elég makacs volt ahhoz, hogy végigvigye az elgondolásait (sőt, rájuk is tett sok lapáttal), másfelől meg ténykedése találkozott egy általánosabb értelemben vett politikai elégedetlenséggel – úgyhogy minden adott volt egy egyházszakadáshoz. Magát Luthert persze lehet szeretni vagy nem szeretni, időskori antiszemita írása valóban vállalhatatlan, és a parasztlázadások idején nyilvánosságra hozott nézetei is… hát… mindenesetre lehet azon vitatkozni, hogy csak konzekvensen tartotta magát az erőszakos lázadások elutasításához**, vagy jó opportunistaként szerette volna megőrizni nemes és nemzetes támogatóinak jóindulatát. Ugyanakkor mégis az európai történelem megkerülhetetlen figurája, aki még azok életére is kihatott, akiket marhára nem érdekel, hogy az úrvacsorán a hívő által magához vett kenyér „lényege” szerint Krisztus teste, vagy „véletlenszerűségei” alapján, esetleg csak metaforikus értelemben, netalántán valami paleolit izé. Ténykedése ugyanis a kritikai individualizmus fontos mérföldköve, egyben egy nem is oly piciny lépés a szekularizáció felé – összességében tehát a felvilágosodás aligha képzelhető el nélküle. Még akkor sem, ha Luther maga tán bősz és trágár cirádákban kelt is volna ki e megállapítás ellen.

* Lepontoztam. Átírtam. Egy picit. Így másfél csillag az eltérés a művek között, ami még mindig nem tükrözi a valóságot.
** Merthogy az erőszak rossz, ha alulról jön, de ha felülről, akkor lehet rá mentséget találni… És ezzel a rosszmájú megjegyzésemmel el is spoilereztem, hogy a konkrét kérdésről mit gondolok.

12 hozzászólás
>!
bratan P
Graham Tomlin: Luther és kora

Az az igazság, hogy számomra sohasem volt túl pozitív Luther figurája és ez a könyv sem tette a szememben őt pozitív töltetű emberré.

Ugyanakkor most már tudom, ha a fejemben itt-ott megjelenő, Lutherről szóló, Luther életével kapcsolatos szikrák megjelennek, akkor ehhez a könyvhöz autentikusan lehet fordulni, ha rendszerezni akarnám őket.

Szerintem korrekt és jó leírása ez Luther életének. (Ja és kellőképpen rövid és színes is ahhoz, hogy ne érezzük magunkat egy magas-teológiai konferencia kellős közepén – laikusként.)


Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

A XIII. és XV. század között a búcsúcédulák elmélete többször változott. Először is, némi teológiai ésszerűsítést nyert. Aquinói Szent Tamás és aztán a XIV. századi teológus, Alexander of Hales szerint Krisztus és a szentek a szükségesnél több érdemet vívtak ki üdvözülésükhöz. Ez az „extra érdem” az „egyház kincsévé” lett kinevezve, egyfajta érdemraktárként, amiből a pápa, aki Szent Pétertől örökölte a menny és pokol „kulcsainak” hatalmát (Mt 16,19), osztogathatott a többieknek. Egy nagyon bőséges lelki hitelkártyához hasonlított, amiből a pápa bármikor felvehetett és adhatott az arra érdemeseknek. Ezért a búcsúcédulák átvitték Krisztus és a szentek érdemét az őket megszerző keresztényekre.

68-69. oldal, A harc


Hasonló könyvek címkék alapján

William R. Estep: Az anabaptisták története
David Nirenberg: Antijudaizmus
Eberhard Gresch: A hugenották története, hite és hatása
John Knox: A skóciai reformáció története
Kollega Tarsoly István – Kovács Eleonóra (szerk.): A reformáció kincsei III.
Glenn S. Sunshine: A reformáció fotelteológusoknak
Willem Van't Spijker: Kálvin élete és teológiája
Ulrich Gäbler: Huldrych Zwingli
Vida Gyula (szerk.): A protestántizmus Magyarországon I-II.
Ellen G. White: Küzdelem az igazságért