Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
A félelem minisztériuma 19 csillagozás

Arthur Rowe bizonyos tekintetben gyilkos. Ő mindenesetre annak tekinti magát, hiába mentette fel a bíróság. Valójában az a bűne, ha ez bűn, hogy nem bírja elviselni a szenvedés látványát, és ezért végül is megmérgezte gyógyíthatatlan betegségében pokoli kínokat szenvedő feleségét. Magányos lelkifurdalásra kárhoztatva él a világháborús Londonban, amelyet naponta bombáznak a németek. Életének az ad váratlan fordulatot, hogy egy jótékony célú vásáron nyer egy tortát – mint utóbb kiderül, végzetes műhiba folytán. Kik követik el a hibát, és miért olyan fontos ez a torta, hogy akár Rowe élete árán is megpróbálnák visszaszerezni? Hogyan keveredik Rowe másodszor is gyilkosság gyanújába, ezúttal azonban olyan gyilkosságéba, amelyről tudja, hogy minden látszat ellenére nem ő követte el? Egyáltalán elkövette-e valaki? A spiritiszta szeánsz véres végkifejletéből a „föld alá” menekülő Arthur Rowe körül egyre több rejtély sűrűsödik. A szánalom megint lépre csalja: egy fáradt öregembernek akar… (tovább)
Eredeti megjelenés éve: 1943
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Graham Greene válogatott művei Európa
Enciklopédia 1
Várólistára tette 18
Kívánságlistára tette 9

Kiemelt értékelések


Tipikus Graham Greene regény. A felszínen izgalmas, fordulatos kalandregény. Ha valaki ezen a szinten olvassa, akkor is remekül szórakozhat rajta. Ám mint minden Graham Greene műnek, ennek is van egy sokkal mélyebb rétege. Ez a mélyebb réteg extrém helyzeteket teremt fantasztikus karakterei számára. A regényen finom vörös vonalként tűnnek át az erkölcsi dilemmák, melyek láthatatlanul aknázzák alá a sematikus nézőpontokat. Roppant ingatag felépítmény az egész történet. Efféle művet borzasztó könnyű elszúrni, mert csak kiváló képességű író képes a kényes egyensúlyt megteremteni. Graham Greene számára azonban ez csak ujjgyakorlat. Most sem csalódtam benne.


Elég rég olvastam már ilyen típusú könyvet, mármint olyan bűnügyi történetet, ami nem nevezhető szokványosnak. Talán valamikor a ’80-as évek végefelé. Úgyhogy nekem kifejezetten felüdülést jelentett, így a végefelé már nagyon ronggyá olvastam a szemeimet, mert nem bírtam abbahagyni, nagyon kíváncsi voltam mi lesz a végkifejlet.
Egyszer kicsit meg is keveredtem, mert az Első könyv nagyon bejött, aztán a Második könyv feladta a leckét. Nem értettem: hogy jön ez most ide? Mi akar ez lenni? Úgyhogy „visszább lapoztam”, de aztán leesett.
Szerintem nagyon jól megírt mű, és – annak ellenére, hogy szinte Poirot-on és Marple-n nőttem fel, sikerült jó alaposan félrevezetnie!
Két idézetet emelnék ki, mert úgy vélem magát a történetet leszámítva, igen örökérvényű dolgokat is „megvillant”.
I. könyv, Harmadik fejezet, 2. : „De ha az ember pozícióért gyilkol, az már más, mert ha egyszer megszerezte azt a pozíciót, senkinek sincs módja az eszközeit kritizálni. Ha a pozíció elég magas, senki nem zárkózik el a vele való találkozástól.”
II. könyv, Második fejezet, 1. : „Ha valaki kiradíroz egy ceruzajelölést, gondosan vizsgálja meg, hogy teljesen eltűnt-e a vonal.”
Azt hiszem mindkét idézet az élet számos területén és bármely korban érvényes és kimondatlanul is nagyon sokat mond!


Részben különös egzisztenciális kémtörténet, részben krimi, részben, pszichológiai thriller ötvözete a regény, jellegzetes Greene – i pillanatokkal, igazi Greene – i hangulatot árasztó, bonyolult cselekménnyel, nem teljesen hihető, zavaros eseményekkel. Szerintem a kémtörténet szál nemigen vehető komolyan, mondhatnám, hogy súlytalan a pszichológiai thrillerhez képest, ami viszont sötét és igazán érdekesen, árnyaltan tárgyalja, hogy a bűntudat és a múlt hogyan teszi lehetetlenné a boldogságot a jelenben ill., hogy a lelkiismeret és a bűntudat hogyan kényszeríti ki, hogy valaki újrateremtse a saját identitását. A kérdés az, hogy Green főhőse szembe tud -e nézni elkövetett bűnével, tovább tud – e lépni, és ártatlannak tekinteni magát. A szerző még ennél is tovább megy, mert egy elképesztő elemzést is kapunk szánalomról, irgalmasságról, kegyelemről, önzőségről. Az viszont nem volt meggyőző számomra ahogy Green bemutatta a főhős viszonyát a fájdalomhoz és a szenvedéshez. Tetszett, ahogy kibontakozott Arthur Rowe hihetetlen története, amelyben csodásan kiegészítik egymást a tragikomikus elemek, a fanyar és finom humor, a visszafogott irónia, amelyben áradnak a gondolatok ártatlanságról, hazaszeretetről, önámításról, emlékezetről, szerelemről, megtévesztésről és hősiességről, felelősségről saját tettekért, bűnről és bűntudatról, kötelességről és erkölcsről. Csodáltam ahogy a szerző megragadja a bizalmatlanság, a félelem és az árulás mibenlétét. A címválasztás fogós kérdés számomra, értem első megközelítésben a tartalmát, de van ott még más is, valami ahhoz hasonló hogyha valaki érti a szeretet lényegét, az ismeri a félelmet is…
Biztos voltam benne, hogy élmény lesz elolvasni, így is történt, gondolatokat ébresztett és szórakoztatott, szerintem kihagyhatatlan!


A könyvtárban kóricálva kutattam betűrengeteg után, és a sok-sok-sok fehér borító közül kitűnt A félelem minisztériuma. Nocsak, micsoda cím! – és rávetettem magam, immáron másodjára. Meglepődve tapasztaltam, hogy a könyv régi új (volt); nem sokan nyúltak hozzá ama példányhoz rajtam kívül.
Először azt hittem, valami kis piti összeesküvésről lesz szó… De aztán végigizgultam a könyv 250 oldalát.
Csak ajánlani tudom; olvassátok!
Népszerű idézetek




Egy kuvik kiáltott a sötét, sík mezők fölött; az autó tompított fényszórója csak az út menti sövényt érintette, nem hatolt be messzebb az éjszaka tágas térségeibe: a sövény olyan volt, mint a még felfedezetlen területek szélén lévő színes sáv a térképen. Azon túl éltek az ismeretlen törzsek: egy nő épp gyereket szült, patkányok szaglásztak ételeszsákok között, egy öregember haldoklott, két ember most először látta egymást lámpafénynél; mindaz, ami ebben a sötétségben történt, olyan mélységesen fontos volt, hogy az ő küldetésük eltörpült mellette – ez az erőszakos, felszínes hajtóvadászat, ez a papirmasé kaland, amely negyvenöt mérföldes sebességgel robog el az emberi lét mély, természetes, közös tapasztalásai mellett.




A különbség az – folytatta Hilfe –, hogy ezekben az időkben a gyilkosság kifizetődő, s ha valami kifizetődik, akkor tekintélyre tesz szert. A megtollasodott angyalcsinálóból nőgyógyász lesz, a megtollasodott tolvajból bankigazgató. A barátja nem tart lépést a korral. – Hilfe szelíden tovább magyarázott, nagyon halvány kék szeme rendületlenül és rendíthetetlenül nézett a világba: A maguk ódivatú gyilkosai félelemből, gyűlöletből öltek… vagy akár szeretetből, Mr. Rowe, és nagyon ritkán anyagi előnyökért. Ezek az indítékok nem elég tiszteletre méltóak. De ha az ember pozícióért gyilkol, az már más, mert ha egyszer megszerezte azt a pozíciót, senkinek sincs módja az eszközeit kritizálni. Ha a pozíció elég magas, senki sem zárkózik el a vele való találkozástól. Gondoljon csak arra, hogy hány államférfiújuk parolázott Hitlerrel.




Mikor rájött, hogy meg akarják gyilkolni, döbbent sértődöttség vett rajta erőt: a gyilkosság aktusa őhozzá tartozott, mint a jellemének része, és nem azokhoz az emberekhez, akik a régi békében éltek – ahonnan Rowe-t száműzték –, s ahol oly nyilvánvalóan otthonosan mozgott Mrs. Bellairs, a lifegő kalapos hölgy és a Sinclair nevű lelkész. Az egyetlen dolog, amivel szemben egy gyilkosnak biztonságban kellene éreznie magát, az a gyilkosság – az ilyen emberek részéről.




A konvenciókkal teli világ szinte irtózott a gyilkosoktól, de a gyilkos a saját szemében csak olyan, mint a többi közönséges ember, aki vagy teát, vagy kávét iszik reggelire, aki szereti a jó könyveket és talán szívesebben olvas életrajzokat, mint szépirodalmat, aki mindennap ugyanakkor fekszik le, aki igyekszik egészséges életmódot folytatni, de szorulásra hajlamos, aki vagy a kutyákat, vagy a macskákat szereti, és aki kialakította a véleményét a politikáról.
Csak ha a gyilkos jó ember, akkor mondható irtózatosnak.




– A saját országukban is megcsinálták. Kartotékoltak minden vezető személyiséget: szocialistákat, diplomatákat, politikusokat, munkásvezetőket, papokat – majd benyújtották az ultimátumot: megbocsáttatik minden, és a feledés homályába merül – vagy jön a közvádló. Nem lepne meg, ha ideát is ugyanezt tették volna. Kialakították a Félelem Minisztériumát, amelyben rendkívül jó államtitkárok dolgoznak. Nemcsak abban áll ez, hogy egyes embereket a hatalmukba kerítenek, hanem olyan általános légkört teremtenek, hogy az ember úgy érzi, nincs egy lélek sem, akiben megbízhat.




Kevés olyan gyilkossági módot ismert, ami nem csúnya. A gyilkosság sokkal elegánsabb volt, ott a gyilkos dolga, hogy elkerülje a megdöbbenést, a gyilkos óriási erőfeszítésekre képes, csak hogy a halált csöndesnek, békésnek, boldognak tüntesse fel.
Hasonló könyvek címkék alapján
- Agatha Christie: N vagy M 87% ·
Összehasonlítás - Jeffrey Archer: Apám bűne 93% ·
Összehasonlítás - Jeffrey Archer: Párbaj 93% ·
Összehasonlítás - Ian McEwan: Vágy és vezeklés 83% ·
Összehasonlítás - John Altman: Kémek játéka ·
Összehasonlítás - Ken Follett: Kulcs a Manderley-házhoz 79% ·
Összehasonlítás - Andrew Gross: Egy kém Auschwitzban 94% ·
Összehasonlítás - Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya 90% ·
Összehasonlítás - María Dueñas: Öltések közt az idő 90% ·
Összehasonlítás - Agatha Christie: Halál a felhők között 90% ·
Összehasonlítás