A ​félelem minisztériuma 83% 19 csillagozás

Tipikus Graham Greene regény. A felszínen izgalmas, fordulatos kalandregény. Ha valaki ezen a szinten olvassa, akkor is remekül szórakozhat rajta. Ám mint minden Graham Greene műnek, ennek is van egy sokkal mélyebb rétege. Ez a mélyebb réteg extrém helyzeteket teremt fantasztikus karakterei számára. A regényen finom vörös vonalként tűnnek át az erkölcsi dilemmák, melyek láthatatlanul aknázzák alá a sematikus nézőpontokat. Roppant ingatag felépítmény az egész történet. Efféle művet borzasztó könnyű elszúrni, mert csak kiváló képességű író képes a kényes egyensúlyt megteremteni. Graham Greene számára azonban ez csak ujjgyakorlat. Most sem csalódtam benne.

Elég rég olvastam már ilyen típusú könyvet, mármint olyan bűnügyi történetet, ami nem nevezhető szokványosnak. Talán valamikor a ’80-as évek végefelé. Úgyhogy nekem kifejezetten felüdülést jelentett, így a végefelé már nagyon ronggyá olvastam a szemeimet, mert nem bírtam abbahagyni, nagyon kíváncsi voltam mi lesz a végkifejlet.
Egyszer kicsit meg is keveredtem, mert az Első könyv nagyon bejött, aztán a Második könyv feladta a leckét. Nem értettem: hogy jön ez most ide? Mi akar ez lenni? Úgyhogy „visszább lapoztam”, de aztán leesett.
Szerintem nagyon jól megírt mű, és – annak ellenére, hogy szinte Poirot-on és Marple-n nőttem fel, sikerült jó alaposan félrevezetnie!
Két idézetet emelnék ki, mert úgy vélem magát a történetet leszámítva, igen örökérvényű dolgokat is „megvillant”.
I. könyv, Harmadik fejezet, 2. : „De ha az ember pozícióért gyilkol, az már más, mert ha egyszer megszerezte azt a pozíciót, senkinek sincs módja az eszközeit kritizálni. Ha a pozíció elég magas, senki nem zárkózik el a vele való találkozástól.”
II. könyv, Második fejezet, 1. : „Ha valaki kiradíroz egy ceruzajelölést, gondosan vizsgálja meg, hogy teljesen eltűnt-e a vonal.”
Azt hiszem mindkét idézet az élet számos területén és bármely korban érvényes és kimondatlanul is nagyon sokat mond!

Részben különös egzisztenciális kémtörténet, részben krimi, részben, pszichológiai thriller ötvözete a regény, jellegzetes Greene – i pillanatokkal, igazi Greene – i hangulatot árasztó, bonyolult cselekménnyel, nem teljesen hihető, zavaros eseményekkel. Szerintem a kémtörténet szál nemigen vehető komolyan, mondhatnám, hogy súlytalan a pszichológiai thrillerhez képest, ami viszont sötét és igazán érdekesen, árnyaltan tárgyalja, hogy a bűntudat és a múlt hogyan teszi lehetetlenné a boldogságot a jelenben ill., hogy a lelkiismeret és a bűntudat hogyan kényszeríti ki, hogy valaki újrateremtse a saját identitását. A kérdés az, hogy Green főhőse szembe tud -e nézni elkövetett bűnével, tovább tud – e lépni, és ártatlannak tekinteni magát. A szerző még ennél is tovább megy, mert egy elképesztő elemzést is kapunk szánalomról, irgalmasságról, kegyelemről, önzőségről. Az viszont nem volt meggyőző számomra ahogy Green bemutatta a főhős viszonyát a fájdalomhoz és a szenvedéshez. Tetszett, ahogy kibontakozott Arthur Rowe hihetetlen története, amelyben csodásan kiegészítik egymást a tragikomikus elemek, a fanyar és finom humor, a visszafogott irónia, amelyben áradnak a gondolatok ártatlanságról, hazaszeretetről, önámításról, emlékezetről, szerelemről, megtévesztésről és hősiességről, felelősségről saját tettekért, bűnről és bűntudatról, kötelességről és erkölcsről. Csodáltam ahogy a szerző megragadja a bizalmatlanság, a félelem és az árulás mibenlétét. A címválasztás fogós kérdés számomra, értem első megközelítésben a tartalmát, de van ott még más is, valami ahhoz hasonló hogyha valaki érti a szeretet lényegét, az ismeri a félelmet is…
Biztos voltam benne, hogy élmény lesz elolvasni, így is történt, gondolatokat ébresztett és szórakoztatott, szerintem kihagyhatatlan!

A könyvtárban kóricálva kutattam betűrengeteg után, és a sok-sok-sok fehér borító közül kitűnt A félelem minisztériuma. Nocsak, micsoda cím! – és rávetettem magam, immáron másodjára. Meglepődve tapasztaltam, hogy a könyv régi új (volt); nem sokan nyúltak hozzá ama példányhoz rajtam kívül.
Először azt hittem, valami kis piti összeesküvésről lesz szó… De aztán végigizgultam a könyv 250 oldalát.
Csak ajánlani tudom; olvassátok!