A ​csendes amerikai 84% 280 csillagozás

Hát kérem szépen, ez egy nagyon jó és rendkívül összetett kisregény, nem hiába lett ekkora klasszikus. :)
Bár a felszínen főképp egy szerelmi háromszög története, de a mélységben tucatnyi téma és motívum kiemelhető. Legyen az a karakterábrázolás pontossága, a párbeszédek gördülékenysége, a felvetett ideológiai témák súlya és sokfélesége (didaktikusságtól mentesen!), a történelmi részek pontossága, a mű jövőbelátása (egyértelműen megjósolja az amerikai részvételt a vietnámi háborúban), a Kelet és Nyugat, illetve a keleti és nyugati mentalitás viszonya, a humanizmusba hajló enyhén cinikus realista narrációja, a háborús és egyéb jelenetek plasztikussága, és még sorolhatnám.
Tényleg nagy mű, na! 

Graham Greene kitűnően megírt, ikonikus regénye, talán azért is lett világsiker, mert mint prognózist a történelem visszaigazolta.
Thomas Fowler kiégett, cinikus, feleségétől különélő, magát kívülállóként beállító angol riporter meséli el narrátorként barátja, a világot könyvekből ismerő, „titkos megbízatású” amerikai diplomata Alden Pyle, a „csendes amerikai” történetét, – aki Saigonban beleszeret az ő barátnőjébe, a szeretőjébe. De mindez csak a felszín, s aki a mindenből kiábrándult angol újságíró kapuzárási pánikjaként fogja fel e szerelmi háromszög történéseit, vagy tulajdonít e regényben ennek súlyánál nagyobb arányú jelentést, szerintem nem érti jól Green eredeti üzenetét, aki mint jövőbelátó jós, már a francia gyarmati hatalom idején mintegy figyelmeztet az amerikai diplomáciai és tanácsadói jelenlétre – a trachomaosztagoknak szállított gyógyszeres csomagokban lévő plasztik-ra –, amelyből a regényben ártatlan áldozatokkal járó bombamerénylet és 1954 után majd sok minden más következhet… (A szerző jó előre megtett jelzését a történelem – sajnos – visszaigazolta, s az évtizedeket a francia gyarmati uralom ellen küzdő vietminh a Diem Bien Phu-i győzelem után nyakába kapta az amerikaiakat – kiknek mintegy félmilliós hadseregéről a könyv még nem szólhat. A történelemből azonban tudjuk, hogy végül a nemzetközi közvélekedés és a katonai események nyomán vesztesként voltak kénytelenek kivonulni Vietnamból).
Tehát a könyv minderről a végkifejletről még nem szólhat, de – tán kissé rejtetten ugyan – de szól a helyzet bemutatásával a vietnami nép alávetettségéről, több évtizedes szenvedéséről és szabadság iránti vágyáról, az országon belüli megosztottságról, az elnyomatásról, a nagyhatalmak és a politika, valamint helyi képviselőik általi kizsákmányolásról, általában – s mindig áttételesen – a háború borzalmairól, a napalm hatásáról, a csatornát felduzzasztó hullákról, szóval a háború hiábavalóságáról és mindent elrontó hatásairól…de barátságról, és tisztességről is. És igen: előbb-utóbb állást kell foglalni, mert a politika mindent besároz, s nem mindegy hová állunk!
Vagy mindezeket csak én gondolom? El kell olvasni, s helyesen értelmezni! Alapmű!

Egy regény, ami úgy jó ahogy meg lett írva. Greene nem akar krónikásnál több lenni. Ő csak egy idegen. Idegen egy országban, egy kultúrában. Idegen egy háborúban, s nemcsak azért, mert azt idegenek vívják. Oly tökéletesen idegen, hogy még saját életében és szerelmében is idegen. Mégis rádöbbenti az olvasót, hogy mindez szerep, melyet bármily tökéletesen alakítunk is, az élet nem egy szólóest, ahol függetleníthetjük magunkat másoktól és a materiális világtól, hanem egy nyugvópontot soha nem ismerő forrongó üst, ahol állandóan reagálnunk kell az impulzusokra, miközben mi is folyamatosan hatást gyakorlunk környezetünkre. És ebben az állandó változásban az ember hajlamos fix pontokat keresni, vagy kreálni. Akár felületesség, rögeszme, csalás, vagy hazugság árán is. Pyle alakja megdöbbentő hasonlóságot mutat a nemrég olvasott Arthur Koestler: Sötétség délben Rubasovjával és Ivanovjával. Álljanak bár ellentétes oldalon, összeköti őket a cinizmus, a rögeszmés meggyőződés, hogy a cél – kizárólag a saját cél – szentesíti az eszközt. De az alapvetően szimpatikus Fowler, az öregedő újságíró is elköveti a maga kis aljasságait, hogy megtartsa a nőt, aki talán az utolsó az életében. Nyilván nem ugyanaz a kategória, mint mit sem sejtő civilek lemészárlása, de szintén abból fakad, hogy képtelen válaszolni a folytonos változásokra, inkább megpróbálja a világ egy piciny szeletét legalább a saját igényeihez alakítani és konzerválni. És mintha születésünktől tartozékunk lenne egy finom patikamérleg, melyen csalásainkat, árulásainkat grammonként kiadagoljuk, hogy az élet majd minden területén makulátlan lelkiismeretű becsületes polgárok maradjunk, s az önmagunk által bocsánatosnak minősített bűnöket egy gondosan lokalizált területre összpontosítsuk. Greene mesterien szövi egybe a sokféle magánbűnt egy kavargó, átláthatatlan örvénnyé, ahol többé már semmi sem az aminek gondolnánk.

Majdnem mindegy, hol lakik az ember, erre jöttem rá mire Greene regényét elolvastam. A világ díszlet, az ember mindig a saját világának alfája és ómegája.
Persze az soha nem véletlen, hol élünk igazából. Mindegy tehát, de nem véletlen.
Thomas Fowler Indokínában él. Élhetne Angliában is, nem lenne se boldogabb, se boldogtalanabb, de azért él Indokínában, mert abban reménykedik, ott teljesebb, értelmesebb életet élhet.
Sok helyen olvastam, hogy Greene ebben a regényében a képmutatás egyik legravaszabb formáját, az ártatlan, de annál veszélyesebb ájtatos ártatlanságot pellengérezi ki. Ez részben igaz. Arden Pyle, a veszélyesen idealista amerikai, aki az elbeszélő szemében legalábbis olyan valaki, aki csak a világ felszínét ismeri és érti meg, aki könyvekből tájékozódik, és aki az igazi, idegesítő, archetipikus ostobaságot hivatott jelképezni.
De nekem a regény másik jelentésrétege érdekesebb volt. Talán mert az ember mindig hajlamos a szövegek azon rétegét olvasni, ami őt abban a pillanatban leginkább foglalkoztatja. Számomra az öregedő, végtelenül magányos Fowler jellemrajza volt a regény igazi érdekessége. Greene-nek csodálatos érzéke van ahhoz, hogy ennek az idősödő férfinek az új, tartalmas emberi kapcsolatokra való kétségbeesett, de eleve sikertelenségre ítélt vágyódását megmutassa. Minden benne van, ami ebben a dologban fontos: az élni akarás önzése, a kínzó lelkiismeret-furdalás, az ideiglenesen, csalások által szerzett, de életmentő boldogság, az elmúlás örök reménytelensége és az élet örök, bár indokolatlan, reménykedése. Szívbemarkoló és történelmi kortól függetlenül érvényes.
Greene zseniálisan ír. Igazi oldschool regény, annak minden bájával, régies rozsdaízével..

Ez egy férfi könyv. Nem férfias, nem macsó. Férfi.
Hangoskönyv. Felolvassa: Szervét Tibor.
Kíváncsi vagyok, ki az a valaki, aki kiválasztja a felolvasó színészt. Olyan (hangi) telitalálatok vannak, h. csoda. Ez az egyik.

A vietnami háború idején játszódó történet középpontjában két férfi véletlen ismeretsége és egy nőért való vetélkedésük áll. Egyikük lemond róla, hisz mégiscsak házas ember és hamarosan úgyis lejár a kiküldetése. A másikukról viszont kiderül, hogy mégsem olyan jószolgálati követként tartókodik az országban, mint ahogy el akarja hitetni a világgal, aminek aztán meg is lesz a maga szomorú következménye.
Az író ugrál a történések között, nem lineáris a történetvezetés.
Bár próbáltam ráhangolódni a regényre, de valahogy nem sikerült, annak ellenére sem, hogy az író nem mélyed bele a háború borzalmaiba.

Egyszerre korkép és mesteri karakterrajz ez a regény. Egy szerelmi háromszög története az 50-es évek Vietnamjában.

Főszereplőnk a brit újságíró, aki egy vietnami lányt tart szeretőnek, akibe viszont szerelmes lesz az újonnan az országba érkezett amerikai férfi. Rajtuk keresztül megismerhetjük országaikat is: az öregedő újságíró bármire képes, már-már szerelmesnek gondolja magát, csak ne kelljen hazamennie (ilyen szempontból nagyon sok hasonlóságot mutat A világok gyűjtője Burton-jével). A lány (és nővére) pragmatikus, kiszolgálja azt, aki a legtöbb előnyt kínálja neki, és hosszú távon is a jólét érdekli, nem holmi érzelmek. A jenkink pedig naiv, ifjonti hevülettel kívánja helyretenni a világot, és benne mindent és mindenkit. Hát mi ez, ha nem a széthulló Brit Birodalom, a gyarmati Vietnam, és a „világrendőr” szerepbe épp belenövő Amerika? (Fontos tudni, hogy a könyv 1955-ben jelent meg, tehát még nem kezdődött el a vietnami háború „amerikai” szakasza, de elég pontos képet rajzol az akkori helyzetről, és sok későbbi dolgot is előrevetít – gondoljunk például a média manipulációjára, avagy akkoriban a háborúról szinte csak a győzelmi jelentések jelenhettek meg.)

Greene nagyon jól szövi a szálakat, a regény mindkét szinten jól működik, olvashatjuk három ember történetének, de történelmi allegóriának is. Nem véletlenül lett belőle klasszikus.

(Bevallom, én egyszer már olvastam ezt a könyvet, de semmire nem emlékeztem belőle. Pedig már felnőtt fejjel olvastam, engem érdeklő témáról – ugyanakkor éppen ezért okozott csalódást akkor, mert a vietnami háborúról szerettem volna olvasni, de a „populáris” amerikai vonal helyett mást kaptam. Avagy az elvárás, vagy éppen a háttértudás mennyire változtathat egy könyvélményen…)

„A halál biztosabb Istennél, a halálban nem fenyeget többé a nap nap után fennálló veszély, hogy meghal a szerelem.”

A klasszikus könyvek közötti kalandozásom következő kötete volt ez, teljesen ismeretlenül kezdtem bele.
Sem az írót sem a művet nem ismertem igazán.
Lehet, hogy ez miatt,hogy nem voltak hatalmas elvárásaim , sokkal nyitottabban kezdtem olvasni,és kellemes meglepetés volt.
A Vietnámi háború ideje alatt két férfi véletlenül találkozik,akik ugyanazért a nőért epekednek.
Az egyik férfi újságíró,aki a felesége mellett tart szeretőt,ám nemsokára haza kell mennie,míg a másik egy ifjú aki azt gondolja, hogy megmenti a világot.
Graham Greene remek hangulat teremtő,a történet nagyon olvasatja magát,még ha időnként csapongó is.

Úgy jó, ahogy van… Nem fogok tudni róla, már a regénnyel kapcsolatban, olyat írni, amit már valaki nem mondott vagy írt le.
De csendes, esős őszi napokon… kezdő világmegváltóknak, és csak pozőr cinikusoknak talán az egyik legtökéletesebb olvasnivaló.

Szerelmi háromszög a vietnámi háború idején. Bár a szerelem az kissé túl idealizált fogalom ide. A vietnámi lány Phuong “szerelmét” az érdek vezérli, ő azt szereti, aki a biztonságosabb jövőt tudja biztosítani a számára. Fowler, az öregedő, angol újságíró “szerelme” abból a félelemből fakad, hogy nem szeretne öregen és magányosan szembe nézi a halállal. Talán Pyle, a fiatal amerikai az egyetlen, akit valóban a szerelem visz rá arra, hogy nyíltan Fowler elé álljon azzal a szándékával, hogy magához fogja csábítani annak a szeretőjét. A történet hátterét pedig a vietnámi háború szolgáltatja, ahol angolok, franciák, amerikaiak, vietnamiak sokszínű nemzete és sokszínű érdeke találkozik. Phuong menekülne innen, Fowler próbál kívülálló maradni, Pyle pedig a naiv, ostoba módján részesévé és áldozatává válik ennek a háborúnak. A háború értelmét jól szimbolizálja az a jelenet amikor a még szinte gyerek, vietnámi őrszemek, a félelemtől reszketve vacognak az őrtoronyban, miközben Pyle és Fowler megkérdezik tőlük, hogy tudják-e mi az a demokrácia, amiért harcolnak. Fowler személye szimpatikus számomra, akkor is ha cselekedeteit nyilvánvalóan a saját érdekei vezérlik. Greene stílusa tetszett, megteremtette a regényhez, a szereplőkhöz illő hangulatot.