A ​Rosie projekt (Don Tillman 1.) 90% 582 csillagozás

Rövid tudományos bevezető.
Az evolúciós pszichológia mai ismeretei szerint a csajozási technikáknak két fő kategóriája létezik: az eredményes és az eredménytelen.
Az első kategóriába tartozó technikákat általában a jóképű, nem szegény, rokonszenves személyiséggel rendelkező, és a női nem pszichológiai tulajdonságait alaposan ismerő férfiak szokták alkalmazni. Az ilyen férfiakat (akiket a továbbiakban Don Juan típusúaknak fogok nevezni), ahogy a nagy költő feledhetetlen versében találóan megjegyezte, a nők úgy „dongják körül, mint húst a légy”. Az ilyen esetekben előforduló interakciók pontos lefolyását most nem részletezem, legyen elég annyi, hogy a Don Juan típusú férfi számára a nő nyitott könyv, amelyben kedve szerint lapozgathat, kiválasztva a számára (anyagilag) előnyös és (szexuálisan) izgalmas oldalakat.
A második kategóriájú csajozási technikákat általában a lúzerek szokták használni. Ezek olyan férfiak, akiknek alapvető esztétikai, anyagi és szociális-kommunikációs hiányosságaik vannak. A természet és az emberi civilizáció alapvető csodája, hogy az emberi faj e típusa még nem pusztult ki. Talán az lehet az evolúciós magyarázata, hogy a Don Juan típusú férfiaknak szükségük van rabszolgákra, és e célra a lúzerek tökéletesen megfelelnek.

E rövid, de szükséges bevezető után rátérnék a könyv értékelésére. Ezt a könyvet egy lúzer kategóriájú férfi írta a csajozásról – és ez természetes. A Don Juan típusú férfiak nem írnak róla, hanem csinálják. Ennek következtében a történetben előforduló férfiak a való életben előforduló két alaptípussal pontosan ellentétes tulajdonságokkal rendelkeznek: a lúzer a szimpatikus és a Don Juan a taszító. Így van megírva. A könyv tehát nem törekszik a valóság hű ábrázolására, fő célja a szórakoztatás. És e célját maradéktalanul el is éri, legalábbis a saját vonatkozásomban ez így volt: két nap alatt felfaltam, mert fordulatos és nagyon jó a stílusa. Olvasás közben rendszeresen kuncogtam, néha fel is nyerítettem, mert a humorára is vevő voltam.

A történet röviden összefoglalva: egy aspis* genetika professzor házasságkötést célzó projektjének a leírása. A helyszín Ausztrália és New York. A könyv világsiker. Szerintem hamarosan hollywoodi filmet fognak forgatni belőle, ami besöpör majd néhány Oscar-díjat. Kikapcsolódásra erősen ajánlott.

*Aspis, azaz asperger-szindrómás. Az ilyen – többnyire férfiak – érzelmi élete csökevényes. Mindent racionálisan közelítenek meg. Állítólag ez betegség. Nem értem miért? Ez számomra természetes. Nem vagyok egy hipochonder típus, aki egy betegségről olvasva azonnal azt kiáltja @stippistop , és lefoglalja magának, de a főszereplőben sokszor magamra ismertem. Az emberek (főleg a nők) olyan titokzatosak, gyakran teljesen értetlenül állok a reakcióik előtt. ;)

A Könyvet a Merítés szerkesztőinek ajánló polcáról (http://moly.hu/polcok/merites-konyvajanlo-2014-08) választottam, és @sophie kihívására (http://moly.hu/kihivasok/merites-konyvajanlo) olvastam el.

Vicces.
Sok helyen inkább vicceskedő írás.
Gyakorlatilag nulla ismerettel rendelkezem az Asperger-szindrómáról, ezért lehet, hogy teljességgel tévúton járok, de számomra hiteltelen , hogy valaki képtelen az emocionális fejlődésre, s mégis valami szerelemként definiálható érzés fejlődik ki benne. De maga a feltevés egy felhőtlen szórakozást garantáló könyvet eredményez. Néha ugyan erőltetettnek éreztem, de ezerszer inkább ez, mint valami akadémiai komolyságba öltöztetett semmitmondás. A regény karakterei egyébként – beleértve az epizódszereplőket is – remekül el lettek találva.
A történet?
Minek ide történet! Komikus helyzetek sorozata az van, de történet? Gyakorlatilag tehát forgatókönyvként is felfogható.
És még rejtély is van benne. Rosie miért nem változik semmit egész idő alatt?

Nagyon édes történet egy vonzó, szuperintelligens ám Asperger-szindrómás férfi botladozásairól a feleség-keresés művészetében.
Elgondolkodtató, mégis vicces – úgy van átszőve humorral, hogy közben megértjük mennyire más, de mégis szerethető egy ilyen személyiséggel rendelkező ember, minden csupán türelem, akarat és egy nyitott felfogás kérdése.
Szórakoztató, aranyos kis könyv ez, tele fura de annál kacagtatóbb jelenetekkel barátságról, szerelemről, családról, munkáról – vagyis az életről.

Gondban vagyok ezzel a könyvvel. Az elején haladtam, mint a szélvész, sőt, saját magamhoz képest nagyon gyorsan végeztem is vele. Nagyon sokat mosolyogtam, sőt, röhögtem egyes jeleneteken. Egészen addig, míg el nem olvastam a fülszöveget.
Igen, azt olyan 200 oldal után tettem magamévá, így jár az, aki fogadásból olvas el egy könyvet. Ahol is kiderült, hogy főhősünk Asperger-szindrómában szenved. Innentől kezdve nem tudtam már nevetni rajta, mert olyan érzés, volt, mintha egy sántát is mindig kiröhögnék, ha megbotlik. Azt pedig kicsit abszurdnak éreztem, hogy átvált „normál” üzemmódra. Nem ismerem mélységében a szindrómát, sőt… de nem hiszem, hogy egy Aspergeres tud úgy viselkedni, mintha nem lenne az.
A vége kissé összecsapott és lapos lett nekem, és Rosie-n is kiakadtam kicsit a vége felé.
Aranyos kis történet lenne, ha nem egy beteg emberen kéne nevetni, de így sajnos csak 3 és fél csillagra tudtam értékelni. :(

Voltak félelmeim az olvasás előtt, de hamar elcsitultak ezek az érzések. Mégis egy Asperger szindrómás beteg áll a könyv középpontjában, féltem a negatív hangulattól. Nem kellett ijedezni. Ez a könyv egy vérbeli szórakoztató írás a maga komoly „módszertanaival” együtt. Komolynak tekinthető Don Tillman tudományos alaposságú feleség- és apaprojektje. Voltak pontok, amin felröhögtem, némileg hasonló szituációkat már átéltem. :) A történet sok embernél aktuális, és a kivitelezés is elsőrendű, ezért lehet ilyen népszerű A Rosie projekt. Még gondolkozom a kedvencelésen, de 5 csillagot adok (4,7 pont) A folytatást (Rosie update) is tervezem olvasni, egy kis pihentetés, ülepedés után.

Szeretnivaló főszereplő és történet, nagyon élveztem.
Én tulajdonképpen megértem, hogy némelyek miért ragaszkodnak annyira – olykor már-már kórosan – egy általuk felállított szabályrendszerhez, sőt igazából nagyon is vonzónak, megnyugtatónak és biztonságosnak érzem ezt a fajta szervezettséget. A társadalom züllesztésével egyidőben elvettek tőlünk minden szabályt, minden megszokást és hagyományt, ami irányt mutat, és biztonságérzetet ad, és ezt nem minden ember képes lazán és spontán kezelni, sőt nem is akarják. Vannak akik menthetetlenül összezavarodnak, elvesznek, és egy idő után már fogalmuk sincs róla, hogy mi jó és mi rossz, míg mások akik erősen vágynak valamiféle rendszerre, egyszerűen csinálnak maguknak Jellemzően kis hülyeségeket, de mégis szívet-lelket nyugtató kis szabálykák ezek. Szigorú időbeosztást, kőbe vésett heti programokat, megtervezett heti menüt, vagy azt hogy teregetésnél csak egyszínű csipeszt lehet használni, és minden zokninak egyfelé kell állnia, kisimogatva*, vagy hogy a boltban meghatározott rend szerint kell kitenni az árut a szalagra a pénztárnál, és minden termékcsoportnak saját helye és szatyra van**, van hogy addig képtelenség este elaludni, míg nincs minden elmosogatva, és kikészítve a pultra a reggeli tea és kávé hozzávalói, egy szépen kiterített tiszta és száraz konyharuhára***. És a hűtő polcai közt nincs átjárás. Egyáltalán. Minden polcnak megvan a maga lakóközönsége****.

Ezért is szeretem annyira Sheldont a Big Bangből és Dont ebből a könyvből, azontúl hogy vicces, és látom a túlzásaikat, valójában néhány szokásuk felette igen vonzó a számomra, amit szívesen bevezetnék, ha egyedül élnék. Annyival könnyebb lenne az élet, annyival átláthatóbb és kezelhetőbb.

*ez nem Don, hanem én vagyok
**igen, ez is én vagyok
***még mindig én
****tudom… tudom… és a többit inkább meg sem említem…

Az idei első kedvencet avattam ezzel a könyvvel.
Végigmosolyogtam az egészet. Referenciapontok, interperszonális technikák, freudi értelmezések, interakciók, és egy-egy közbeszúrt megállapítás, humor a projektek során.
Szimpatikus szereplők sziporkáztak a fordulatos eseményfolyamban.
Jöhet a következő rész.
A köhögés színleléséről most már tudjátok mi fog eszembe jutni… ? :)

Újraolvasva is elvarázsolt. Kellemes átszellemülést adott. Szeretem a különleges perces beosztásaival, a becsült TTI -jeivel, a tiszta emberi érzelmeivel.

Könnyű rájönni miért volt annyira felkapott ez a könyv. Mulatságos és rögtön kitűnik a romantikus sokadalomból az abszolúte egyedi hangvételével, nevezetesen a narrátora, Don Tillman miatt, akiről ugyan a regény folyamán a fülszöveget leszámítva nincs tisztán kimondva, aspergeres. A szociális kapcsolatokkal és általánosságban normákkal küzdő genetikusprofesszor feleség projektje és az életébe betoppanó Rosie, valamint az általa kreált apaprojektje, bár kiszámítható mederben folyt, megközelítésével más tudott lenni, a stílusa nem engedett. Ízelítőnek voltak koktélok, kabát incidens, DNS vadászat… és annyi minden, amit nem vár az ember. A gondot csak a lezárás okozta, mely erősen megbicsaklott, mert hát nem hittem el, hogy Don így megváltozott vagy legalábbis ilyen mértékben, és nem is feltétlen tetszett. Rosie bezzeg volt, amilyen volt. Mindenesetre érdekes volt belátást nyerni egy ilyen koponyába, pár nap alatt észrevétlenül a végére is értem.

Omnia vincit amor.
Tömegközlekedési eszközön nem ajánlott olvasni. Ezúton is bocsánatot kérek a vonaton szemben bóbiskoló úriembertől, hogy a belőlem időnként kirobbanó röhögésem megzavarta békés szendergését.

Egy ici-pici csalódás, de túlélem. Olvastam ennél jobb aspergeres regényeket (Cifraárnyak és denevérek és még Lydia Netzer Ragyogj, édesem! c. könyve is örömtelibb meglepetést okozott).
Ezzel nem akarom azt mondani, hogy rossz volt. Nem. Nagyon jó volt, csak nem hasonult előzetes várakozásaimhoz az általa okozandó gyönyörűséget tekintve. Mindenképpen elolvasom a második kötetet is – megpróbálkozva csökkenteni elvárásaimat.