Hitler ​népállama 6 csillagozás

Nem szívesen használom az ’alapmű’ kifejezést, mert minél gyakrabban használja az ember, annál jobban kopik.

Ennek a munkának a kapcsán azonban kénytelen vagyok. Ugyanis annyira újszerű aspektusból vizsgálja a második világháború történetét, hogy az már önmagában is figyelmet érdemel. Mint ahogy az is, mennyire logikus az alapkérdés, amit feltesz, és mennyire meglepő a válasz, amit erre ad. És végül, hogy mennyire vérfagyasztó gondolatai támadnak az embernek ennek a könyvnek az olvastán.

De menjünk sorjában.

Az alapkérdés, amire a szerző keresi a választ a következő: mi lehet az oka, hogy Németország népe nem lázadt fel Hitler ellen a háború legsúlyosabb éveiben, a bombázások, a rettentő emberveszteségek ellenére sem? Miért tartottak ki mellette a végsőkig? S az ember azt mondja magában: ’tényleg, miért?’

A válasz lényegében a Birodalom társadalmi-gazdasági története; rövid kitekintéssel a békeévek idejére, de főleg a háborús időszakra koncentrálva. Megismerhetjük a kor szociálpolitikáját, a hadigazdaság működési mechanizmusát, a megszállt területek kifosztásának pénzügyi manővereit.

És rögtön fölmerül az emberben egy további kérdés: miért van az, hogy míg a politikai, diplomáciai vagy hadtörténeti értekezésekkel Dunát lehet rekeszteni, addig a háború történetének ez a rendkívül fontos oldala szinte alig kapott figyelmet (Götz Aly kötete csupán 2005-ben látott napvilágot)?

A kötetből kiderül: azért, mert ennek a rablóháborúnak a zsákmányából szinte az egész német lakosság (a zsidók és a cigányok kivételével) részt kapott, és éppen a nagy állami elosztó rendszerek, és pénzügyi szervezetek révén. Mindenki haszonélvező volt, a jámbor katolikus háziasszony éppúgy, mint a mérsékelt szociáldemokrata frontharcos, a sokgyerekes gyári munkásnő csakúgy, mint a nyugdíjas, vagy a lakásából frissen kibombázott fiatal pár. Hitler, Göring és Goebbels népállamában megvalósult a Milo Minderbinder-elv: mindenki részesedik. És – talán ezért váratott magára ez a kínos könyv ilyen sokáig – mindenki cinkos is egyben…

A rablás mechanizmusának kulcseleme a megszállt területeken az úgynevezett hitelpénztárjegyek [RKK-Scheine] bevezetése volt: afféle gyarmati rúpiáé, amelyet a német katonák kaptak vásárlás céljából. Németországban nem fogadták el; a megszállt területek bankjai viszont kötelesek voltak helyi pénznemre váltani, majd a helyi jegybankba küldeni. Végezetül a helyi jegybank visszajuttatta a Német Birodalmi Bankhoz, ellentételezés nélkül. Mi volt tehát a hitelpénztárjegy? Fedezetlen papírpénz, vagy ha úgy tetszik: rekvirálási cédula. Azzal a különbséggel, hogy a rekvirálási cédula nem volt a leigázott lakosság számára felhasználható, és a fiókban tartva végig emlékeztette az áldozatot arra, hogy valamitől megfosztották. Itt viszont a hitelpénztárjegy azonnal eltűnt a színről – a német szabadságos katona vagy maga váltotta át és helyi valutáért vásárolt, vagy a helyi boltos ment vele a bankba a vásárlás után. A helybeli kisember nem érezte a saját bőrén, hogy csak egy papírdarabot kapott, semmi mást; a veszteséget közvetve, a saját államadósságának növekedése illetve a saját valuta inflációja révén szenvedte el… Nem ingyen adta az áruját, vagyishogy igen, de mégsem érezte úgy…

Ha nem lenne ennyire gusztustalan, azt mondanám: zseniális!

Ahol a fenti mechanizmus nem volt alkalmazható, leegyszerűsítették a dolgot: hitelpénztárjegyek nélkül követeltek hatalmas összegeket a helyi kormányzattól illetve jegybanktól helyi valutában, a megszállás költségeinek címén. Ennek a (központilag) elrabolt sarcnak a zöme a Wermacht-hoz vándorolt, majd onnét részben fegyverzetre, részben zsold formájában a német katonák zsebébe, akik alaposan bevásároltak belőle, növelve ezzel az áruhiányt (és ezáltal az inflációt) a megszállt vidékeken, és csökkentve Németországban.

A fenti – főleg Nyugat-Európában alkalmazott – módszerekkel szemben Keleten a direkt rablás és fosztogatás – lényegesen egyszerűbb – mechanizmusa működött. Az amúgy is szűkösen ellátott szovjet területek kifosztása éhínséghez és hiánybetegségekhez vezetett pl. Ukrajnában, amely az egy évtizeddel azelőtti sztálini kuláktalanítást és a Holodomort is alig heverte ki.

Meghökkentő olvasni arról, milyen hűvös tárgyilagossággal vette figyelembe, sőt tűzte ki célként a német politikai és katonai vezetés a szovjet hadifoglyok illetve a bekerített szovjet városok polgári lakosságának éhhalálát.

Ugyanakkor arra ösztönözték megszállt területek kollaboráns kormányzatait, illetve szövetségeseiket, hogy saját zsidó polgáraik kisemmizésével és a tőlük elrabolt vagyonnal fedezzék a megszállás költségeit illetve biztosítsák saját nemzeti valutájuk stabilitását.

S itt már felvetődik a legsúlyosabb gyanú, amit a szerző nem hangsúlyoz, de lehetőségként megemlít: hogy a zsidó lakosság elpusztítása nem csupán kirablásuk szükséges következménye volt-e? Világosabban: nem azért volt-e szükség a tömeggyilkosságra, hogy a jogtalanul elrabolt vagyonért többé senki, soha ne jelentkezhessen? Ebben az olvasatban a wannsee-i konferencia intézkedései nem elsősorban Hitler elvakult antiszemitizmusának következtében születtek, hanem a precíz és kreatív német pénzügyi bürokraták gazdasági érvelésének hatására. Mintegy eszközként, hogy a hadviselő német állam kiszabaduljon az adósságcsapdából…

Egyébként a kötet szélesebb perspektívában is felveti a tyúk-tojás dilemmát: a szerző véleménye szerint a hitleri népjóléti intézkedések már a háború előtt akkora államadósságot halmoztak fel, amit csak rablóháborúval lehetett kompenzálni, illetve feledtetni. Alternatívaként csak az államcsőd, az infláció és a kormány bukása merültek fel. Így nem a háború kergette adósságba Németországot, hanem az adósság kergette (rabló)háborúba.

És itt merül fel a pénzügyi technokraták felelőssége: ők asszisztáltak a nácik belpolitikájához, ők igyekeztek – sokszor nagyon találékonyan – egyre újabb és újabb szipolyozási módszereket kieszelni, amivel a zsidó népesség és a megszállt országok vagyonát átszivattyúzhatják a német állam tulajdonába, amely részben a háborús kiadásokat finanszírozta ebből, részben a német népességnek biztosított belőle – a mostoha viszonyok közepette is – viszonylag bőséges ellátást. Külön is kiemeli a kötet a Birodalom pénzügyminisztere, Graf Schwerin von Krosigk szerepét, aki konzervatív porosz pénzügyi szakemberként végig asszisztált ehhez a folyamathoz, s miközben folytonosan dohogott a nácik gazdaságilag ésszerűtlen populizmusa miatt, legjobb tudása szerint kiszolgálta azt.

Ha rajtam múlna, melyik két kötetet kéne minden középiskolai könyvtár számára megrendelni a második világháború történetéről, és lehetőleg minél több diákkal elolvastatni, akkor John Keegan monumentális hadtörténete mellé ezt választanám.* A kötetben ugyan elég sok gazdasági és pénzügyi okfejtés van, de ezek átlagos ismeretekkel megérthetők.**

*Igaz – mindkét kötet elég vastag, és hány órája jut a szerencsétlen tanárnak (meg diákoknak) erre a témára? Mégis – ajánlott olvasmánynak – ezeket kellene előre venni (még szerencse, hogy nem vagyok oktatásügyi dirigens…)

** Erről jut eszembe, hogy középiskolásaink (meg mások) gazdasági-pénzügyi ismeretei sajnos még átlagosnak sem igen mondhatók. Már csak azért is fájdalmas hiányosság ez, mert – mint a fenti kötet is mutatja – a pénzügyi döntéseknek nagyon is súlyos erkölcsi következményei vannak. Épp ezért célszerű lenne felvenni az ilyen ismereteket, mondjuk az erkölcstan keretei közé…

Valóban jelentős könyv, igen meggyőző nézőpont. Ha a puzzle egyszer összeállna, Götz Aly teóriája bizonyára helyet kapna az összképben. Ez a passzív lojalitás fogalom zseniális, könnyedén megérthető a rendszer iránti elkötelezettség, de úgy általában is. Egyébként ez az erős érv egyben a nemzetiszocialista rendszernek is ad igazolást: ha más nemzetek kárára is, de a sajátját helyzetbe hozta. Ami fakad az ideológiából is.
Kissé száraz, de jó. A téma egyik fontos könyve. Amúgy annyiszor hivatkozott rá Ungváry a Horthy-rendszerről szóló művében, hogy nem tudtam kihagyni.

Történelmi könyv olyan hatással még nem volt rám, mint ez. Egy csapásra átrendezett mindent, amit a második világháborúról tudtam vagy gondoltam. Persze nehéz könyv, igazi adattengerrel súlyosbítva, de egy ilyen eredeti meglátást alaposan alá is kell támasztani.

Precíz, részletekbe menő alapossággal tárja fel a könyv a náci Németország gazdasági rablóhadjáratát, és mutatja meg, miért is tartott ki a németség az utolsó pillanatig vezére mellett: mert közvetlen anyagi haszna származott mindenből, amit Hitler gépezete tett. Aly könyve kegyetlenül rideg tényekre alapozva bizonyítja, hogy minden német komoly hasznot húzott a gyilkosságokból, a megszállásokból, a deportálásokból. A társadalom szinte minden rétege részese volt ennek a gyalázatos, barbár rablógyilkosságnak, amit más néven második világháborúnak nevezünk..