GOTTFRIED BENN a XX. századi német líra egyik legfontosabb képviselője. Verseiben a lázadás és a hagyomány egyszerre van jelen. Szereti boncolgatni (a szó minden értelmében) az embert, mindig észreveszi bennünk az esendőt, és ez az esendőség megrendíti, mert mégsem lehet mindig minden érzést az irónia álarca mögé rejteni. Költői életműve egyáltalán nem mondható terjedelmesnek. Jelen kötet válogatás ugyan műveiből, de tartalmazza az életmű egésze szempontjából fontos verseket. Benn költészetének legfeltűnőbb vonása talán a különleges szókimondás és a rendkívüli költői lelemény, ahogyan a nyelvvel és az európai kultúrörökséggel mint nyersanyaggal bánik. Mégsem kell azonban kizárólag a tudós költőt látnunk benne: a sokféle halál és félelem mellett az áthallások és utalások rendszerében szinte mindig ott bujkál a soraiban valamilyen groteszk humor.
Kígyóból a kanyar 7 csillagozás
Enciklopédia 15
Szereplők népszerűség szerint
Helyszínek népszerűség szerint
Most olvassa 1
Várólistára tette 4
Kívánságlistára tette 9
Kiemelt értékelések
Benn versei nálunk kevésbé ismertek, ez kétségtelen. A német avantgárd költészet jelentős képviselője – ahogy a fordító Mohácsi Árpád írja –, „nem kapott valódi súlyának megfelelő rangot a magyarországi recepcióban”. Sokat vitatott, de nagy tehetségű költőről van szó. Versei egy részét nagyon provokatívnak éreztem. A tudomány és a groteszk humor is sajátosan kapcsolódik költeményeiben. A fordítás Benn esetében tényleg komoly nehézségeket okozhatott, viszont a fordító szerintem jól oldotta meg a problémát. A válogatás címe nagyon találó, remekül jellemzi Benn költészetét. „Szereti boncolgatni (a szó minden értelmében) az embert.”
Igaz, vegyes érzéseket keltett bennem, úgy érzem, ettől a kötettől is sokat kaptam.
Népszerű idézetek
Melankólia
Ha az olvasás tárgya nád, méh, lepke,
s mindezek felett szép nyár alakul,
merengni késztet, hogy ez itt szerencse,
vagy mindez csak csalódáson alapul?
A húrjáték, amit éppen ők adnak:
rezgés, illatszellő, fátyollepel,
úgy tesznek, mint amik maradnak,
más füleket viszont a kétség lep el,
nekik ez művi, hamis mixtura,
biztosan csak lelki haláltusa.
Mi az ember? – ha éjjel aludt szegény,
a borotválkozás elcsigázza,
és akkor még se telefon, se levél,
s üres, kiégett szubsztanciája,
egyetemes, pompás cselekedet,
amelyről hall az ember vagy sejthet,
mely elvet sokféle testi helyeket,
elszalasztott esély, baljós kezdet:
ne higgyük, szellemünk nyomába jutna,
a fényjel villanása olyan kurta.
Ám mindez távolról sem azt jelenti,
a teremtő lélektelen lenne,
csak hogy az egyes ember neki semmi,
mindegy rák, bőr, szőr, ember keserve,
sokféléből szőtte őket egymásba,
mely még más csillagban is jól szervesül,
eszközt adott nekünk a lobbanásra,
– fix, leng, fix – az ember remél s elmerül:
karjára kaphat már egy pirula,
a matt fény lesz, s hűs kánikula.
Gyűjts be mindent magad körül az útra,
hisz haza üres kézzel érkezel,
elhagyod magad, egy kis ugra-bugra,
és fokról fokra elveszel.
Válassz virágot, de csak olyat,
amely kilóg a kertből innét,
tedd szobádba, és számold a hangokat,
az élet hangját, hangszínét:
éppen szűkített terc vagy nagy,
minden szívet megdermeszt a fagy.
A virág ilyen – aztán a múltba
fordul, s hogy milyen lesz, a jövőbe,
te váltasz ködfátylasról borús útra,
a talánról az eltévedőre,
összevissza: egyszer csak eláll az ár,
Noé ragyog, landol hajója,
Nílus, a folyók folyója rád talál,
Antonius barna kezére hajolva:
Júdás, Raszputyin, Anjou-k, Rurikok
kinek-kinek saját jelenje titok.
A gyöngyöt termő kagyló mindig zárva,
csak a tengert ismerve ül szótlan,
földön, égen: herceg és porkolábja –
eggyel több herma lesz a fasorban;
csak Eón nem szól, ott a gyöngy nála,
minden cél, és minden hiány,
Eón fiú, tart Eón álma,
magában játszik társast itt simán:
még egy herma – jobb lesz maradnia,
vers lesz belőle, melankólia.
Mohácsi Árpád fordítása
138–139. oldal, (Kalligram, 2012)
Ó, messze vidék
Ó, messze vidék,
ahol a szívettépő
kerek kavicson
vagy nádbugán szitakötős illanással
bukdácsol,
a Hold is
ravasz fénnyel
– egyszerre deres és kalászfehér –
az éjszaka kettős jellegét
oly vigasztalóan emeli,
ó, messze vidék,
ahol a tengercsillogástól
langyosak a dombok,
például Asolo, ahol Duse nyugszik,
Pittsburgből vitte haza a Duilo,
az összes hadihajó, még az angolok is,
félárbocra eresztette a zászlóját,
amikor átment Gibraltáron –
ott magánbeszédek
a közeli említése nélkül,
önérzetek,
korai mechanizmusok,
totemtöredékek
az enyhe levegőbe
kevés gyümölcskenyér a mundérban –
így múlnak a napok,
amíg ág van az égen,
ahol a madarak megpihennek
egy-egy hosszabb út után.
Mohácsi Árpád fordítása
79. oldal, (Kalligram, 2012)
Csak kettő van
Túl olyan sokféle formán,
mit az én, te s mi kért,
szenvedés marad csupán,
az örök szó miatt, hogy miért.
Ezt a gyerek is szajkózza.
Későn felismert szabály,
hogy tűrni az ember dolga,
– legyen ész, vágy vagy monda –
elrendeltetett: muszáj.
Legyen rózsa, hó tengernyi,
már minden elvirágzott, vén,
csak kettő van: az üres semmi,
és a körberajzolt én.
Mohácsi Árpád fordítása
163. oldal, (Kalligram, 2012)
III. Körforgás
Kreislauf
Egy lánynak egyetlen zápfoga volt,
ismeretlenül hunyt el,
de abban az egyben volt egy arany fogtömés.
A többi egy kimondatlan megállapodás szerint
korábban kihullott.
Ezt törte ki magának a boncsegéd,
zálogba vitte és táncolni ment.
Mert – mint mondta –
csak a föld váljon földdé.
Rég
Rég, ha a tél leszakadt,
leple, tava vagy szürke
falva valahogy megszűrte
az árnyakat.
Város csillogott szfinxkéken
hó és tenger titka –
hova jutottunk régen,
ahonnét nincs vissza.
Nyűg és hajlam szüksége
vérünkké vált korán –:
ha szenvedtünk érte,
jó azután?
Mohácsi Árpád fordítása
77. oldal, (Kalligram, 2012)
Epilógus
I.
Mámor tajték csitulása –
a haldokló azúr hamu
s a fakó korall órája
ez körös-körül Palau.
Mámor tajték elül, mennyi,
idegen, nem enyém, tiéd,
nem marad kezedben semmi,
csak a lét, mint sok néma kép.
A tajték és tűz talánya ez –
nem lesz más, mint pernye:
„Az élet csak hídtraverz
futó habokra verve.”
II.
A némaság széles árka,
magas falon futó éjfél
ölelte lépcsőfok, zárka,
hol eszméltél, éltél.
Megérzés tartja féken,
utánérzés a sort:
„Milyen fekete széken
szövődött ez a sors,
honnét áradsz, mily teli tál
az, cseppben hogy méred
ősi álomfonál
szülte kopott képed?”
Míg van rím, mely összecseng,
s imigyen verset költ,
míg kő s gödör foglya lent
a tág és szürke föld.
III.
A fjordnál sír, az aranykapunál kereszt,
A tónál két kő, a fánál is egy:
teljes ének, kardal odafent:
„Más a csillagok állása – eredj!”
Te hoztad kép, tán tévhit, tán fordulat,
elhordja magát, ne tarts semmitől,
lepkék, s későnyárig tavaszhangulat,
sokáig elidőz.
Ha az utolsó pille is mélybe szállt,
a végső maradék s végső keserv,
még mindig ott a kar, mely rád kiált:
„Más a csillagok állása – eredj!”
IV.
Szoktam látni néha talán egy kertet,
az Oderától innen sík vidéken,
egy árok, egy híd, én orgonák mellett
állok, kéken, elsuhanni készen.
Van egy fiú, akit néha siratok,
náddal, hullámmal a tóba veszett,
még nem volt a folyam, melytől borzadok,
mely jó sors, majd feledés lehetett.
Van egy mondás, mi eszembe jut gyakran,
mindent elmond, de nem ígér sehogy se,
még ebben a könyvben is benne hagytam,
egy sírkövön állt, »tu sais« – tudod te.
V.
A sok mindent, amit magadba fojtva,
napjaidon kell magaddal vinned,
semmilyen beszélgetés fel nem oldja,
nem illeti levél vagy tekintet,
a sok jó és rossz, és az, hol nagy a csend,
a megszenvedett, amiért fáradsz,
ámde még tőlük csak az a szféra ment,
ahol meghalsz, és végül feltámadsz.
Mohácsi Árpád fordítása
164–166. oldal, (Kalligram, 2012)
Torino
„A lábbelim ím szét van taposva”
írta a zseni utoljára
és már vitték is azon nyomba’
el a pszichiátriára.
Könyvre pénzem nekem nem marad,
bibliotékákban ülök:
jegyzetek – majd virsli egy falat: –
Torinóban így üdülök.
Európa nemesen rohad,
Pau, Bayreuth és Epson híve,
ő átölelt két sovány lovat,
míg gazdája hazavitte.
Mohácsi Árpád fordítása
76. oldal, (Kalligram, 2012)
Senki ne sírjon
Rózsák, isten tudja, mitől olyan szépek,
a zöld égbolton a város
esténként
az évek mulandóságában!
Minő sóvárgással gondolok arra az időre,
amikor egy márka harminc létfontosságú volt,
igen, a szükségtől hajtva számolgattam,
a napokat hozzájuk kellett szabnom,
mit napokat: heteket, kenyérrel és szilvalekvárral
agyagköcsögből,
amit a szülőfalumból hoztam magammal,
még az otthoni szegénység fényében,
milyen fájó volt minden, milyen szép és fogvacogtató!
Mi lesz az európai augurok,
a nagy nevek,
a Pour le mérite tagjainak a fényével,
akik magukra néznek, és folytatják tovább,
ó, csak a mulandó szép,
visszatekintve a szegénység,
a magát nem ismerő fásultság,
zokog és pecsételtetni jár,
csodálatos ez a Hádész,
mely ezt a fásultságot elviszi,
mint az augurok –
senki ne sírjon,
senki ne mondja: én, olyan egyedül.
Mohácsi Árpád fordítása
162. oldal, (Kalligram, 2012)
Az egész
A mámorból volt egy rész, egy rész könnyeben,
néha látszat volt, több vagy félannyi,
ez években a szív volt a fő, s bőven
volt vihar – vihar? kié? – de az ki?
Jókedvvel soha, barátokkal jobban,
de inkább rejtve ott volt a mélyben,
míg az áradat egyre többet csobban,
Külső Belsőhöz közelít szépen.
Ez itt lágyan néz, az ott meg vadorzó,
az parancsol, ez meg elemészt,
de amit látnak, az mindig csak torzó,
mert csakis te birtoklod az egészt.
Talán tisztábbat akartál kezdetben,
szeretted, és el is hitted szinte,
mégis meglátva, hogy az volt a tervben,
mi az egészre kőként tekint le,
alig volt benne tűz, alig volt pompa,
mely utolsó nézésed elkapja:
kopasz fej, vértől lucskos, egy otromba,
kinek pillája egy könnycsepp rabja.
Mohácsi Árpád fordítása
78. oldal, (Kalligram, 2012)
Hasonló könyvek címkék alapján
- Kassák Lajos: Kassák Lajos összes versei I-II. ·
Összehasonlítás - Nagy Atilla Kristóf: Hadikommunikáció ·
Összehasonlítás - L'ubomír Feldek: Virradat a ceruza körül ·
Összehasonlítás - Kassák Lajos: Tisztaság könyve ·
Összehasonlítás - Tóth László (szerk.): Förtelmes kaszálógép avagy köszöntés Hiccingából ·
Összehasonlítás - Barta Sándor: Ki vagy? ·
Összehasonlítás - Zelei Miklós: Híd ·
Összehasonlítás - Eugen Jebeleanu: Kicserélem a keresztet ·
Összehasonlítás - Kassák Lajos: Világanyám ·
Összehasonlítás - Kassák Lajos: MA képeskönyv ·
Összehasonlítás