Münchhausen ​kalandjai 86% 13 csillagozás

Tulajdonképpen nem tudom, mi vitt rá, hogy ennyire kitalált történetet olvassak. Úgy értem, olyat, amelyik a kitaláltak között is kitalált. :) Münchhausen egy nagyotmondó báró, aki elképesztő úti beszámolókkal traktálja a hallgatóságát – járt hal gyomrában; az Etna legmélyén, ahonnan „átcsúszott” a föld túlsó féltekére; két ízben is felrepítették a Holdra, és amikor véletlenül a föld felszínén tartózkodott, akkor is a legképtelenebb kalandokba keveredett –, akikről, azon kívül, hogy csendben hallgatják végig Münchhausent, amiből én naivan ebből arra következtetek, elhiszik minden egyes szavát, nem sok derül ki…
Valamiért azt gyanítom, a Münchhausen kalandjainak célközönsége a mű keletkezésekor (a XVIII. század második felében járunk) a felnőtt korosztály volt – az ő szórakoztatásukra írhatta Bürger –, aztán ahogyan peregtek az évtizedek, és a gyors (technikai) fejlődéssel egyetemben az emberek is változtak, a báró kalandjairól szóló kötet szépen lassan átvándorolt a gyerekek könyvespolcára, … majd pedig, napjainkra, onnan is lekerült… Ha hinni lehet az élet körforgásában, akkor feltételezhetjük, hogy előbb-utóbb visszakerül a könyvespolcokra – méghozzá a felnőttekére. Nem a történetek szórakoztató volta miatt – én nem hiszem, hogy egy XXI. századi olvasót ezek a kalandok éppúgy szórakoztathatnának, mint egy XVIII. századit –, hanem az egész kis kötet ódon, porlepte, régies bája miatt… (Ja! és még talán azért is, mert van abban valami különleges, ha az ember olyan történetet olvas(hat), amit nagy eséllyel ismerhetett néhány felmenője is…)

Szerettem olvasni gyerekkoromban, igazi szórakoztató nagyotmondós mesék. Azóta is, mikor csak magamra számíthatok, gyakran eszembe jut az a történet, mikor a saját hajánál fogva húzta ki magát valami pocsolyából. :)

Ezt a könyvet másodikos koromban adták át nekem jutalomként a kerületi szavalóversenyen elért harmadik helyezésemért és a kitűnő tanulmányi eredményemért. (Ez onnan tudható, hogy bele van írva a könyvbe.) A tanító nénimtől és az igazgató bácsitól kaptam, még jó, hogy rögtön bele is vágtam. De nagyon hamar félretettem, talán még addig sem értem el, amikor a jó Münchhausen a varkocsánál fogva húzza ki magát meg a lovát a csávából, vagyis hát a mocsárból. Panaszoltam is anyunak, hogy ez egy nagyon rossz könyv, mert ez a báró mindig hazudik, pedig hazudni nagyon csúnya dolog, és én ezt nem vagyok hajlandó elolvasni. Megmosolygott, de nem győzködött, hogy azért csak fejezzem be. Most, amikor felidéztem neki ezt az emléket, azt mondta, azért nem erősködött, mert nem volt még nekem való ez a történet, úgy gondolta, jobb is, ha majd csak később olvasom. Hát, ez a később laza 22 évvel később lett, de azért csak megértük ezt is.

Most nagyon jókat nevetgéltem a báró képtelen kalandjain, a legszórakoztatóbbak azok a részek voltak, amikor kifejtette, hogy hazudni nagyon csúnya dolog, és ő ferde szemmel is nézi azokat, akik nem mindig a színtiszta igazat mondják.

Kicsit nyögvenyelősen ment az előrejutás, az utolsó húsz oldal előtt kellett aludni egyet, mert addigra fárasztóvá vált ennyi zöldség, amennyit Münchhausen összehord. Azt sajnálom, hogy Bürger nem segített neki betartani az ígéretét, és Münchhausen többet nem mesélt csodálatos utazásairól.

Igaz, a másik adatlap jobban pörög, de én itt jelöltem az olvasást, mert a kék borítós változat van meg nekem, az, amelyiken a báró léghajóként vigyorog, és nagyon szeretem azt a borítót.