Életem ​és működésem Magyarországon az 1848. és 1849. években I-II. 98% 23 csillagozás

Ennek az emlékiratnak két aspektusát ragadnám meg.

Az első a szembetűnőbb: Görgey katonai pályafutásának és a 48-49-es hadműveleteknek a mérnöki precizitású, tárgyilagos és egyben – a laikus olvasó számára talán túlzottan is – részletes bemutatása. Ezekben a beszámolókban tömör portrét kapunk a tábornok legközelebbi munkatársairól is (melyek hol elismerőek, hol elmarasztalóak, sőt, némelykor maróan gúnyosak). Végigkövethetjük, hogy farag a fiatal tiszt a népfelkelőkkel és nemzetőrökkel súlyosbított tömkelegből, a régi, harcedzett reguláris ezredek segítségével, ütőképes hadsereget. Dicsérőleg említi hadtestparancsnokai közül Aulich, Damjanich, Kmety, később Leiningen és Pöltenberg nevét, de nem hallgatja el Asbóth és Knézich hiányosságait, és ha valakit keményen lehúz, mint Nagysándor tábornokot, azt pontosan meg is indokolja. Akit leggúnyosabban ábrázol (de azt hiszem, joggal), az Kossuth fővezér-favoritja, Dembinszky, a kápolnai csatában… Bár sok helyütt szarkasztikus, mégis igaznak érzem Görgey ítéletét, főleg, hogy a diadalmas tavaszi hadjárat idején sem volt elszállva magától, és a sereg teljesítményétől. A második kötet 8. fejezetében így ír erről:

„A csatában szerzett tapasztalataim alapján be kellett vallanom magamnak, hogy nem pusztán a „fiatal hadsereg” nagyobb vitézsége fűzte a győzelmet a mi zászlóinkhoz. Sőt, bármennyire berzenkedjék is önimádatunk ez ellen – be kellett ismernünk, hogy a magyar nemzet hálájának tekintélyes része a most leírt áprilisi hadjárat gyors és sikeres befejezéséért végső soron herceg Windisch-Grätz tábornagyot és báró Jellačić bánt illette meg.

Véres diadalokat arattunk. Ezt – minden ellenkező szándék ellenére – semmiféle hadijelentésekkel nem lehetett elvitatni tőlünk; de a győzelem babérja legtöbbször csak hadseregünknek egy kis részét, többnyire ugyanazt a részét illette meg. Benne kiválóak voltak a fiatal eredeti honvédek, de mégiscsak kevesebben voltak, mint a régiek, az úgynevezett sorezrediek – egykor a velünk szemben harcoló hadsereg alkotórészei. Haderőnknek ezt a részét a nagy többség kétes megbízhatósága miatt sehol és soha nem lehetett kímélni; minden ütközetben ezt érte a legtöbb veszteség; a legtöbb áldozat, amellyel minden sikerünket a harctéren meg kellett vásárolnunk, mindig a legjobb – nem pótolható – csapataink soraiból esett.”

A másik aspektus, amely, mint rejtett fonal, végighúzódik a történeten, a szembenállás Kossuth voluntarista, sőt – mondjuk ki nyíltan – Görgey szerint populista, demagóg politikájával; különös tekintettel az 1849 április 14-én közzétett függelenségi nyilatkozatra, mely végleg lehetetlenné tette a kompromisszumkeresést a Habsburg-házzal. Ez a szembenállás, és Görgey saját indítékainak kifejtése nem feltétlenül tükrözi a teljes valóságot; nem feledhetjük, hogy ez az emlékirat két évvel a szabadságharc leverése után jelent meg, és ezért meglehet, hogy a szerző némileg eltúlozza alkotmánypárti és anti-republikánus érzelmeit. De hogy royalista érzelmek alapján, vagy pusztán pragmatizmusból vetette el a függetlenségi nyilatkozat gondolatát, az lényegében mindegy – az adott helyzetben Görgey, a katonai szakbarbár volt a reálpolitikus, Kossuth, a hivatásos politikus pedig a fantaszta.

Úgy gondolom, egyik szempontból sem kell kétségbevonnom Görgey szavahihetőségét. A Jókai-regények romantikáján nevelődött olvasóknak hasznos, és kijózanító tanulsággal szolgálhat, és az áruló volt-e Görgey? jellegű kérdéseket remélhetőleg végérvényesen az elavult marhaságok papírkosarába rekeszti.

spoiler

Görgey, az arc.

Jóvágású egy fickó, ahogy az antikváriumos fogalmazott, akitől a könyv elolvasása után gyorsan a görgeys Rubikont is beszereztem, ezen felül az esze, stratégiai érzéke és az erkölcsi tartása se volt semmi. Az egyik legszerethetőbb karakter, akivel a magyar történelemben összefutottam, de nemzetközi szinten is a top kettőmben van.

Érdekes lenne ennek a könyvnek az eredetijét is elolvasni, mert hogy a magyar szöveg stílusa zseniális: egyrészt ahogy Görgey helyre tudta rakni az embereket, az valami fenomenális (iszonyú élvezetes a korabeli nyelvezeten kisilabizálgatni néhány mondatot és rájönni, hogy az is burkolt oltás), másrészt egyszerre szórakoztató és fájdalmas arról olvasni, hogyan is jutott a szabadságharc olyan sorsra, amilyenre. És amúgy ebben van valamifajta tartás, azt hiszem: kellő (fanyar) humorral hozzállni az összes olyan helyzethez, amihez lehet, és nem azon merengeni, mi lett volna, ha, vagy eszeveszetten hárítani a felelősséget.

Persze Görgey magát is menti jó pár helyzetben, és valószínű, hogy sok mindent ő is csak retrospektíve tudott megmagyarázni vagy összerakni, mindenesetre ezzel együtt olyan embernek éreztem őt, aki pont elmondhatta magáról, hogy adott helyzetben minden tőle telhetőt megtett. Tényleg nem semmi karakter volt, az a fajta becsület, amit képvisel, a mai fejjel elképesztő, amúgy pedig rettenetesen bírom az olyan embereket, akik ennyire komoly felelősségtudattal állnak az élethez. Az, hogy pont egy ilyen embert tett félre a történelem(?) és a magyarság(?), az meg már-már természetszerűnek tűnik. Nem egyszerű kiemelkedően jónak lenni.

A közte és Kossuth közti viszonnyal kapcsolatban az egyik kedvenc gondolatom tőle amúgy ez volt a könyvből, szerintem mindent elmond róluk: https://moly.hu/idezetek/928702

Hogy a mi történelmünkről (vagy korábbi évek politikai rendszeréről) vagy oktatásunkról mit mond el, hogy már egy kisgyerek is ismeri Kossuth-ot, Görgeyről pedig talán a mázlistábbak töri tanárai mesélnek mondjuk gimiben, az megint egy érdekes kérdés.

Annyi biztos, hogy forradalmi hangulatba hozott ez a könyv, és azt hiszem, szokássá kellene tennem, hogy évente elolvasok valami idevágót március 15 körül.

Egy őszinte könyv 1848-49-ről. Görgey, a katonai zseni, aki egy mérnök precizitásával és egy hős bátorságával vezette hadait, s akiért rajongtak a katonái. Ezzel a hozzáállással írta meg e könyvet is, s rajonghat érte az olvasó. Milyen kár, hogy nem élhetett aztán a tehetségének a későbbi Magyarországon. Milyen jó, hogy megvalósult neki később az a lovasszobor, amit Katona Tamás a könyv előszavában még csak álmodott. Ha meg akarod tudni, hogy valójában mi történt 48-49-ben, ki kivel volt és ki ki ellen, s hogy milyen módon próbáltak alkalmazkodni a becsületes emberek a zavaros közjogi helyzethez, hát érdemes elolvasni. A Kossuth utcákat pedig Görgey utcákká kellene átnevezni.

Amíg rá nem bukkantam Görgey Artúr emlékirataira, azt gondoltam, hogy Hunyadi János, Zrínyi Miklós vagy akár Bulcsú a legnagyobb magyar hadvezér. Görgey kimagaslik a magyar hadtörténelemből és így a magyar történelemből is. Ő a mi Napóleon-unk. Erich von Manstein-ünk. Fiatal volt, 30-as éveiben járt akkor, amikor a hazának a legnagyobb szüksége volt rá (1848-1849). Sajnos jellemző ránk, magyarokra, hogy egy ilyen talentum, mint Görgey, később nem tudott kibontakozni. Ha háború után szerepet kapott volna, akkor ma ő lenne a mi Clausewitzünk. Talán Königgrätz is máshogy alakul…?! Így az egész történelem. Jellemző, hogy egy ilyen formátumú személyiség, katona és reál politikust megtagadott a „magyar” (inkább marxista) történelem, oly sokáig.
Rendkívül olvasmányos emlékirat, egy igen világos elme tollából. Görgey minden bizonnyal a magyarság egyik ékkövének számít(hatna). Kétségtelen, 1848–1849 legjobb honvéd tisztje. Jól szórakoztam azoknál a részeknél, amikor Görgey osztja egykori tiszttársait, Mógát, Perczel-t, Guyon-t, és főleg Dembinski-t, na és persze Kossuth-ot sem kíméli. Gyakorlatilag ki oszt mindenkit, Damjanich János volt az egyike azon keveseknek, akit Görgey is dicsért. Lebilincselő emlékirat!
Éljen Görgey Artúr!

Végtelenül sajnálom, de abba kell hagynom. A második kötet ugyanis nincs meg. Elkallódott volna a költözésnél? Pedig nagyon szívesen olvastam…
Nagyszerű:) Sikerült megszereznem a töredék második kötetet, így be tudom fejezni a könyv olvasását.

Nagyszerű olvasmány. Szeretem a memoárokat… A visszaemlékezések értelemszerűen eléggé szubjektívek, tehát nem feltétlenül (csak) a történeti érdeklődés miatt lehet egy ilyen könyv izgalmas. Elég egyértelműnek tűnt nekem, hogy Görgey a fegyverletétel után 2-3 évvel azért (is) írta ezt meg, hogy a személyével kapcsolatos vádak (Az azóta sem teljesen elcsendesedett vita áruló mivoltáról) alól tisztázza magát. Éppen ezért végig éreztem azt a szándékot, hogy ebből a perspektívából próbál mindent megmagyarázni, értelemszerűen retrospektíven. Ami feltűnő, hogy sok helyen eléggé önkritikus is. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem elfogult (ezt nem is lehetne elvárni) de nem szégyenli a hibáit bevallani. Ugyanakkor az is látványosan egyértelmű, hogy főleg a katonai döntéseinél lehet ezt megfigyelni. A politikai terepen mintha nem mozogna olyan otthonosan. A két kötetet olvasván megerősítette bennem azt a nézetet, hogy egy nagyszerű katona, és nagyszerű ember volt, aki csapnivalóan rossz politikus.

Az igazság másik fele. Szeretem, ha nemcsak a hivatalos történelmet ismerem, hanem azt is, amit elrejtenek előlünk.

Egy kiváló hadvezér visszaemlékezései. Alapmű volt a szakdolgozatomhoz.

Sokmindenre számítottam. De hogy konkrétan izgulok majd, és még röhögök is, nem kevésszer?! Több katonaírót, emlékiratot olvastan már; Görgeié határozottan a jobbak között van. Hiába ismerem nagy vonalakban az eseményeket, még így is szorítok, ahogy leírja, mi hogyan is történt; pedig nem habosítja, mint a szépírók, és mégis. Vagy pont azért. Zseniális – kivéve a politikai fejtegetések, azokat néhol nagyon untam (alighanem jobban élvezném, ha többet tudnék róla). Bár több hónap telt el a mű olvasása és értékelése óta, le-leveszem a polcról azóta is.

Számomra nagyon érdekes írás volt ez. Egyrészt, szeretem a régi korok szereplőinek a gondolatait, véleményét olvasni. Másrészt, aki ezt elolvassa, megtudja, hogy Görgey a 19. század legnagyobb magyar stratégája volt, az egyik legjobb katona, aki csak szolgálta a hazát a szabadságharc alatt. Az árulásának vádja egyszerűen nevetségessé válik, Kossuthtal egyetemben, aki iránt a szerző alig leplezi megvetését és gyűlöletét (én úgy éreztem legalábbis, hogy süt a sorok közül a megvetés a politikai vezetéssel szemben). Érthető ez a harag, hiszen 1850-51-ben keletkezett a mű, amikor szó szerint majdnem mindenki bemocskolta Görgey hírét itthon és külföldön egyaránt, aki a harcok alatt a fegyvertársa volt! Kossuth miatt… Pedig Artúr az életét kockáztatta a háborúban, egy repesz is eltalálta a fejét, és csak egy centin múlt az élete, csak egy centin múlt, hogy Kossuthnak másik árulót kelljen keresnie… (ezt Görgey írta gúnyosan).
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Artúr a saját politikai tudatosságát felnagyítja, és utólag festi meg magát úgy, mintha tudatosan politizált volna a szabadságharcban, holott ez nem így volt. Fejezeteket szentel arra, hogy a politikai irányvonalát leírja, hogy ő a megfontolatlan Kossuth helyett, aki fejjel ment a falnak, a nemzet bukását okozva, ő, Görgey Artúr mindig a megbékélést sürgette és a józanság pártján állt. Ennek a nagy része viszont csak kitaláció az írásban! (Sok intézkedést és párbeszédet ő talál ki utólag, és utólag adja a maga és a szereplők szájába, aminek a célja az utólagos önigazolás volt az őt árulózó közvélemény számára). Később viszont bevallotta, hogy felzaklatott lelkiállapotban írt, és a csípős, gúnyos hangvételét is elhagyta öreg korában, ebben az írásában pedig utólag megbánta ezt.
Az írást az öccse, Görgey István fordította le magyar nyelvre, és 1911-ben jelent meg először magyarul (ami azért érdekesség, mert először németül, angolul, és azt hiszem, olaszul is megjelent már!)