Jazz 1 csillagozás

Elsősorban muzsikusnak vallom magam; a zenéről mégsem kívánok másként, mint egzakt módon írni.

(első mondat)

A szubjektív élményt, a gyönyörűséget, amit a zene az embernek szerez, öntse szavakba az irodalom, énekelje meg a költő, és persze mindenekfelett: érezze a hallgató maga, egyéni világának megfelelően. Tudományos szempontok alapján íródott könyvem azonban senkit se tévesszen meg: a zene élményhatását mindennél többre becsülöm, nemcsak a klasszikus muzsikban, de a jazzben is;

A jazz előadási gyakorlata a szolisztikus és a zenekari játék kapcsolatára épül. Akinek nincs érzéke a zenekari játékhoz, aki csak saját magára figyel és közben nem észleli társai szándékát, aki a hangzás belső arányaihoz nem képes alkalmazkodni, vagyis kamaramuzsikusi adottságokkal nem rendelkezik, abból nem lehet jó jazz-zenész.

De az is baj, ha valaki jó zenekari játékos, szólistának azonban gyenge. Ebben a „műfajban” egyéniség, vállalkozó kedvből fakadó merészség nélkül nem lehet előre jutni. Nemcsak a játék középpontjában álló rögtönzésre vonatkozik ez, hanem a közös játékra is, amely nagyobbrészt improvizatív. Bár a legjobbak magától értetődően mindkét fajta készséggel rendelkeznek, mégis, többnyire különbséget lehet tenni a szólista beállítottságú, és a „zenekarban gondolkodó” muzsikus között. Tatum és Peterson például par excellence szólista, bár nem egy ízben bebizonyították, hogy kísérő-játékban is kitűnőek. Ellington viszont kifejezetten nagyzenekari, John Lewis pedig combo-muzsikus. Persze Ellington és Lewis pianistának is kiváló; de őket saját hangszerüknél jobban érdekli a zenekar.

170. oldal