El ​kell mondanom 58 csillagozás

Golnaz Hashemzadeh Bonde: El kell mondanom

Nahidot ​felveszik az orvosi egyetemre, aminek tiszteletére a büszke család nagy ünnepséget szervez. Aznap este találkozik jövendőbelijével, Maszuddal. Nem sokkal később kitör a forradalom, mely a fiatalok számára felér egy csillagzáporral. Halhatatlannak érzik magukat. Ám úgy tűnik, a szabadságért olyan árat kell fizetniük, amire álmukban sem gondoltak volna. Ha nem akarnak mindent elveszíteni, el kell menekülniük Iránból.
Harminc évvel később az alig ötvenéves Nahid Stockholmban várja a halált. Dühös a betegségére, az orvosokra, az életre és a lányára. Mindenre, aminek köze van a harchoz. De amint egy élet kihuny, megszületik egy új. Talán mégsem volt minden hiábavaló?
Nahidnak gyakran eszébe jut a menekülésük. Eltűnődik, vajon jól tették-e? Évtizedek távlatából, amikor minden bonyolulttá vált és összekuszálódott, nehéz erre válaszolnia. Kíméletlen őszinteséggel számol be a hibákról, melyeket elkövetett, a kérlelhetetlen anyai szeretetről és a következő nemzedékbe… (tovább)

Eredeti cím: Det var vi

Eredeti megjelenés éve: 2017

>!
Park, Budapest, 2018
224 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633554159 · Fordította: Bogdán Ágnes
>!
Park, Budapest, 2018
224 oldal · ISBN: 9789633555330 · Fordította: Bogdán Ágnes

Enciklopédia 4


Kedvencelte 6

Most olvassa 5

Várólistára tette 83

Kívánságlistára tette 54

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Nikolett_Kapocsi P>!
Golnaz Hashemzadeh Bonde: El kell mondanom

El kell mondanom…, hogy ez a könyv volt az idei legfelkavaróbb olvasmányom. Nem is tudom, hogy haragudtam -e már ennyire egy könyv főszereplőjére, a viselkedésére, a gondolataira. Mindemellett viszont mélységesen megrendített az a rengeteg fizikai és lelki szenvedés, amelyet Nahidnak élete során át kellett élnie. Ez az ambivalencia olyan feszítő erővel vonul végig a könyvön, hogy egyszerűen letehetetlen, csak sodor magával ez a szörnyűségekkel teli, nyomasztó történet. Ugyan Nahidnak és Maszudnak sikerült elmenekülniük Iránból és új életet kezdhettek Svédországban, ugyanakkor ez a gyökértelenség, a sehová sem tartozás, a családtagok és barátok cserbenhagyása miatti bűntudat teljes mértékben felemésztette és tönkretette kapcsolatukat. Mindkettőjükben felerősödtek az évszázados hagyományok és magatartásminták, melyeket öntudatlanul vittek magukkal és adták tovább a lányuknak is. Nahid egész életét végigkísérte a szenvedés, a megalázottság, a bűntudat, a nők alárendelt helyzetének elfogadása és más minta híján ezt vitte tovább a saját lányával szembeni viselkedése során is. Ez a regény egy fájdalmas memoár egy gyökértelenné váló családról, amely olyan aspektusaira mutat rá a menekült létnek, amelyekre nem is gondolnánk. Nahid unokája számára talán már megadatik az a lehetőség, hogy Svédországban születettként felszabaduljon a generációkon átívelő tragédiák béklyói alól. Az iráni származású írónő rövid, tömör, szikár mondatokból építkező, kegyetlenül őszinte regénye egy érzelmileg nagyon megterhelő és felkavaró olvasmány, mégis ajánlom mindenkinek, aki szereti a lélektani, „élveboncolós” történeteket. Az igényes külső és belső megjelenés pedig külön öröm volt számomra. Jó lenne, ha a közeljövőben az írónő debütáló regénye is olvasható lenne magyarul.

Éva_Bátka P>!
Golnaz Hashemzadeh Bonde: El kell mondanom

„Azon tűnődöm, melyik az értékesebb. A szabadság és a demokrácia. Vagy a szeretteink. Azok, akik a halálunk után gondoskodnak a gyermekeinkről.”

… én meg azon, milyen érdekes, hogy mióta anya vagyok, sorra csúsznak a kezembe azok a könyvek, amelyek valahogyan érintik a nem elég jó anya fogalmát. Biztosan tudtam volna korábban fekete-fehérben látni a szülő-gyerek kapcsolatot, de most már nem megy. Egészen másként látom a nőt és az anyát, máshogy érint meg a halál tudata.
D. Tóth Kriszta: Jöttem, hadd lássalak és Nora Ikstena: Anyatej -e után Bonde is olyan erősen formált női karaktert, anyát csontoz ki, mutatja meg esendőségét, tehetetlen dühét és gyökértelenségének érzését, akit nem tudunk egyértelműen megítélni. Nem lehet szeretni, utálni, sajnálni, megérteni de elítélni sem, de mégis minden egyes gondolat megpendít bennünk valamit.
Nehéz könyv, de abszolút megéri.
A borító pedig gyönyörű és nagyon találó.

„Apám világa egészen másmilyen volt:

A homok lepereg a földre, ahová tartozik. Felvehetjük, foglyul ejthetjük és elszállíthatjuk. De hiába telik el tengernyi idő, és hiába visszük a világ távoli szegletébe, amint alkalom adódik rá, a homok visszahullik a földre. A származásunk határoz meg bennünket.

Ha az életem másként alakult volna, bizonyára nem pont erre emlékeznék mindabból, amit apám mesélt. De nekem e szavak körül forognak a gondolataim.”

IrodalMacska P>!
Golnaz Hashemzadeh Bonde: El kell mondanom

Elképesztő, hogy a perzsa szerzők miként ötvözik a savként maró valóságot, a családokat sújtó tragédiákat és a perzsa kultúrát!

A könyv egy anya-lánya regény, egy családregény, amely nem pusztán az ötvenéves, daganatos beteg Nahid életéről, halálos betegségéről, az azzal való szembesülésről, annak feldolgozásáról, a vele való küzdelemről, máskor a halálba való beletörődésről, hanem egy család nőgenerációinak soráról is szól. Egy olyan családról, ahol a nők öntudatosak, önállóak, okosak, bátrak és nehéz zsákként viszik a hátukon az előző generációkat terhelő sorscsapásokat.

Elmondhatatlanul megfogott a könyv őszintesége. A szereplők esendőek voltak, dühösek voltak egymásra, a halálra, mindenre, amibe nem lehet beletörődni. Nahid neheztelt az orvosokra; a lányára, aki nem bömbölt vele és látszólag fékezte az anyja elvesztése miatt érzett félelmet; a testvérére, aki titkolta előle édesanyja halálát; és a forradalomra, amely megölte őket anélkül, hogy a porhüvelyük a földbe került volna. Ugyan Nahid és Maszud elmenekültek Iránból, de soha nem tudtak gyökeret verni Svédországban, csupán futóhomokra építettek palotának álcázott pajtát.

Érdekes volt D. Tóth Kriszta: Jöttem, hadd lássalak című könyve után olvasni ezt a kötetet, összevetni az általuk bennem kiváltott érzéseket és azt kell, hogy mondjam, hogy ugyan csak egy picivel, de Golnaz Hashemzadeh Bonde könyve hatásosabb volt!

>!
Park, Budapest, 2018
224 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633554159 · Fordította: Bogdán Ágnes
2 hozzászólás
Ėva71>!
Golnaz Hashemzadeh Bonde: El kell mondanom

A veszteségek könyve. Nahid élete -aki a család büszkesége, akit felvesznek az orvosi egyetemre- gyökerestül megváltozik miután a forradalom miatt menekülniük kell Iránból. Elveszti barátait, elveszti a húgát, elveszti a hazáját, családját és a jövőjét. Félelmében árulóvá válik és búcsú nélkül menekül a férjével és a kislányával. A férje Maszud sem tudja feldolgozni a veszteséget és fájdalmában és tehetetlenségében Nahidot bántalmazza. Nahidnak egyedül a kislánya Aram marad, akire túl nagy terhet ró az édesanyja, akitől azt várja, hogy megvédje, akit sokszor megbánt, akire minden fájdalmát rázúdítja. Nahid még nincs ötven éves, amikor kiderül, hogy rákos és szembe kell néznie azzal, hogy volt- e értelme az életének, marad-e valami utána, képes-e rendezni a kapcsolatát a lányával. Egy veszteségekkel teli menekült asszony őszinte és fájdalmas visszaemlékezése, még akkor is ha a végén megcsillan az a jövő, amiért érdemes volt végig küzdenie az életet. A végső búcsú Nahid gondolatai által pedig annyira megrázó és hiteles, hogy szinte érezni lehet a halál közelségét. Megrázó történet. A könyv borítója is telitalálat egy fa, akit gyökerestül téptek ki. Az írónő Aramhoz hasonlóan kisgyermekkorában a szüleivel együtt menekültként érkezett Svédországba és alapítója egy kirekesztés elleni szervezetnek.

sztinus>!
Golnaz Hashemzadeh Bonde: El kell mondanom

Talán ennél több szörnyűsèget bele sem lehetett volna írni. Megràzó, fàjdalmas.
Vannak benne gyönyörű mozzanatok.
Féltem nèhol, hogy a menekülésük lesz előtérbe tolva, de nem ez adta a fő vonalát a törtènetnek. Inkàbb azt érzem, nagy fájdalom az, hogy nem tudnak a hazájukban èlni. Bèkét nyújtó orszàgot találtak, lelki békét a mesèlő nem.

books_withtulips>!
Golnaz Hashemzadeh Bonde: El kell mondanom

“Azt hiszem, erről szól az élet. Arról, hogy éhesek vagyunk. Igyekszem most is olyasmire gondolni, amiért érdemes egész éjjel fennmaradni. De nem jut eszembe semmi, egyetlen árva gondolat sem.”

Keresem a szavakat, most, hogy befejeztem ezt a történetet. Már az első oldalak elmondták, hogy nem lesz könnyű lelkileg. Nem volt az….
Felkavaró volt, tele érzelemmel, hol haraggal, dühvel, hol sírással és fájdalommal.
Az élet véges, és élni kell, hogy legyen értelme és legyen mit őriznünk magunknak. Nahid élete nem alakult jól, elképesztő mennyi fájdalommal és lelkileg mennyi teherrel kell egy nőnek megküzdenie, nemcsak nőként, hanem ha a sors úgy akarja anyaként is.
Nemcsak egy anya-lánya történet volt, hanem egy múltba visszatekintő írás is, hogy min múlt az élet, milyen elszalasztott, vagy akár rossz döntések árnyékolják a jelent. De minderre legtöbbször későn jövünk rá, túl későn…

pappb12>!
Golnaz Hashemzadeh Bonde: El kell mondanom

Nyomasztó könyv. Nehezen tudtam ráhangolódni.
Az elején nagyon zavartak a rövid, vagy agyontördelt mondatok. Megszakították az olvasásom lendületét, de menet közben beláttam, hogy ez így volt jó. Ha az embernek szembe kell néznie azzal, hogy meg fog halni, akkor ott nincs helye a félrebeszélésnek, a cizelláltságnak. Egyszerűen csak „Meg fog halni.” Nehéz ezzel szembenézni, és ebben a helyzetben az ember óhatatlanul is visszatekint az életére, a kapcsolataira.
Ez történik a regényben. Nahid, szembesülve a végstádiumos rákbetegségével visszatekint az életére, a családjára, az édesanyjára, akiket Iránban hagyott, a szerelmére akivel Svédországba menekült, a rombadőlő házasságára. Mind-mind fájdalmas emlékek.
Nahid élete szenvedések sorozata volt. Anyjával való kapcsolata sosem volt felhőtlen, talán azért mert "csalódást okozott2, hiszen hatodik gyermekként is lánynak született. A húga elvesztését sosem tudta magának megbocsátani. Talán ezen hatások, történések okozták később azt, hogy a lányával sem tudott igazán felhőtlen, őszinte kapcsolatot kialakítani.
Nem szerettem Nahidot. Nem szerettem azt a felemás érzést, amit a lánya iránt érzett, hogy a szívében kívánta, óhajtotta, kicsit ki is követelte a lánya szeretetét, sajnálatát, de kimondani sosem mondta, a tettei inkább elutasítóak voltak vele szemben, bármennyire is igyekezett a lánya, és végül megint a lányára volt dühös.
A könyv végén talán van egy kis megnyugvás, talán sikerült rendezni a ki nem mondott konliktusokat, talán helyükre kerültek Nahidban is a dolgok. Kár, hogy erre a fizikai meghalásig kellett várnia, és nem tudta ezt korábban elrendezni magában.
Mindenesetre maga az elmúlás nagyon szépen van megírva.

Francesca>!
Golnaz Hashemzadeh Bonde: El kell mondanom

Nem véletlen, hogy az embernek milyen könyv kerül épp az útjába.
Hetek óta küzdök a gyökértelenség érzéssel. Költöztünk, Németországon belül, 6 év után elhagytunk a várost, ahol már voltak pillanatok, hogy kiteljesedve éreztem magam, és most megint minden kezdődik előlről. A változás felerősítette a gyökértelenség érzését, amiről sokat beszélgetek pszichológus barátnőmmel, akinek a “szupererőssége” a pozitívizmusa. Lelkesen magyarázza, hogy legyek türelmes, és gondoljak arra, hogy idővel az átültetett szobanövény is szebb, virágzóbb lesz és növekedni kezd. Nem osztom a pozitívizmusát, a karácsony után kiültetett, és még évek múlva is satnya fenyőink járnak az eszemben.
Aztán olvasni kezdem ezt a könyvet, melynek főhőse a kulturális forradalom idején Iránból menekül Svédországba, és már több mint harminc éve ott él. Életének hosszabb idejét élte már Svédországban, mint Iránban. És még ennyi idő után is a gyökértelenségtől, a magánytól szenved. Idéz egy interjúból a híres iráni rendezőtől, Kiarostami-tól, aki sok iráni művésszel ellentétben nem hagyta el az országot: “A fa gyökeret ver a földben. Ha máshová visszük, soha többet nem hoz gyümölcsöt. Ha elhagynám az országomat, olyan lennék, mint ez a fa.”
A könyv főhőse a halál közeledtével azon tűnödik, hogy vajon melyik az értékesebb: a szabadság és a demokrácia vagy a szeretteink. És az ő válasza a halál kapujában inkább az utóbbi. Mert a szeretteink azok, akik halálunk után gondját viselnék, támaszt nyújtanának a gyerekeinknek, unokáinknak.
Nehéz, szomorú történet ez, de nekem megnyugvást hozott. Béke és nyugalom járt át, mert most nagyon tudtam rezonálni a gyökértelenségről szóló gondolataival, a könyvet olvasva legitimnek éreztem a saját érzéseimet.
Másnap mentem az utcán és néztem a nemnémet németeket (Menschen mit Migrationshintergrund), és úgy éreztem, hogy egy kicsit belőlük is többet megértettem most.

3 hozzászólás
Széni>!
Golnaz Hashemzadeh Bonde: El kell mondanom

„A dolgok elkísérnek, bármilyen messzire költözöl is." – életem egy mondatban.

az összes sarkalatos pontom, ha úgy tetszik gyenge pontom benne van ebben a könyvben. a stílus annyira őszinte, tűpontos, szókimondó és lényegre törő, hogy egyszerre szúr és mar, de egyfajta feloldozást is ad. kimondja helyettem, helyetted, helyettünk azt, amit nem merünk, mertünk soha. féltem olvasni, szorongással töltött el. mert annyira igaz, hogy fáj. az El kell mondanom belevág és tényleg elmondja. bátor könyv, de vigyázni kell, mert minden elolvasott lap után egyre jobban fog fájni. szívtájékon. én az utolsó oldalakat nem bírtam ki sírás nélkül, annyira megérintett.

2 hozzászólás
adibandi>!
Golnaz Hashemzadeh Bonde: El kell mondanom

Talán ebben a regényben csalódtam idén a legnagyobbat. Nagyon sok reményt fűztem hozzá. Szerintem Nahid volt a legutáltabb főszereplő idén, akit annak ellenére sem tudtam megkedvelni, hogy rákban szenved, hogy a férje rendszeresen fizikailag bántotta, és el kellett menekülnie az országból.

RETTENETES, ahogy az emberekkel bánik, legfőképp a saját lányával. Én elhiszem, hogy mindaz, amin keresztülment, az rettenetes, de ez nem jogosítja fel arra, hogy így viselkedjen. Bele lehet magyarázni, hogy fél a haláltól, de ha én ilyen helyzetben lennék, biztos megpróbálnék mindent, hogy rendbe hozzam a kapcsolataimat a szeretteimmel.

SPOILER:
A könyv végére rendbe hozta a kapcsolatait, de nekem akkor is fájt olvasni, ahogy Nahid viselkedik, és sajnos ezen az utolsó 10-15 oldal sem sokat segített. Max fél csillagot.


Népszerű idézetek

tamaracs922>!

Arra gondoltam, olyan közel vagyunk egymáshoz, a baba meg én. A halál küszöbén állok, a baba az élet küszöbén, és hamarosan mindketten átlépünk azon a bizonyos vékony mezsgyén. Lényegében egy helyen vagyunk. A gondolat nyugalommal töltött el. Hosszú idő után először éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Nem fogok egyedül meghalni. Találkozunk majd a babával, megfogjuk egymás kezét, és finoman átsegítjük egymást azon a mezsgyén.

211. oldal

Éva_Bátka P>!

Apám világa egészen másmilyen volt:

A homok lepereg a földre, ahová tartozik. Felvehetjük, foglyul ejthetjük és elszállíthatjuk. De hiába telik el tengernyi idő, és hiába visszük a világ távoli szegletébe, amint alkalom adódik rá, a homok visszahullik a földre. A származásunk határoz meg bennünket.

Ha az életem másként alakult volna, bizonyára nem pont erre emlékeznék mindabból, amit apám mesélt. De nekem e szavak körül forognak a gondolataim.

106. oldal

Nikolett_Kapocsi P>!

Be kell ismernem, hogy jobban félek a haláltól, mint attól, hogy nem éltem istenigazából. Azt hiszem mindig ilyen voltam…Ha ez nem téveszme, akkor nem tudom, mi az.

131. oldal

Éva_Bátka P>!

A veszteség és a bánat ugyanúgy öröklődik, mint a hollófekete haj.

103. oldal

Kapcsolódó szócikkek: bánat · veszteség
tamaracs922>!

Megértettem, hogy apám anélkül szereti őt, hogy ő viszontszeretné. És azt is tudtam, hogy én nem akarok így élni. Tudtam, hogy azt akarom, hogy szeressenek, minden pillanatban érezni akarom. Szeretni sok vesződséggel és csalódással jár.

117. oldal

Nikolett_Kapocsi P>!

Egész nap zuhogott az eső, de most már úgy szakad, mintha dézsából öntenék. Az ablakot bámuljuk a lányommal. Dühünk nekirepül az üvegnek. Koppan. Lefolyik.

128. oldal

Kapcsolódó szócikkek: düh
Francesca>!

Számomra soha nem adatott meg a lehetőség, hogy egyszerűen csak éljek. Én mindig is túléltem.

Francesca>!

Mit kezd az ember az idejével, ha nem a jövőt építi? Nem tudom. És azt hiszem, talán épp ezért. Talán ezért történik velem mindez, talán ezért választott engem a rák. Mert nem tudom, mit kezdjek az időmmel. Mert nem tudom, mit kezdjek az életemmel.

Éva_Bátka P>!

Talán annak, aki nem haldoklik, felfoghatatlan, hogy valaki köszönetet mond az életért.

104. oldal

Ėva71>!

Nézem a híradó. Rengetek menekült vág neki a tengernek. A világ megváltozott. Amikor elmenekültünk otthonról, az volt a legnagyobb gondunk, hogy jussunk ki az országból. Amikor kitaláltuk, megvettük a repülőjegyeket. Átrepültünk a szabadságba. Ez a sok ember manapság. Kilométerről kilóméterre küszködnek előre. És amikor ideérkeznek, azt hiszik, megérkeztek. Szíves szerint megmondanám nekik, hogy ez még csak a kezdet. A menekülés a véretekké válik, továbbadjátok a még meg nem született gyermekiteknek, és ahogy telik- múlik az idő, mint egy daganat, egyre csak nő bennetek. Minden, amit elveszítettetek, veletek marad. A sorsotok is, amely elől félelmetekben elmenekültetek.


Hasonló könyvek címkék alapján

Alessandra Torre: A Szellemíró
Taylor Jenkins Reid: Evelyn hét férje
Mary Alice Monroe: Ház a parton
Szaniszló Judit: Leli élete
Kozma Ani: Kezdet és vég
Amy Tan: A gyógyító lánya
Liz Nugent: Mindig is éjjel lesz
Sharon Bolton: Halj meg kétszer!
Patrick Ness – Siobhan Dowd: Szólít a szörny
K. A. Tucker: The Simple Wild – Az egyszerű vadon