A ​sötétség felé 3 csillagozás

Az eutanáziától a tömeggyilkosságig
Gitta Sereny: A sötétség felé

Gitta ​Sereny mára klasszikusnak számító művében a treblinkai haláltábor parancsnokának, Franz Stanglnak a Harmadik Birodalomban befutott pályáját vázolja fel, és vizsgálja a jellemét formáló hatásokat. A haláltáborok parancsnokai közül Stangl volt az egyetlen, akit felelősségre vontak: a düsseldorfi bíróság 1970-ben bűnrészesnek találta legalább 900 000 ember halálában, és életfogytiglani börtönre ítélte. Sereny heteken át beszélgetett vele a börtönben, az összesen több mint 70 órás interjúból született ez a könyv.
A szerző elsődleges célja nem az elborzasztás. Azt kutatja, hogy milyen módon alakítja az egyén személyisége a politikát, illetve torzíthatja a politika a személyiséget. Kíméletlenül rámutat: az egyén erkölcsi erejének vagy bátorságának hiánya, illetve elfojtása tragikus következményekkel jár a nemzetek jövőjére és az emberi sorsra nézve.

Gitta Sereny (1921–2012) magyar-osztrák származású újságíró, író. Érdeklődése középpontjában a Harmadik Birodalom és a… (tovább)

Eredeti cím: Into That Darkness

Eredeti megjelenés éve: 1995

>!
Park, Budapest, 2013
526 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633550090 · Fordította: Lázár Júlia

Kedvencelte 1

Várólistára tette 7

Kívánságlistára tette 4


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Gitta Sereny: A sötétség felé

Gitta Sereny: A sötétség felé Az eutanáziától a tömeggyilkosságig

Nehéz összeszedni a gondolataimat erről a könyvről, mert szerintem az egyik legmegrázóbb, legjobb munka, amit a holokauszttal kapcsolatban valaha írtak. De azért biztos sikerülni fog.

Gitta Sereny újságíró, mégpedig nagyon, nagyon jó újságíró. Azon túl, hogy kifejezően ír, van egy elképesztő szuperképessége is: egyszerűen mindenkit képes beszéltetni a volt SS-tisztől a katolikus papon át a holokauszt-túlélőig. Hihetetlen adomány. És hát bátor is*: olyan időben mert beleülni a treblinkai haláltábor vezetőjének életinterjújába, amikor a soáról még csak a megdöbbenés és vád hangján lehetett beszélni (70-es évek) – erre Sereny az elkövető szemszögéből kezdi vizsgálni az eseményeket. Nehéz tárgyilagosnak maradni egy ilyen szituációban (nem is mindig sikerül**), de Sereny törekszik arra, hogy ne erőltesse rá az olvasóra saját véleményét. Meg is kapta, hogy túlságosan elnéző Stangllal szemben, és hagyja magát megvezetni, de ez szerintem nem igaz – egyszerűen a háttérben akar maradni, és az olvasóra hagyni, hogy eldöntse, mit használ fel az olvasottakból.

Gitta Sereny nem történész, ennek hátrányát és előnyét is látjuk e könyvben. A hátrány az a pár történelmi tévedés és önkéntelen csúsztatás, ami bekerült a könyvbe – de hát azért van a (kiváló!) utószó és a lábjegyzetek, hogy eligazítson minket. Az előny pedig a jog, hogy Sereny saját pszichologizáló következtetéseit megoszthatja velünk – ezek a következtetések lehetnének éppenséggel zavaróak is, de a helyzet az, hogy csaknem mindig találóak, érzékenyek.

Különös érzés volt a könyv olvasása közben, hogy helyenként egy Maigret-regényben éreztem magam. A nyomozó kérdez, a gyanusított válaszol, a tanúk válaszolnak, és a halmozódó adatoknak köszönhetően egyre közelebb kerülünk valamihez, amit ha nem is neveznék igazságnak, de mindenképpen ahhoz hasonlatos. E jelenség miatt a Sötétség felé nem pusztán érzelmi, de logikai kihívás elé is állított: a rejtvényfejtés élvezetével rokon örömhöz.

Még pár szó az érzelmi kihívásról. Sereny műve ezen a téren rendkívül megterhelő, ami soa-könyvnél aligha elkerülhető. Egész egyszerűen nagyon nehéz ép ésszel és morállal választ találni olyan kérdésekre, mint például: hogyan lehet, hogy Stanglt minden brazil szomszédja (gondoljunk bele: ázsiaiak, meszticek, négerek!) kellemes embernek gondolta? Nem, szerintem nem színlelésről van szó – egész egyszerűen Stangl a saját erkölcsi mércéjével mérve jó ember, aki önhibáján kívül tett rosszat, és a könyv felfogható úgy is, mint az ő önigazolási kísérlete, ami folyton a realitás és értetlenség falába ütközik. Egy alkalommal elmeséli, hogy a transzporttal érkező zsidók egyike panaszt tett nála, hogy az ukrán (litván?) őrök egyike ellopta az óráját, és ő (a német katonai becsület!) kiforgattatta az összes kísérő zsebét a zsidó kedvéért. Micsoda derék ember! Viszont arra a kérdésre, hogy az ominózus ember 20 perc múlva hová jutott, mi lett a sorsa, nem tudja, nem akarja tudni a választ. Ez már számára nem lényeges, mert számára az a fontos, amit és ahogy tett, de az, amit vállalt, elhanyagolható. Vagy mikor ő és (hívő katolikus!) felesége „megbántva” érzik magukat, mert az egyik túlélő, akivel Stangl emberi módon viselkedett, ellenük tanúskodik. Micsoda hálátlan alak!

Érthetetlen, érthetetlen. És ez teszi borzasztóvá ezt a könyvet. Stangl nem szadista, nem veri a zsidókat, nem gyűlöli őket. Helyenként tisztelettel, jóindulattal viseltetik irántuk. Saját családját isteníti, ahogy ők is őt. Szeretnivaló ember. A szadistákkal lehet mit kezdeni, betegek, el kell különíteni őket – de mit tegyünk azokkal, akik félelemből vagy tekintélytiszteletből, morális lustaságból vagy gyávaságból nem állják útját a rossznak? El lehet ítélni egy országot? Sereny nem állítja, hogy tudja a választ, és én sem tudom. De ez a könyv segített abban, hogy tudjam, hogy nem tudom.

És mindehhez még hozzájön az egyik leglényegbevágóbb epilógus (lásd: idézeteknél), amit valaha olvastam.

* Első könyve Mary Bell-ről szólt, a 10 éves lányról, aki egyben kétszeres gyermekgyilkos.
** Többször megkérdezi magától: évtizedek távlatából van-e joga több bátorságot számon kérni valakin, mint amennyit ő szükségesnek tartott volna.

4 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

A rendőriskolában azt tanították nekünk – emlékszem, Leitner Rittmeister (lovaglómester) mondta mindig –, nem mindegy, hogyan határozzuk meg a bűnt: kell hozzá elkövető, áldozat, cselekvés és szándék. Ha a négy elem bármelyike hiányzik, akkor nem büntethető vétséggel van dolgunk.
– Nem látom be, hogyan alkalmazhatja ezt az elvet arra a helyzetre.
– Éppen ezt próbálom elmagyarázni. Csak úgy maradhattam életben, hogy a gondolataimat kategorizáltam. Miután megtettem, már alkalmazhattam az elvet a saját helyzetemre; az „elkövető” a kormány, az „áldozat” a zsidók, a „cselekvés” az elgázosítás, a negyedik elem, a szándék (ő szabad akaratnak nevezte) hiányzott.
(Franz Stangl és Gitta Sereny párbeszéde)

Gitta Sereny: A sötétség felé Az eutanáziától a tömeggyilkosságig

5 hozzászólás
>!
Kuszma P

Szerintem a felelősségnek ez az általánosan elfogadott hamis felfogása az, amit maga Stangl (a halála előtti utolsó pillanatokig), a családja és – tágabb, de cseppet sem kevésbé jelentős értelemben – Németországban és azon kívül nagyon sok ember képviselt: a törvény előtt, következésképpen az emberi ügyek kezelésében az számít, amit az ember az adott pillanatban tesz, nem az, amit egész lényével vállal.

Gitta Sereny: A sötétség felé Az eutanáziától a tömeggyilkosságig

>!
Kuszma P

Epilógus

Nem hiszem, hogy minden ember egyenlő: ami meghatároz minket, az egyéni és különböző. Az egyéniség és a különbözőség nemcsak a tehetségen múlik, amivel születünk, de legalább annyira azon is, hogy milyen mértékben tudjuk kibontakoztatni szabadságunkat.
Lényünknek van egy még alig meghatározott és kevéssé értett, nélkülözhetetlen magja, amely ennek a szabadságnak a birtokában önmagává válik, úgyszólván megszületik, hogy aztán elkülönítsen, sőt megszabadítson minket a lényegi befolyásoktól, és attól fogva meghatározza erkölcsi hozzáállásunkat és fejlődésünket. Az erkölcsi szörnyeteg, véleményem szerint, nem annak születik, hanem azzá lesz, mert valami megzavarja ezt a fejlődést. Nem tudom, mi ez a mag: ész, szellem vagy talán egy még megnevezetlen erkölcsi erő. De úgy gondolom, hogy a legalapvetőbb értelemben az egyéniség csak attól a pillanattól kezdve létezik és érvényes, amikor ez felbukkan; ha bármely életkorban a cselekedeteink uraivá válunk és egyre inkább felelőssé értük.
A társadalmi morál attól függ, képes-e az egyén felelős döntéseket hozni, képes-e választani jó és rossz között; ez a képesség pedig ebből a rejtélyes magból ered, az emberi lény legbelső lényegéből.
Ez a lényegi rész azonban nem jöhet létre és nem létezhet vákuumban. Mélységesen sebezhető, és nagyban függ a szellemi légkörtől, mélyebb értelemben a szabadságtól: mert nem engedély, hanem szabadság kell a fejlődéshez – családon, közösségen, nemzeten és az egész emberi társadalmon belül. Létezésének ténye éppen ezért – létezésünk ténye mint érvényes individuumoké – egymásra utaltságunk és egymás iránti felelősségünk bizonyossága.

Gitta Sereny: A sötétség felé Az eutanáziától a tömeggyilkosságig

1 hozzászólás
>!
Kuszma P

Amikor elismerte a bűnét életének egy korai szakaszával és annak lényegében jelentéktelen gyarlóságaival kapcsolatban, érzésem szerint azért kellett kimondania a „bűnös vagyok” szavakat, hogy később, amikor 400 000, 750 000 vagy 1 200 000 ember meggyilkolásáról beszéltünk (a hivatalos és a nem hivatalos adatok a forrástól függően változnak), ne kelljen kijelentenie ugyanezt. Kereste azt a pótlékot, amellyel kapcsolatban még bevallhatta, hogy bűnös. Hiszen az ember nem, csak egy szörnyeteg vallhatja be a bűnt és – az ifjú düsseldorfi börtöntiszt szavaival – „élhet utána tovább”, ha valóságosan részt vett ezekben az eseményekben (és nem „csak” messziről irányított).

Gitta Sereny: A sötétség felé Az eutanáziától a tömeggyilkosságig

>!
Kuszma P

Úgy éreztem, az elemi rosszat megtestesítő emberek közül legalább egynek a személyiségét fel kellene térképezni, amíg nem késő. Ha ez sikerülne, és megismernénk egy ilyen ember hátterét, gyermekkorát, végül felnőttkori motivációit és reakcióit, az ő szemével, nem a saját kívánságunk vagy előfeltevésünk szerint, talán jobban megérthetnénk, milyen fokon felelősek az emberi gonoszságért a gének, és milyen fokon a társadalom, illetve a környezet.

Gitta Sereny: A sötétség felé Az eutanáziától a tömeggyilkosságig

>!
Kuszma P

Azt azonban mintha senki nem akarná megérteni: nem a könyörtelenség tette képesség az embert az életben maradásra, hanem valami megfoghatatlan tulajdonság, mely koránt sem feltétlenül a művelt és kifinomult egyének sajátja. Ott lehet bárkiben. Talán inkább mindent lebíró szomjúságnak nevezném – tehetség az élethez, hit az életben.

Gitta Sereny: A sötétség felé Az eutanáziától a tömeggyilkosságig

1 hozzászólás
>!
Kuszma P

– A borzalmak közepette – kérdeztem Stangltól még aznap, amikor elmesélte nekem Blau történetét –, melyeknek olyannyira tudatában volt, hogy minden este csak úgy tudott elaludni, hogy leitta magát, mégis miért csinálta tovább? Mi késztette a kitartásra?
– Nem tudom. Talán a feleségem. Az iránta érzett szeretetem.

Gitta Sereny: A sötétség felé Az eutanáziától a tömeggyilkosságig

1 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Art Spiegelman: A teljes Maus
Robert Merle: Mesterségem a halál
Diane Pearson: Csárdás
Władysław Szpilman: A zongorista
Wiesław Kielar: A 290. számú auschwitzi fogoly
Leon Leyson: A lehetetlen valóra vált
Lois Lowry: Számláld meg a csillagokat
Wiesław Kielar: Az auschwitzi halálgyár rémtettei
Elie Wiesel: Az éjszaka
Kirády Attila: Emberkísérletek a náci haláltáborokban