„A mindenségedet! Hát azt képzeled, a dolgok ilyen egyszerűen mennek? Meglátom, megszeretem, elveszem, megunom, eldobom? Aztán megint elölről? Ha annyi nővel adnálak össze, ahány csak megtetszik neked, a török szultán háreme is elsápadna melletted!”
Nagyszerű ötletnek tartom, hogy ilyen klasszikusokat átültessenek mai, fiataloknak való formába, amely talán érthetőbb és ami fontosabb: élvezhetőbb és nem veszi el a kedvüket az olvasástól, hanem ellenkezőleg, talán arra sarkall, hogy az eredeti változatokhoz vagy a mű szerzőjének más művéhez később hozzákezdjenek. Nem múlt el az idő Shakespeare művei felett, de már eleve a „kötelező” jelleg ad egy taszítást az iskolásoknak, ha pedig az eredeti szöveget nézzük, hát, biztos nem sokan élvezik (ugyanakkor még a Rómeó és Júlia egy szerintem emészthetőbb dráma, mint más kötelező könyvek). A Makrancos Kata egyszerűen csillagos ötös, nagyon tetszett, hogy a humor is megjelenik ott, ahol kell, a történet is szép kerek, izgalmas. A második történet, a világhíres Rómeó és Júlia már kevésbé fogott meg, sokkal „szlengesebb” volt, ráadásul a káromkodások teljesen elrontották – persze, nem olyan szavakról és kifejezésekről van szó, amit ne használnának a mai fiatalok, de ez még nem indokolja, hogy belekerüljenek egy könyvbe. Olvasás közben az jutott eszembe, hogy közös felolvasást tartanak az osztályban és odaérnek egy ilyen részhez… de széééép… Szóval ennyire nem kellett volna kortárs-fiatalítani, a Makrancos Kata-szerű átdolgozás tökéletesen megfelelt volna itt is. Összességében azonban egy jó ötlet, szép átdolgozás.
„Kicsit elvonultam a társaságtól, hogy írhassak önnek egy verset – mondta.
Tényleg? – kérdezte Júlia, miközben igyekezett visszanyerni a lélekjelenlétét. – És miről szól?
Az attól függ – vakarta meg a fejét Rómeó –, hogy melyikre kíváncsi.
Miért? Hányat írt?
Eddig hármat. Egyben szerelmet vallok, egyben megkérem a kezét, és egyben szakítunk.
Ez gyorsan ment – biccentett elismerősen Júlia. – Még jó, hogy a végére ideértem.”
