Sötét ​helyek 83% 430 csillagozás

Rettenetesen nehéz volt ezt a történetet megrágni. Olyan volt, mint egy rágós húscafat egy vendégségben, kiköpni szégyelled, lenyelni nem bírod, ezért csak rágsz, és rágsz, míg be nem áll az állad.
Az írónő stílusa lehengerlő, amit az Éles tárgyak-ban művel, az valami zseniális, itt is jellemzők ezek a vonások, de maga a történet nem tudott lekötni.
Az egész írásmód, „bűzlik a mocsoktól”, pont, mint a szereplők, szinte lehetetlen bárkit is kedvelni közülük, nekem nem sikerült, de ezzel nincs is baj, én imádom ezt a fajta közlést, a züllött emberek párbeszédeit, a füstös, fülledt közeget, viszont az alaptörténet el van húzva, sok sok oldalon keresztül nem történik semmi, sőt még a végén sem kaptunk egy olyan csattanót, amit meg érdemeltünk volna.
Nem volt ugyan elpazarolt idő az olvasása, de nem fog egy életre az emlékezetembe maradni, az biztos.

Nem volt annyira jó, mint a Holtodiglan, de azért majdnem.
Az elejét eléggé untam, nem gondoltam, hogy ebből ilyen jó kis sztori kerekedik.
Libby nagyon unszimpatikus, idegesítő volt eleinte. Nem tudtam megkedvelni, vagy épp sajnálni. 25évvel a történtek után semmi hasznára nem vált a világnak, csak sajnáltatta magát és még mindig a vele és családjával történtekből akart nyerészkedni.
Aztán megjelent Lyle, a Gyilkosok Klubja és beindultak a dolgok.
Fejezetenként váltakozott a múlt és a jelen, ami cseppet sem volt zavaró, nem zökkentett ki az olvasásból.
Diondrától kb.hányni tudtam volna végig. De mondjuk mindenki elég elcs.eszett ebben a történetben, még a gyerekek is ez a Krissi is….jó ég….bár lehetett tudni, mi lesz belőle, ilyen pornós névvel A vége pedig. Na. Eléggé szíven ütött. spoiler

Azt kell mondjam, hogy nekem bejön Gillian Flynn stílusa. Komor, mocskos, sötét, ijesztő, s sajnos: emberi.
Az amerikai farmer világban játszódó filmek is a szívem csücskei (http://snitt.hu/filmek/a-hallgatas-torvenye-2010, http://snitt.hu/filmek/joe-2013), valahogy magával ragad ez a hangulat, hogy ez is Amerika, nem csak a csillogó felhőkarcolók, puccos éttermek, pénzéhes brókerek. A szegény, mocskos, kiéhezett, elkeseredett Amerika…

A regényt olvasni nem könnyű, de megéri. A szerkezete is zseniális: a jelen E/1-ben Libby gondolatain keresztül elevenedik meg, míg a múltat, egyetlen napot, 1985.01.02-át (és hajnalát) két személyt követve, E/3-ben olvashatunk.
Libbytől rosszul voltam az elején, bármennyire is próbáltam tudatosítani, hogy elképzelhetetlen tragédiát élt át. Ennek ellenére azt éreztem, hogy szándékosan lusta, mihaszna, gonosz. Azután pedig, ahogy egyre többet olvastam tőle, rájöttem, hogy inkább csak fásult, mert érzi, hogy valami nincs rendben, hogy nem stimmel az, amiben egész életében hitt és hinnie kellett, hogy elárulta őt az az ember, akire felnézett, akit szeretett: a bátyja. Rájöttem, hogy azért olyan, amilyen, mert úgy érzi, hogy a vére, a vér, ami benne folyik, az teszi őt gonosszá. Hiszen az apja egy semmirekellő drogos, aki cserbenhagyta a családot, a bátyja meg megölte őket, az agresszió, a gonoszság a vérükben van. Nehéz ellene védekezni, hiszen belülről jön… Ami miatt mégsem tudom őt utálni az az, hogy Libby nem ítélkezik. Libby megérti a rászorulókat, megérti a tolvajt, a kurvát, a gyilkost (nem minden esetben, persze, de nem is ítéli el kapásból. Nehéz ezt spoilerezés nélkül megfogalmazni). Vagy legalábbis megpróbálja. S persze az, hogy végülis felkel abból az ágyból, és utána jár, hogy mi történt 1985. január második éjjelén. Ez hatalmas tett volt, mert nem volt veszélytelen a maradék lelkére nézve, ahogy a bátyja felhívta rá a figyelmét: ha kiderül Benről, hogy ártatlan, akkor Libby bűnös, mert az ő tanúvallomása alapján ítélték el. Ha kiderül Benről, hogy bűnös, akkor Libbynek újra csalódnia kell.
Ben Day-t főleg 15 éves fiúként látjuk és ővele viszont együtt tudtam érezni. Egy dühös kamasz, akinek nincsenek barátai, nincs zsebpénze, csak takarító állása, akit mindig gúnyolnak azok, akiket szeret, az a nő, aki a szerelmének hívja magát, aki csendes, bezárkózik. Aki talán hoz helytelen és meggondolatlan döntéseket, de nem mindig az ő döntései, sokszor inkább csak sodródik, passzív szereplő, hagyja, hogy történjenek vele a dolgok. Ez persze nem jó, nem helyes, de mégis csak egy 15 éves kölyökről van szó! spoiler
Patty Day pedig egy szerencsétlen anya, egy nő, aki az én koromban már halott volt, egy elúszott farmmal, adósságokkal, keserűséggel . Akinek sokszor a napi élelem megszerzése is gond volt, de a gyerekeit szerette, s értük próbált mindent megtenni. Sajnos nem volt elég.

Ami a könyvben megdöbbentett, az a rengeteg félreértés és szerencsétlen véletlen (akár a Tévedések vígjátéka is lehetne, de persze senkinek nincs kedve nevetni). spoiler
A szegénység megdöbbentő, s a közöny is a szegénység felé. Nem megértéssel fordulnak a szegények felé, hanem még gúnyolják is, lenézik őket. Diondra, aki gazdag, annyira felháborítóan viselkedik, a haverjával együtt, hogy vele kapcsolatban éreztem a legnagyobb dühöt olvasás közben (persze nem csak vele, de vele nagyon). Folyton megalázta Bent, pedig a fiú mindig mellette állt, de a lány csak gúnyolta, kinevette őt. Kedvesebb volt az egyik haverjával, aki szintén csak egy mihaszna kis drogos, egy pénzéhes, kegyetlen buki volt. Na és persze spoiler

Ebben a történetben megint mindenki elcseszett egy alak volt, de a regény ettől még (vagy épp ezért) zseniális, fordulatos, izgalmas, megrázó és megdöbbentő. Nem szoktam, de most még a köszönetnyilvánítást is elolvastam a végén. Ez azért megfogott, és egyet is tudok vele érteni. Gillian Flynn írta a férjének: „Mit mondhatnék egy férfinak, aki ismeri a gondolataimat, és így is képes sötétben aludni mellettem?” Na, igen, mit is?

Általában szeretem azt gondolni és mondani, hogy azért tudok megszeretni egy regényt, mert kedvelem a karaktereket benne. De az utóbbi időben mégis arra kell rájönnöm, hogy sok kivétel van, ami erősíti ezt a szabályt. Szóval inkább úgy fogalmaznék, hogy az érdekes karaktereket kedvelem. (És a túlidealizált Mary Sue típusú karaktereket nagyon nem.) Libby nem szimpatikus, és ezt a történet elején be is ismeri. Libby leginkább traumatizált, de annyira, hogy azt tényleg csak a hasonlókon átesettek tapasztalhatják meg. Az, hogy napokig ki sem kel az ágyból, nem póz, hanem kőkemény depresszió; az, hogy tudja, hogy empátiával kellene fordulnia mások felé, és mégsem képes rá, az azt jelenti, hogy valahol mélyen ő már feladta. És milyen furcsa volt utána megismerni Bent, a szegény, kínos kamasz Bent, a körülmények áldozatát, és látni, hogy mennyire hasonlóvá tette a felnőtt Libbyt a tinédzser Benhez ez a trauma. Mindketten álmodoznak a halálról, az öngyilkosságról – de tulajdonképpen inkább csak dühösek, tagadásban élnek.
És amúgy bajban vagyok, mert nem ereszt(ett) a könyv, és rengetegszer kaptam magam azon, hogy összeszorított állkapoccsal olvasok, és tudatosan kellett lazítanom.
Mert sok volt nekem az a fajta kegyetlenség, amit Ben tapasztalt, ahogy a saját barátnője lényegében megveti, gúnyolja. Az a szegénység is, ami a Day-ekre jellemző. Ahogy Patty sem tudott néha kikelni az ágyból, hogy iskolába küldje a gyerekeit – a reménytelenség érzése megrázó. Mert a spoiler vádolt Bent kereső Patty szívbemarkoló félelmét – ha nem is tudom átérezni/megérteni –, de azt tudom, milyen aggódni egy családtagodért (még ha teljesen más okból is). Mert Runner és Diondra karaktere olyan nagymértékű utálatot ébresztett bennem, amit nagyon kevés karakternek sikerült eddig.
Szóval ezek mind hozzátesznek ahhoz a gyomorforgató undorhoz, ami lényegében a történet maga. És ez valahogy nem baj, mert pont ez a cél, hogy az olvasók zsigereibe markoljon. Hogy az olvasó is próbálja elfelejteni a Rettenetet, de egyszerűen ezt nem lehet, ezt végig kell olvasni, meg kell érteni (vagy legalább megpróbálni – mert míg Patty-t meg tudtam érteni, addig Bent és a titkolózását nagyon nem); meg kell lepődni a megoldáson…
Kedvenc lett, az újraolvasós, sokat agyalós fajtából.

Nem könnyű olvasmány, félre is kellett tennem néha, de zseniális. Flynn tud írni!

Azt nem mondanám hogy levett a lábamról, de mégis olyan örült sztorit sikeredett gyártani az írónőnek hogy csak lestem.
A történetben visszarepülünk a 80-as évekbe, amikor egy családanyát és két gyermekét brutálisan lemészárolnak és a megmaradt két gyermeke közül az egyik börtönbe kerül, a másik pedig lézeng egy kilátástalan életben.
A könyvet szereplőit nem igazán kedveltem meg, szinte valamennyire haragudtam, nem könnyű életet kaptak a sorstól, talán az anyára vagyok a legdühösebb, hogy ilyen „könnyen ” akarta megoldani a helyzetüket. Nagyon sok személyt felsorakoztatott az írónő, mint bűnös, nem is igazán tudtam kitalálni a legvégéig, ezt értékelem, mint ahogy azt is hogy milyen személyiséget épített fel Bennek és „baráti” körének, amihez nagyban hozzájárult a drog és az akkori sátánkultusz. Eléggé nyomasztó és hátborzongató volt, kíváncsi vagyok a filmre is.

Be lettem csapva, de istenesen. Na, nem mintha én cseppet sem tehetnék róla, hiszen túlságosan elszálltam Gillian előző két könyvétől, de mindjárt meg is nézem a kiadási dátumokat, h ő mennyire ludas benne.
Na, szóval az van, h a drága megírta az Éles tárgyakat 2009-ben, három évvel később pedig ezzel rukkolt ki, amikor a Holtodiglan még a fasorban sem volt. Úgyhogy maradjunk egy fifty-fiftyben. A jelek szerint körülbelül ilyen fokon (tehát csak félig-meddig, takarékon) izzott ő is akkor, mikor megírta a Sötét helyeket, mert azon túl, h a regény szerkezete, felépítése egészen korrekt (bár lehet, h már kissé sablonos) – és egyébiránt a Holtodiglanéhoz hasonlatos: csak míg amott a különböző nézőpontokból elmesélt történet idővonala viszonylag lineáris, itt élesen elkülönül a múlt és a jelen, párhuzamosan bemutatva a jelenkor nyomozását és a korábbi, valódi történtek bemutatását – , sok mást nem tudnék kiemelni. Gillian brilliáns író, de itt ebből nem sokat mutat. A sötét helyek olyan, mint egy zsákutca, már az elején érezni, h sehová sem vezet, de nem akarsz visszafordulni, így csak reménykedsz, reménykedsz, mígnem beigazolódik minden, amit kezdettől fogva nem akartál tudomásul venni. Az alapgondolattal nincs baj, de a történet közel sincs csúcsra járatva, a végső csavar elnagyolt és inkább kicsit „érdekesen” meglepő, mint megdöbbentő. És a hangulat? Siralmas, de nem úgy, ahogyan kellene. Sokan említik, h mocskosnak érzik magukat utána, én inkább csak szimplán undorodtam, a kettő pedig nem ugyanaz. Én a mérget szeretem, olyan erősen, h szétmarja a torkom, és lassan, de biztosan haladjon lefelé, érezzem a melegét a mellkasomban, rakódjon le mélyen legbelül, ahol addig feszítsen, míg ki nem lehelem a lelkem. Nem mondom, h az Éles tárgyak, vagy a Holtodiglan pontosan ilyen, mégis sokkal kifinomultabb, okosabb, az érzékeinkre sokkal jobban ható „anyagot” tartalmaznak, mint a Sötét helyek. Ez inkább csak a torkomat kaparta, mint egy darabokra tört aszpirin tabletta, kis köptető szirup ízével keveredve a számban, és hányásszaggal az orromban.

Az első gondolatom a könyvvel kapcsolatban az volt, hogy az egész olyan szutykos, mocskos. És nem a történet az, igaz az is elég beteges, hanem a szereplők, akiket ha lehetne nagy ívben elkerülnék, mert semmi emberi, semmi normális nincs bennük. Olyan szánalmas az összes.
Libbyvel se tudtam azonosulni, pedig elvileg őt kellett volna sajnálni, mert amit átélt az borzasztó, csoda egyáltalán, hogy így átvészelte az azt követő éveket.
Patty-re is dühös voltam, mert akármennyire szarul megy minden, ahhoz, hogy gyereket neveljünk JÓL, ahhoz nem kell pénz. És akkor nem ilyen elfuserált gyerekei lettek volna, és ez az egész talán nem történik meg.
spoiler
Maga a történet rendben volt, csak a szereplők akasztottak ki.

Amikor mindegyik lúzernek balul üt ki az éjszakája ….
Tulajdonképpen baromi jó volt.
Gillian Flynn nagyon tud valamit. Na nem azt, hogy az olvasója néhány könyv után ne találja ki az elkövető személyét, vagy legalábbis nagyon közel járjon az igazsághoz. Azt viszont nagyon is, hogy hogyan jelenítse meg a legvisszataszítóbb karaktereket, akik a legnagyobb mocsokban élnek és/vagy a mentális betegségük legmélyebb pontján vannak. Megmutatja hogyan jut el az adott szereplő idáig. Vagy hogy milyen könnyedén válik áldozattá. Vagy akár mindkettővé egyszerre. Részeseivé válhatunk egy folyamatnak, melynek során mindent és mindenkit elpusztítanak maguk körül és ha marad is utánuk valami vagy valaki, az csupán egy romhalmaz. Ettől ilyen erősek és megdöbbentőek Flynn történetei. De ez csak az egyik erőssége sztorijainak. Van az a bizonyos piszkosul őszinte, időnként szörnyen vulgáris stílusa, amely nélkül megint csak mit sem érne az egész. Ebben a könyvben sincs egyetlen makulátlan figura sem, minden szennyet megmutatva erősíti az olvasó döbbenetét egészen a végkifejletig, ami egyszerre megnyugtató és hátborzongató. Muszáj lesz megnéznem a filmet is.

Hát egy négyesre jó ez is a krimihétvégén. Érdekes, izgalmasan van megírva, gyorsan olvasható, ki lehet vele kapcsolni. Jól megoldotta a váltakozó idősíkot, ez ember mindig kíváncsi, melyik szál hogyan megy tovább. spoiler