Éles ​tárgyak 85% 857 csillagozás

Az írónő történeteinek receptje, ha úgy nézzük roppant egyszerű, de mégis fantasztikus:
– egy sötét és titokzatos, lehangoló városka, ami ezek mellett mégis olyan mindennapi,
– egy zárt közösség tele pletykákkal és a múltban rejtőzködő csontvázakkal (a csontvázakra átvitt és nem átvitt értelemben is gondolhatunk),
– egy erősen neurotikus főhősnő, zűrös múlttal, akit néha megsajnálunk, de éppen félhetünk is tőle,
– egyéb erősen neurotikus, ijesztően őrült és beteg szereplők,
– és most jön a legfinomabb összetevő, mégpedig a hatalmas nagy, kiszámíthatatlan csavar nevezetű, ami Gillian Flynn thrillerek egyik legfantasztikusabb eleme.

A történetről én nem akarok semmit írni, csak annyit, hogy a végkifejlethez közeledve már esélytelen volt, hogy letegyem a könyvet, a főgonoszok ördögien gonoszak voltak, a nyomozás nagyon izgalmas, a kimaradhatatlan csavarnál pedig annak rendje és módja szerint kellőképpen leesett az állam.

Anyának az volt rögtön az első kérdése, hogy melyik volt a legjobb a három könyv közül, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy én magamban nem hasonlítgattam össze őket, de végül arra jutottam, hogy nem tudok választani, mert mindegyik könyvnek megvolt a maga erőssége és idegborzoló hatása.

Bővebben:http://konyvutca.blogspot.hu/2016/10/gillian-flynn-eles…

/Mese a sorozatról és a könyvről vegyesen/

Minden olvasónak vannak olyan könyvek az életében, amelyek úgy fel**** az agyát, hogy soha többé nem akarja látni, de az emlékétől nem bír elszakadni és valahányszor eszébe jut, éktelen düh fogja el. Ha most mindenki meglepetten ráncolja a homlokát, akkor kivételes kis méregszütyő vagyok, mert az Én, Charlotte Simmons emlékétől még mindig köpködni támad kedvem, hogy lehet valaki ilyen hülye, b@zmeg, pedig kilenc évvel ezelőtt olvastam.

A másik ilyen a Holtodiglan. Hogy valaki ennyire hülyének nézzen és azt higgye, dróton rángathat a szánalmas kis trükkjeivel! Akárhányszor találkoztam az írónő nevével, mindig eszembe jutott ez a számomra óriási bullshit könyv és nem bírtam elvonatkoztatni a benyomásaimtól.

Aztán valaki mesélt az Éles tárgyakból készült sorozatról és innentől mindent a végzet irányított.

Totális addikció. Az a pár ember, aki olvassa a sületlenségeimet – nagyon szeretnék gyakrabban írni, de a napi robot által megnyomorított agysejtjeimbe csak masszív, 2x8+3 órás alvás után sikerül életet lehelni, és hol van még akkor az ebéd –, talán emlékszik rá, mennyire szeretem az amerikai Délen játszódó történeteket. Ezek egy része tobzódik a kegyetlenségben, a sötét vágyakban, a pusztító lelki nyomorban. A forrósággal elkeveredő, felszín alatti romlottságban, amely generációkra visszamenően tönkreteszi az embereket és amiből el se lehet menekülni, mert mindig viszik magukkal azok, akik látják, hogy egy rémálomban élnek.

Egészen másfajta nyomorúság ez, mint az a magyar valóság, ami körülvesz minket, pedig a Dél se csupa fehér oszlopos, tornácos házból áll; nyomorúságos kalyibák, segélyből tengődő, elveszett lelkek, mocskos arcú, vad kölykök, kibelezett aligátorok, furcsa, baljós babonák, a mocsár fölött döngő szúnyograjok, buja flórával körülvett, elhagyatott vidékek mérföldeken át. És patakokban folyó alkohol. Akár vidám, úrihölgyes, akár az egykori rabszolgákkal foglalkozó, akár az igazi, rothadó Delet tárgyaló könyvet olvastam, mindegyikben úgy itták a piát, mint a vizet, fogalmam sincs, hogy bírtak egyáltalán talpon maradni a részegség különböző fokain.

Ezt a világot ábrázolja hihetetlenül szuggesztív módon a sorozat. A zenéje, a képi világa, a hihetetlenül lassú, mégis rettenetesen feszült hangulat, ahol mindenki érzi, hogy az aktuális krízis (a gyilkosságok) kirángatják majd az eltemetett titkokat a földből, a folyóból, a szekrényekből, a falak közül: többé nem lehet úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Többé nem lehet úgy tenni, hogy nem történt semmi. Mindaz, ami az embereket rémálmaikban emészti és amit agresszióval és piálással próbálnak elfeledni, napvilágra kerül. Mindenki megtudja. Mindenki meztelen lesz. És ezek az emberek semmi mástól nem rettegnek jobban, mint attól, hogy elveszítik a látszatot.

A farkasok nem kint ólálkodnak, hanem bennünk lakoznak.

Ezek után persze, hogy el akartam olvasni a könyvet, Holtodiglan-fiaskó ide vagy oda. A sorozat készítői nagyon jól visszaadták a könyv atmoszféráját, néhány apró változtatástól eltekintve tényleg a regény elevenedik meg és ezúttal a magyar szinkront is dicséret illeti (nem csak azért, mert Camille-t itt is „Tacskónak” szólítja a főnöke). Annyira összeforrt a fejemben a két alkotás, hogy szét se tudom választani.

Nem tudom pontosan megmondani, miért okozott nálam akkora függőséget ez a történet, hogy a sorozat után egyből a könyvet is elolvastam, pedig nem könnyen emészthetőek. Van benne valami fájóan ismerős, ami azonos az álmaimban felbugyborékoló sötétséggel. Annyira én vagyok ez a miliő, hogy szinte szégyellem beismerni. Elviselhetetlenül lecsupaszítva ábrázolják az ember mögötti embert – a külvilágnak mutatott, gesztusokkal és önkontrollal felvirágozott ún. társas lény mögötti dühből, indulatokból, elszenvedett és okozott sebek által rángatott ösztönlényt, amivel érző (haha) ember nem nagyon szeretne szembesülni. És nem kellenek ehhez kihúzott fogak, megcsonkított bőr, vagy meggyilkolt kislányok, elég a szereplők mindennapi életébe belenézni.

Azt hiszed, hogy tudod, pedig nem is sejted, ez a gondolat ugrott be ahogy bezártam a könyvet. Hihetetlen egy iromány, az írás módja, és stílusa, a nyers modor szinte megdöbbentő. Az olvasó azt veszi észre, hogy rászokott a könyvben szereplő szavakra, arra, ahogy ez a nő közöl. Zseniális. Imádtam. Rég volt már az, hogy nem vettem észre, hogy már a végét olvasom egy könyvnek.
Olvassátok emberek. Kicsit beteg, kicsit nehéz, kicsit dohos, de érdekes, döbbenetes, és megrázó.

A Holtodiglannal az írónő számomra nagy kedvenc lett és ez a regénye is tetszett!
Letehetetlen volt! A maga morbid, gyomorforgató, és beteg módján ez egy jó lélektani krimi.
Imádom Flynn minden könyvében a züllött, megtört karakterábrázolásokat. Camille – lel végtelenül együtt tudtam érezni és nagyon sajnáltam, amiért így elrontották az életét… De tiszteltem, hogy fel mert állni és képes volt a gyógyulás útjára lépni.
A rejtély maga nem volt meglepő számomra, a megoldás már a könyv felénél sejthető volt…. Bár őszintén reméltem, hogy tévedek.
Az a legborzalmasabb, hogy elhiszem, hogy ilyen elképesztő, szörnyű szituáció sajnos valóban megeshet, amiről a kötet szól. :/

Közös olvasásom volt @Cs_N_Kinga barátnőmmel, mivel mind a kettőnknek esedékes volt a kézbe vétele. Őszintén szólva nem vagyok elragadtatva, ugyanis a kötet címe félrevezető, hiszen alig vonatkoztatható az eseményekhez. Ezáltal maga a borító is csalfa, ámbár az tény, hogy némiképpen van köze hozzá.

A könyv első fele nagyon el lett húzva, túl sok kitekintést kapunk, de semmi ténylegeset. A múltban való visszatekintések eleinte érdekesek voltak, de később megmondom őszintén nagyon fárasztottak.

A regény második része hozott némi fényt, de elenyésző. Talán túl sokat vártam és ezért csalódtam.

Erről a könyvről is egy kis csevegő : link

Kár érte.

Első könyvem az írótól, de ezek után kíváncsi vagyok a többi könyvére is! Nagyon megfogott. Az utolsó 100 oldalt kb egyhuzamban olvastam el. Ez egy fura, beteg és kissé morbid történet. Alig vàrom, hogy megnézzem a sorozatot is belőle. Örülök, hogy előbb a könyvet vettem a kezembe! Megmondom őszintén, hogy a végefele már sejtettem, hogy mi lesz…de így is megdöbbentő volt.

Nem az a tipikus thriller, amikor az ember a könyv egésze alatt rettegve olvas – inkább lélektani, pszichológiai oldalról érdekes és elgondolkodtató sztorit kap az ember, ami talán még jobban üt, mint a fizikai erőszak….
Véres, kegyetlen jelenetek nélküli történet, a vége mégis váratlan, sokkoló és megdöbbentő – még akkor is, ha az események egy része kiszámítható, a vége kárpótol a maga egyedi és nem várt végkifeljletével.

Egy remek lélektani krimit olvashattam. Ami öröm volt számomra, hogy nem volt tele brutális fizikai képekkel, és ezzel nálam nagyobb hatást ért el a szerző, így olvastatta magát és izgalmassá vált, különösen a vége.
Egy titkokkal teli város,és a szereplők pathologiás személyisége kellően megfűszerezte a regényt.
A főhös, zavaros múltjával félelmet kelt ( érthető módon ), a nyomozás egyre érdekfeszítőbb. A végén a csavar igazi meglepetést tartogat.

Nagyon morbid, de a maga módján érdekes volt. Szerencsétlen kislányokat sajnáltam, ők szenvedtek a legtöbbet.
Egyik szereplőt sem sikerült megkedvelnem. Mindenkiben volt valami, amit utálok az emberekben. Camille ivott, vagdosta magát. Adora szemét a gyerekeivel. Amma mindenkit bánt az iskolában.
Adora betegsége durva, nem gondoltam volna, hogy van ilyen. spoiler
Nem volt rossz, de valamit hiányolok belőle.

Nehéz ennek nekikezdenem… Gillian Flynn talán az egyik legfurcsább író, akiről hallottam, merem ezt látatlanul mondani. Nagybetűsen „megosztó” könyvei rengeteg molytársam kezében megfordultak, talán a reklámnak, talán másnak köszönhetően, nem tudom pontosan. És a felének fekete, felének fehér elv bejött: hol azt írják, hogy a nő nem 100-as, és a könyvei sem azok, hol meg azt írják, mennyire jó az írása. Na én meg most zavarban vagyok.

Zavaromnak 2 tárgya: 1. X-Faktor közben minden jobbnak hat, csak a nyávogást ne halljam 2. Az X-Faktort figyeltem mégis. Olyannyira nem kötött le, amit olvastam. Megpróbálva értékelni is: langyos krimicske beteg nyomasztó világgal, beteg nyomasztó emberekkel benne. Nincs ezzel semmi baj sem, szerintem a mai világ ilyen, a mai pszicho-thrillerek ezekre a feelingekre épülnek. (Sok a beteg a TV-ben is.) De lehetett volna valamivel feszesebb a tempó. A belső monológok, az ódák a Gilette-hez még nekem is meghozta a kedvem a borotválkozáshoz, de az odaszögezés valahogy elmaradt. Lassú tempójú, számomra nem épp túl érdekfeszítő, pedig látom benne, mi is lehet az, amitől a jó értékelés ott van. Hatásosan gyerekekkel történnek a kegyetlen dolgok, hatásosan a főhős és kedves családja belülről kifelé fel van tárva, mint halott a boncasztalon, és szokásosan nem a jól szituált Soho-ból, rendezett körülményekkel, tökéletesen egészségesen felnőve kaptuk meg egyetlen virágszálunkat Kamillát. Na de ennyi is, ami láttam, leszűrtem, mint a könyv lényegét, a nyomozást a sok rinya, és Tokió Hotel érzés elnyomta.

Megpróbáltam, kíváncsiságból. Nem tudom mi lesz Flynn-nel ezután, de LGT-sen nem adom fel. Ám ez „not my cup of tea”, ahogy a művelt orosz mondja.

Ui.: Ja, és a minisorozatot már nem is tudom, bepróbáljam-e…