„Épp a templomban akarod felbaszni az agyamat?”
Mondták volt a könyv alapján készült filmben, melyet, jó gyerek módjára, rögtön a regény elolvasása után meglestem, hogy aztán belecsapjak a sorozatba is. De kezdjük kicsit kevésbé távolról.
Érdekes módon az olaszok eddig nem annyira a regényeikkel, inkább a társadalmi gebaszokra reflektáló (művész)filmjeikkel találtak meg, de azokkal nagyon – az ő nyomorukat ugyanis mindig száz százalékig át tudom érezni. A lépték más (és itt köszönöm meg kedves cimborinámnak, hogy az előbb leírtban megtalálta helyettem azt a kifejezést, amit jómagam hiába kerestem), de az alapvető problémák, úgy érzem, ugyanazok, ezért tudnak az alkotásaik remekül beletalálni a gyomromba meg a szívembe.
Most úgy tűnik, könyvben is képesek hasonló hatást elérni nálam. Amikor a Suburrát olvassuk, mintha magunkat olvasnánk. De a feltámadó sorsközösség-érzés inkább a keserűség, mint a meghatottság könnyeit csalja elő. Mert ez a história minden, csak nem szép. Malgradi képviselő, a keresztény értékek elkötelezett támogatója és gyakorlója éjszakánként prostikkal, valamint narkóval dobja fel magát (a filmben ennek bemutatása igazán érzékletes, és különösen gyönyörű, amikor a hajnalban már újfent a jóravaló, jámbor családapa szerepében tetszelgő úriember hazaóvakodik, és megküldi alvó gyermekét egy szeretetteljes puszival, miközben alig pár órája még egészen másra használta és máshova bújtatta atyai ajakát), igazi, gondtalan buli tehát számára a képmutató élete, ám váratlanul porszem kerül a gépezetbe, és a kínos lelepleződést elkerülendő, a nép választott, alázatos képviselőjének bizonyos, nem túl makulátlan múlttal és jelennel rendelkező, lelkiismeretnek azonban tökéletesen híján lévő fiatalember segítségét kell kérnie a romok eltakarításához. Említett fiatalember kiválóan elvégzi ugyan a mocskos melót, de, sikerén felbuzdulva, gyors ütemben kezd túl sokat képzelni magáról, és miközben úgy dönt, hogy a kapóra jövő szituban a saját pecsenyéjét kezdi el sütögetni, rátapos egy, még az övénél is sötétebb foltokkal tarkított biográfiával rendelkező legény tyúkszemére, akinek döntéseit általában szintúgy nem a keresztényi szeretet motiválja, így a konfliktus garantált. A bökkenő pusztán az, hogy a tyúkszemtaposó eltaposása sérti pár, hozzá közel álló személy érzékenységét, szóval… Szóval a másik csapatban küzdő Marco Malatesta csendőr alezredes feje kezdhet főni keményen, annál is inkább, mivel a jó képességű ales hamarosan realizálja, hogy a betyárok közti hentsorozat csak egy kis kockája a nagy kép egészének, mely portrén, a kishalak mellett, ott mosolyog egy csokorra való nagyfiú: egymás kölcsönös haszonszerzését segítő politikusok, egyházi vezetők és alvilági arcok illusztris kompániája, akik senkit és semmit nem kímélnek, ha lóvét és hatalmat orrontanak.
A Suburra mélyre tiporja minden illúziónkat, egyúttal kirántja a fejünket a homokból, és arra kényszerít, hogy a mélyére nézzünk annak, aminek még a felszínét sem igen akaródzik közelről szemügyre vennünk. Itt nincs gengszterromantika, a rosszfiúk nem hányatott sorsú, az élettől választási lehetőséget soha nem kapott tévelygők, akik két gyilkosság között pelyhes kiskacsáknak segítenek átkelni a zebrán, hanem egocentrikus ragadozók, akik nem tisztelnek semmit az erőszakon és az ennek fensőbbségét ünneplő, üres lózungokon kívül. Bennünk, akik máshogy akarunk élni, más alapokra kívánjuk helyezni a társadalmat, és hinni szeretnénk abban, hogy az ember célja nem a mások eltiprása általi felemelkedés, és bennetek, akik cinikusan, gátlás nélkül, önös érdektől vezérelve gázoltok át mindenkin, nincs semmi közös, üzenik a regény szerzői. És bár művük teljesen elkeserít, nem hagy remény nélkül, mert folyamatosan igyekszik tudatosítani, hogy még a legsötétebb időkben is vannak olyanok, akik másképp gondolkodnak.
A történet, amivel a Suburra megkínál, és az a szörnyű valóság, aminek a közvetlen közelről való, pislogás nélküli nézésére felhív, igazán falhoz nyekkentő – ami ezt illeti, nem is maradt hiányérzetem. A szereplők kapcsán annál inkább, bár föntebb említett pajtásnőm szerint nekem durva karakterfétisem van, jócskán nagyok tehát az elvárásaim e tekintetben. Nem kizárt, hogy túl sokat akarok, mégis… A regényben megjelenített versenyzők zömét kidolgozatlannak, a hozzájuk kapcsolódó cselekményszálakat gyakorta kibontatlannak éreztem, ez pedig odavert a mérleg túlfélen fityegő serpenyőjének. Azt hiszem, az esetek nagyjából kilencven százalékában a könyv szokta fölényesen nyerni a versenyt a film ellenében, ez esetben viszont a mozi kárpótolt azért, amiért a regény nem tudta elindítani a belső filmem, és arcot adott a kötet hőseinek, így számomra nélkülözhetetlen, a regény hiányosságait feledtető kiegészítővé vált. Sebastiano karakterét például egyértelműen Elio Germano (akinek mondjuk egyébként is csípem a játékát, szóval nem volt nehéz meggyőznie) töltötte meg élettel, egyúttal mentette meg, és tette megkerülhetetlenné, a könyvben ugyanis harmatosan halovány volt a srác. Bár az a fajta vagyok, aki már a sorozat szó hallatán sikítva menekülőre fogja, most nagyon úgy fest, a sori lesz az igazi befutó nálam. Egy amolyan ódalhajtásról van szó, a film (meg a regény) cselekménye előtt játszódik, és jórészt megtartja a már ismert, főbb karaktereket, a hangsúlyt ezúttal három gengszterkölyök (közülük kettő már a könyvben és a filmben is felbukkan), nos, mondjuk úgy, szakmaigyakorlat-szerzésének bemutatására helyezve. Két rész után még nem mernék nagy dolgokat nyilatkozni, de eddig igen biztatónak tűnnek a dolgok. A Nyolcast alakító Alessandro Borghiról már a Fortunatában eldöntöttem, hogy nagyon ügyes fiú, és most is remekül küldi a témát (ráadásul van neki egy mindig rendkívül szuggesztív, jajkék szeme, ami annyira jól jön ehhez a mentálisan totálkár apritóni karakterhez, hogy az nem igaz), ahogy a Spadit játszó Giacomo Ferrara sem tréfál. Plusz szuperség, hogy bár a sorozat későbbi gyártás (igaz, csak pár évvel), mint a film, tehát a színészeknek korábbi önmagukat pár évvel idősebben kell játszaniuk, mindenki olyan klassz karban van (vagy egy jó frizuval, arcszőrnyírással annyira jól formálható), hogy egészen meghatódtam; ez aztán nem az a kínos túlvállalás, amit látva az ember néha kénytelen diszkréten elfordítani a fejét, nehogy a kelleténél többször kényszerüljön szembesülni a rövid idő alatt csúnyán elhervadt színésszel, aki kétségbeesetten, de siker nélkül próbálja magát fiatalabbnak eladni a valós koránál. Úgyhogy ígéretes, ígéretes darab ez a széria, irány a folytatás. Aki pedig egyaránt szereti a papírra, valamint a filmvászonra álmodott alkotásokat, egyúttal a súlyos témákat, az mazsolázzon bátran – van miből, gazdagon.