Giacomo ​Casanova emlékiratai I-II. 24 csillagozás

Giacomo Casanova: Giacomo Casanova emlékiratai I-II. Giacomo Casanova: Giacomo Casanova emlékiratai I-II. Giacomo Casanova: Giacomo Casanova emlékiratai I-II. Giacomo Casanova: Giacomo Casanova emlékiratai I-II. Giacomo Casanova: Giacomo Casanova emlékiratai I-II. Giacomo Casanova: Giacomo Casanova emlékiratai I-II. Giacomo Casanova: Giacomo Casanova emlékiratai I-II. Giacomo Casanova: Giacomo Casanova emlékiratai I-II. Giacomo Casanova: Giacomo Casanova emlékiratai I-II.

„Ha az embernek az égvilágon semmi dolga, és olyan a természete, mint az enyém, nem nézhet naphosszat egy ilyen gyönyörű nőt anélkül, hogy belé ne bolondulna.” Giacomo Casanova (1725-1798) Író, pap, utazó kalandor, tiszt és feltaláló, csodadoktor, alkimista és pszichológus, hazardőr, a lottó kitalálója, matematikus, Homérosz fordító, színházi hegedűs, diplomata, az inkvizíció titkosügynöke, a velencei ólomkamrák ideiglenes s a női bájak örök foglya és szökevénye. Szerb Antal pompás Casanova fordítása most jelenik meg először.

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Veszedelmes viszonyok Atlantisz

>!
Atlantisz, Budapest, 2016
668 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789639777453 · Fordította: Szeredás András, Szerb Antal, Kovács Ilona, Ádám Péter
>!
Atlantisz, Budapest, 2000
346 oldal · keménytáblás · ISBN: 9639165417 · Fordította: Ádám Péter, Kovács Ilona, Szeredás András
>!
Atlantisz, Budapest, 1998
332 oldal · ISBN: 9639165069 · Fordította: Szerb Antal

Enciklopédia 8

Szereplők népszerűség szerint

Casanova · Mária Terézia

Helyszínek népszerűség szerint

Bécs


Kedvencelte 7

Most olvassa 4

Várólistára tette 45

Kívánságlistára tette 26

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Richard_the1st>!
Giacomo Casanova: Giacomo Casanova emlékiratai I-II.

Egy érdekes ember, fergeteges életúttal; nem mellesleg kitűnő stílusérzékkel és sziporkázó szellemességgel. Akkor is megérdemli a figyelmet, ha túlszőtte és átszínezte ezt a jól meg- és kiélt életet.
Az alábbiak miatt:

1. Olyan letűnt korba visz, amelynek világába érdemes visszatekinteni.
A sok rendszert átsunnyogó Talleyrand is azt mondta, hogy „Az, aki nem élt az "ancient régime”-ben, nem tudja, milyen édes volt egykoron az élet." Casanova kalauzolásában ezt intuitíve megtehetjük. A szeméremsértegetést-kereső bulvár-búvárok mellett inkább olyanok is vegyék kezükbe ezt a könyvet, akik nemcsak tudni akarják a történelmet, de érezni is. Nem olyan száraz és megbízható adatforrás, mint egy történelemkönyv, de bizonyos értelemben hitelesebb, mert hitelesebben vissza tudja adni „e gyönyörű kor szívverését”, hiszen Casanova sok mindenben egy közvetlen szemtanú – bár jóllehet kétes és gyanús szemtanú.

2. Nemcsak a kor érdekes, de ez esetben kiemelten a kor embere is, aki történetesen egy kalandor.
Sok kalandor volt mellette, de csak neki sikerült a kultuszát így érvényre juttatnia, amelynek végeredményét önmagának köszönheti. Szerencsés hazardőr, akinek bámulatra méltó élmények jutottak. Maga az író egy a maga módján visszafogott, de mégis lehengerlő alak és amúgy szemtelenül bátor. Azok a tevékenységek, melyet egész életében űzött nemcsak hosszabb-rövidebb börtön-wellnessekkel, hanem könnyen kivégzéssel is járhattak volna a veszedelmes viszonyok közepette pl.: kuruzslás, megtévesztés, szélhámoskodás, hamiskártyázás, garázdaság, házasságtörések, soksok stb.; mindez egy olyan korban, amikor a végrehajtó hatalom korrupt önkénnyel, kontrollálatlanul és agresszívan ténykedett és a nyilvános kivégzés volt a legfőbb tömegszórakoztató-faktor. Szerencsésen átvészelte a századát, de így is meggyűlt a baja az inkvizícióval és más hatalmi szervekkel.

Megragadó, színpadra való figura, akinek személyén mindig fénylik a dráma és komikum keverékének örök lángja. Született bajkeverő.
Sokminden determinálta erre az életstílusra: Velence lazult hangulata (mely a 15. századi reneszánsz Firenzére emlékeztet), a felvilágosuló libertinus korszellem áramlata, a szülők „színészi” életvitele, a hanyag anyuka, a kétséges apa, a gyermeki benyomások, stb…. De mindez kevés lenne, ha nincs meg benne az a tettvágy, tehetség és szemtelenség, amely folyton hajtja, és amiért is annyiszor táncba hívja az élet szeszélyes oldalát, s így számtalanszor sem tanulva hívja ki maga ellen a sorsot.

Sokoldalú volt a tudományos érdeklődését illetően is: írt matematikai, történelmi, nyelvészeti értekezéseket, homérosz-fordítást és egy gyenge utópikus regényt, mindent lapot megpróbált kijátszani, de ezek csak feledésre érdemes dolgok lettek a személyével átitatott emlékiratai mellett.
Öreg korára „a nevezetes szélhámos még egyszer utoljára rászedi a világot, amikor nagy feszültséggel, műgonddal és hozzáértéssel megírt, korábbi feljegyzésekre épülő remek életregényét a nagyobb hatás kedvéért egy kedves kókler dilettáns emlékezésének álcázza”. Hiszen csak álcázza a professzionalistását és gyémánti ragyogásra csiszolt szellemét.
Zweig azt állítja, hogy „bepofátlankodta magát a szellem nagyjai közé”. Ebben a frappáns állításban van valami, mert amúgy az életben is mindig ezt tette, és hát úgy néz ki, hogy itt is bejött neki. Vélhetően, ha szimpla regényeket írt volna, nem sikerül így belopnia magát, ahogy más próbálkozásaival sem…
Ezzel a művel nem akarta megváltani a világot, mint egy valamire való moralista, de egy vérbeli opportunista utaztatóregény-életet vitt végig, és micsoda életet! – ebből merítette tintáját és utána a tollát ügyesen forgatta. Zweig szerint

„ez sarlatán olyan jogtalanul került az alkotó szellemek pantheonjába, mint Pilátus a Credóba. Hiszen szellemi előkelősége éppoly gyenge lábon áll, mint hangzatos lovagi címe…”

Ez a vád nem igen állhatja meg a helyét. Casanova nem sztárolja, hanem pont fordítva, tudatosan egy pikareszk szereplővé alacsonyította önmagát és feláldozta a személyét a populista stílus érdekében. Tudta, hogy kell eladni magát, tudta mikor lesz jó egy regény. Retorikai fogásait mesterien használja és két történés közé izgalmas betoldásokat, áthallásos, érzelmes elmélkedéseket körít. Profin keveri az arányokat, ahol kellett, ott feldobta a sztorikat az élvezet kedvéért. Valószínűleg leginkább a tetszeni akarás szándéka írta felül az igazság tényeit; és lehet nem is minket, hanem csak magát nem akarta untatni, hisz azt nagyon gyűlölte: „Kegyetlen unalom! Merő feledékenység, hogy kihagyták a pokol gyötrelmei közül!” (Viszont meg kell jegyezni, hogy jóval kevesebbet lódított, mint az olvasói gondolták és gondolják még ma is.) Ha háttérben is tartotta magát az életeseményei mögött, akkor is észre lehet venni, hogy írásai egy sokat látott és gondolt elme megnyilvánulásai, amelyet a felvilágosult élet, az arisztokráciai szalontársalgásai, elmélyült kutatómunkái és sokszor a perifériára szorult helyzetek tapasztalatai edzettek.

Bizonyára nem vette nagyon komolyan ezt a munkáját, mellékesen, inkább öncélúan alkotta, de valami óvatosság mégis vezette, hiszen ahhoz képest igen jól sikerült és vannak bizonyítható történetek, amiket maga másított meg, vagy hagyott ki. Az írásait olvasva sok helyen érezni lehet, hogy mi a megvezetés és mi volt a valós elem – ezek latolgatása izgalmas kihívás. Nehéz komolyan venni, hogy 7 órás szexcsatákat volt képes végigvívni… De érthető, hogy miért bujtatta vagy hagyta ki a szabadkőműves, illetve homoszexuális tapasztalatait.

Tetszeni akar, de ugyanakkor imád harciasan önérzeteskedni és erkölcscsőszöket provokálni. Erre néhány példa:

„A nők között is mindig úgy találtam, hogy akibe szerelmes voltam, annak kedveltem szagát is, minél erősebben izzadt, annál édesebbnek találtam illatát. Micsoda elfajzott ízlés! Beismerni és még csak nem is pirul bele szégyentelen! Nevetnem kell az ilyen kritikán. Hála pórias ízlésemnek, vagyok olyan orcátlan, hogy másoknál boldogabbnak higgyem magam, mindenekelőtt azért, mert meggyőződésem, hogy ízlésem több gyönyörre tesz alkalmassá! Boldogok, akik mások kára nélkül szereznek örömet maguknak; és esztelenek, akik úgy képzelik, hogy a MINDENHATÓNAK tetszésére van az áldozatul felajánlott szenvedés, fájdalom, önmegtartóztatás, és hogy Ő csak a túlbuzgókat szereti, akik effélével sanyargatják magukat. ISTEN csakis azon erények gyakorlását követeli meg teremtményeitől, melyek csíráit elültette lelkükben, és mindent azért kaptunk, tőle, hogy boldogok legyünk: önzést, becsvágyat, a versengés szellemét, erőt, bátorságot, végül pedig egy olyan eszközt, melytől semmilyen zsarnokság meg nem foszthat minket, az öngyilkosságot – arra az esetre, ha egy helyes vagy helytelen számvetés végén balszerencsénkre ekképp összegezzük a végeredményt. Erkölcsi szabadságunknak ez a legerősebb bizonyítéka; támadták is már eleget a szofisták. Az öngyilkosság ezzel együtt természetellenes, undorító cselekedet, és joggal tiltja minden vallás.”

Mikor Bécsbe ment, ahol Mária Terézia császárnő ekkoriban hajtotta végre erkölcsi reformjait. Casanova erről így számol be:

"A császárnő elővette az ún. főbűnök lajstromát, s úgy találta, hogy heten vannak. Közülük hatot – úgy gondolta – elmellőzhet. A gőgöt nem lehet felismerni, mert a méltóság ugyanolyan zászló alatt fut. A fukarság undorító, de nagyon közeli rokona a takarékosságnak. A harag betegség, amelynek kitörése gyilkossággá fajulhat, de a gyilkosságot amúgy is büntetik. A torkosság elveszi méltó büntetését a gyomorrontás által. Az irigységet senki nem ismeri be, és a restségnek az unalom a büntetése. Az érzéki szerelemben tanúsított állhatatlanság viszont megbocsáthatatlan.”

3. Kellemes olvasni, hisz izgalmas személyiség, kellő kritikával és iróniával.
Fanyar humora, hanyag eleganciája „magávalragadozóvá” teszi a mondandóit. A sorok között kiérezni az emlékek okozta hangulatait. Tényleg nem pironkodik, a stílusa és a baráti hangfekvése, nyájaskodása kifinomult, őszinteséget sugall és barátságot ébresztő, vagy inkább cinkosságot. A „most-már-minden-mindegy” hozzáállásával beavat minket titkaiba és bizalmasává fogad.

4. Ami miatt nekem Casanova szimpatikus, az hogy távol áll tőle a pózolás.
Hol dicséri, hol szidja magát és másokat, de a leghalványabb affektálást sem éreztem az írásain. Nem igazán akar se többnek, se kevesebbnek látszani, mint ami. Nem várhatjuk el ettől az embertől, hogy ne hazudjon, hisz saját bevallása szerint is hányszor vert át megannyi embert, megannyi okból a legpofátlanabbul – amelyet jól is csinálhatott, hiszen ez jelentette neki a kenyérkeresetet. Nameg azért az idős emberek amúgy is szeretik kiszínezni a meséiket… Habár, sokszor hihetetlenek a sztorik mégis sok tényanyag akad köztük. Hiszen túl sok a lábjegyzet, amik bizonyítják, hogy valóban léteztek azok az alakok, helyszínek és történések, amikről beszélt. Egy önálló nemzetközi kutatási területté nőtte ki magát. Meg hát azért is folyamatosan felvetődik bennünk, hogy ezek igazak lehetnek, mert végül is sok élmény az életében egyszerűen kínos rá nézve. Nem egyszer azt lehetne mondani, hogy nyugodtan elhallgathatta volna egyes tettét, részleteit; mert sokszor van, hogy nem szórakoztató és nem is annyira érdekes, szimplán csak ciki. Hogyan használták ki a prostituáltak sokadjára; a börtönben, hogyan kapta el a vizelésinger; fogsága alatt nem adott élelmet rabtársának; ha jól emlékszem feljegyzésre méltatott egy olyan pillanatot is, amikor is egy leánnyal való közösülés közben azon elmélkedik, hogy a hölgy nemi szervének egyedi hangásából ihletve hogyan lehetne hangszert konstruálni,..stb…
Megdöbbentő, hogy milyen szemérmetlenül színt vall, hogy hogyan csalta ki a hiszékeny gazdag emberek pénzét kuruzslással, pitiáner képtelenségekkel. Mondjuk nem ő volt az egyetlen és ezt inkább diadalnak tekinti:

„Nevetsz, ha látod, milyen gátlástalanul becsaptam sokszor a hebehurgyákat, csirkefogókat, tökfilkókat, ha szükség úgy hozta. Ami a nőket illeti, a csalás kölcsönös volt, és így semmit nem nyom a latban, mert ahol a szerelem közbeszól, ott rendszerint mindkét felet rászedik. Más a helyzet a korlátolt emberekkel. Lépre csalásukra mindig örömmel emlékszem vissza, mivel arcátlanságukkal és pökhendiségükkel kihívják maguk ellen a szellem emberét. Ha egy tökfilkót becsapunk, azzal a szellem nevében állunk bosszút, és a győzelem megéri a fáradtságot, mert a tökfilkók bőre vastag, és nehéz fogást találni rajtuk. Egy tökfilkó rászedése végső soron okos emberhez méltó tett. Mióta élek engesztelhetetlen gyűlölet forr bennem irántuk, mert magamat is tökfilkónak érzem, a társaságukban.”

Megamúgy feloldoztatja magát:

„Nem fognak elítélni, ha látják majd hogyan könnyítettem barátaim pénztárcáján valamely szeszélyem kielégítésére; ezek a barátaim ködlovagok voltak, és én tápláltam bennük a reményt, hogy terveik valóra válnak, ám ugyanakkor abban is reménykedtem, ha lóvá teszem őket, kigyógyulnak esztelenségükből. Vagyis azért csaptam be őket, hogy megokosodjanak; és nem éreztem bűntudatot, mert nem a kapzsiság vezérelt. Kedvteléseimre fordítottam pénzt, s az máskülönben olyan célokat szolgált volna, melyek természet rendje ellen valók. Bűnösnek akkor tartanám magam, ha most gazdag volnék. Semmim sincs; mindent elkótyavetyéltem; ez megvigasztal és igazol. Esztelenségekre szánták a pénzt; én pedig céljától eltérítve a magam esztelenségeire fordítottam.”

Egyik ilyen megvezetett szponzora Bragadino Úr, akinek a fogadott fia lett, mikor is megmentette az életét. Ma már inkább hisszük azt, hogy az idős ember hálából volt vele ilyen jóságos, és mert kedvelte és szerette a fiatalembert, mintsem azért, mert valóban elhitte az átlátszó és együgyű kabbalisztikus számmisztikáját.
Egyébként ügyesen jósolt és taktikázott. Nem sok ember mert volna ilyen nagyokat gondolni, bevállalni és blöffölni, mint amilyeneket ő megengedett magának.

5. Főképp a nőzéssel foglalkozott.

Sokakból leginkább ezért váltja ki az érdeklődést. Ezért írásai univerzálisak, nem kifejezetten csak az irodalmárokat és történészeket vonzza. A nőzés/pasizás korszaktól és helytől függetlenül mindenkit érdekelnek, akinek ez nem érdekes, ott baj van.

Mindenkit érdekel, mert a legelevenebb életet mutathatja. Casanova irodalmi sikere alátámassza némiképp Szerb Antalnak azt a regénybe-szőtt állítását, hogy „a nőkkel való bánást szokták általában életnek nevezni”. Ez a gondolat nyilván az általa nagyra tartott Oswald Spengler filozófus tételének parafrazálása, mely szerint:

„A férfi csinálja a történelmet, a nő ezzel szemben maga a történelem.”

De tök mindegy, hogy ki mondta, mert ez a tétel nem egy elrugaszkodott, pókhálós sarokban eldugott igazság, hanem az életet és az egész gondolkodást átható, vágyaink útján folyamatosan igazolást nyerő ösztöntétel. A nő centrális helyet foglal el minden férfi életébe és Casanova, eme sajátos gravitáció folytán sok centrumot körbejárt. Az Ő írásai ezek alapján körvonalozódnak.
Ha a férfiember kellően őszinte magával, és egészséges a hormonháztartása, akkor már élete hajnalán biztosan megtámadja az a gondolat, ami Casanovában is gyökeret vert, s utána megkérdőjelezhetetlenül hajtotta, űzte: Lehet a férfiélet igazi kvintesszenciája nem az, hogy meghódítsuk Jeruzsálemet, vagy érvényre juttassuk a „equality, liberty, fraternity”-t, esetleg felszabadítsuk, vagy éppen kizsigereljük a proletariátust, meg ilyen férfias dolgok…; hiszen a férfisors könnyen kimerülhet a női sorssal való spirális táncban, mely egyszerre tud lenni kellően magasztos és kéjesen izgalmas is. Casanova is ezt tette, csak az átlagosnál valamivel szélsőségesebb és ügyesebb módon egy olyan korban, ami jó táptalajt adott hozzá. A vágyait tette meg etikája fő tételévé, a vágyaihoz főképp a nőket tudta csatolni és életfilozófiáját hozzáracionalizálta ehhez:

„Életem legfőbb törekvése az volt, hogy gyönyörűséget szerezzek érzékeimnek; ennél fontosabb célom nem is volt. Mindig éreztem, hogy a másik nem kedvéért születtem; szerettem a nőket, és minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy ők is szeressenek. Mámorosan szerettem az asztal örömeit, és lelkesedtem mindenért, ami kíváncsiságot keltett bennem.”

„…élveztem a jelent, dacoltam a jövővel, és mulattam azokon, akik minden eszüket arra használják, hogy megelőzzék a fenyegető bajokat, és eközben elrontják a jelenvaló boldogságot, ahelyett, hogy élveznék.”

Nem áll messze az embertől ez a felfogás bárhol nézzük is térben és időben. Úgy vélem bölcs ember az, aki elfogadja azt a homéroszi tézist, hogy Trója is egy szép nő miatt lelte vesztét. Sokatmondó állítás ez…
Casanova nőügyei miatt nem dőltek össze birodalmak, de körülötte életek és sorsok furán alakultak. Lehet ebből is tanulni, hisz Casanova is ennek a szenvedélyes hobbinak szánta életét és itt megtekinthetjük mit is hozott magával ez az élveteg attitűd a 18. században.

A sztereotípia nőcsábásszá degradálta – amelyben, azért van némi igazság, de igencsak leegyszerűsített lenézése. Véleményem szerint ő ennél sokkal több, de tény, hogy a női nem az énjének „motorja”. Az írásainak báját a nőkkel való kapcsolatai adják, akárhova veti is a sors, mindig van legalább egy nő (talán az Ólombörtönös részt kivéve).
Azon lehet polemizálni, hogy hogyan szerette a nőket, volt-e egyáltalán szerelmes, vagy, hogy csak az volt-e permanensen; de szerintem azzal nem igazán lehet rágalmazni, hogy bunkó vagy szívtelen lett volna (főleg a korához és körülményeihez képest). Nem volt macsó, ő törődött is a nőkkel; ha ki is használta őket, akkor sem lehet érezni írásain azt a nőket tárgyiasító bánásmódot, amit most is és mindig is szemére vethetnek az egész férfinemnek.
Kereste a nők kegyét és sokan köztük a kegyeibe is fogadták, lehet mondani, hogy értett hozzájuk, mert jól kijött velük és több kapcsolatát is sikeresen felújította. Szörnyű férj lett volna belőle, de szeretőnek azért jó lehetett, és inkább a nők bűnös cinkosa volt, mint a shakespeare-i Rómeójuk. Sőt, volt rá eset, hogy a nők szánni való bábja volt. Nem volt önző, mindig arra törekedett, hogy a partnere gyönyört találjon az együttlétben, illetve az tette boldoggá:

„…az a gyönyör, amit szemmel láthatólag a másiknak szereztem, saját gyönyöröm négyötödét tette ki mindig is. Az öregségtől alighanem ezért irtózik a természet: mert bár maga képes gyönyörhöz jutni, de mást gyönyörhöz juttatni soha.”

Az ő kapcsolati dinamikáiban inkább az a fura, hogy törődött is a „szerelmeivel”, és miután úgy gondolta, hogy eleget lelte a kedvét bennük, talált nekik férjet és próbálta az életüket menedzselni. Nem egy ilyen sikeres projektje volt. Például az orosz jobbágylány, akit megvásárolt, vagy a férjet kereső falusi parasztlányt Velencében. (De állítólag legtöbbször a nők dobták őt.)

Casanovát a vágyai mindig magával ragadták, és, ahogy Kierkegaard írta egy helyen: a vágy mindig a pillanatban győzedelmeskedik. Ha le akarjuk győzni, be kell csapni, ígérgetni kell neki, és időt kérni tőle, hogy megadhassuk neki, amit akar; majd ha türelemmel van lassan elalszik és így legyőzöttnek tekinthetjük a csatában. – Na ez az, ami nem ment Casanovának, de azért nem, mert nem is akarta. Mindig a pillanatban élt. Valószínűleg alkatból volt ilyen: Megadta az érzelmeinek a prioritást és ez tetszett neki. Imádta a nőket és akkor, mikor szerelmet vallott nekik, tuti, hogy sokszor komolyan is gondolta. De ez mással is így volt: mikor meglátott egy szép kolostort, úgy megindította, hogy pár napig a legeltökéltebben akart szerzetes lenni, mikor megtetszett neki a katonai ruha, akkor katona akart lenni. Éppen így, ha egyszer megszólította erósz, mindig vehemensen követte, de persze szegényt túl sokszor szólította meg, túl sokszor más-más testet öltve és hát ezt szokás promiszkuitásnak hívni, aminek útja a sok szépsége ellenére, azért elég rögös.

Casanova és az eszmei Don Juan között nagy az eltérés. Olyan értelemben valóban Don Jouan-i művész, hogy a saját életét faragta egy hedonista műalkotássá, és nem utólag, hanem mindig és tudatosan. (Az már mindegy hogy részben azért-e , hogy ezt később megírhassa. „Kegyes hazugság” az a részéről, hogy csak utólag jutott eszébe pappírra vetni emlékeit, valójában mindig is készült rá és gyűjtötte a forrásanyagokat.) Egyébként meg kell jegyezni, hogy Casanova a Mozarti Don Giovanni-nak informális producere lehetett, az árulkodó bizonyítékok és egybeesések miatt sok mindenben lehet rá következtetni, hogy hozzájárult a mű elkészüléséhez.
Ő volt „a legnagyobb gyakorló Don Juan”, annak egy prózaibb kiadása, mert a kalandor nőcsábásznak egy hihetőbb megtestesülése. Ő nem a csábításra, megy, hanem az élvezetre. Igazából ritkán erőlteti meg magát, szeretőit többnyire a szebbik nem halmazának az ún. „könnyű nők” részéből, illetve a fizetős részéből -abból sem feltétlen a legszebbeket- mazsolázza ki. (Mellesleg a kutatások ellenőrzése szerint általában szépít és fiatalít rajtuk.) Nem erőszakoskodik, ha kap egy pofont, akkor visszavonul. (Kivéve a londoni Charpillon-féle epizódott, de ott a csúcsra volt járatva az idegrendszere egy infernális prosti által.) Ahol túl sok pénzt és energiát fektet egy nőbe ott felmerült a gyanú a meseszövésre. Ilyen például az apácás szerelmi hármas, majd később már négyes élményei, aminek alapjából a tények szerint igaz történetnek kell lennie, de nem mindegy, hogy Casanova az arisztokraták kerítőjeként csajozott-e, vagy pusztán megnyerő külleme és a véletlenek láncolatai sodorták bele a sikamlósabb történtekbe.

Casanova szerényen jelenti ki, hogy 122 nővel volt dolga, melyet, ha lebontunk, az éveire csupán 2-3 jut egy évre (Don Juan-nak 1003, mely persze legenda és Kierkegaard szerint ez a szám a végtelent szimbolizálja). Amúgy a korszakban relatíve nézve az övé közel sem jelentett csúcsteljesítményt.
Casanova is egyfolytában a pillanatnak élt és nem is akármilyen vitalitással. Nem tudott takaréklángon lenni sohasem, és még az aggastyán mesélőn is átszüremlik az örök-fiatal kalandor. Mikor fiatal koráról beszél érezhetően ő is megfiatalodik. (Állítólag vénségére sem hagyta el vitalitása, csupán a Dux-i kastély többi lakója elleni hadjáratában élte ki.) És akárcsak Don Juan, ő sem hajlandó megbánni bűneit, „örömeit”; csak azt sajnálja, hogy ezeknek sora véget ért. Pedig az időskor a higgadt megfontolásnak és lemondó álszenteskedésnek szokott kedvezni. Vénen általában már könnyű komolyan gondolni és prédikálni az önmegtartóztatást, felülírni a szenvedélyek szirén hangjait és belátni a balgaságukat. Platón Állam művének tanúsága szerint mikor azt kérdezték Szophoklésztől „hogy állsz, a szeretkezéssel? „Tudsz még nőkkel cicerézni?” Ezt a választ adta: „Hallgass, ember! Igen boldog vagyok, hogy megszabadultam ettől a nyűgtől; mintha egy goromba zsarnoktól szabadultam volna!”
Casanova viszont nem egy bűnbánó, megtört lélek, hanem egy dacos életigenlő, öregkora ellenére is. Azonban mikor szembenéz a múlandósággal az neki sem megy könnyen. A londoni epizód, melyet az élete mértani közepének és a balszerencse áradásának tartott sejtetni véli azt utána következőket, ami még magyarul nem hozzá férhető, de Szerb Antal a teljes casanova-életművét végigolvasván megosztotta velünk, amit perceptált:

„…mint minden nagy önéletrajzban, az övében is megleljük a világ másik oldalát is, a „tragikus életérzést”. Az ember nem egyszerre hal meg”, írja, „hanem részletekben, amint érzékszervei fokozatosan cserbenhagyják.” A mű második fele ezzel a fokozatos elhalással foglalkozik. Casanova öregedni kezd, és lassanként minden ellene fordul, nők és uralkodók, pénz és szerencse, lassan-lassan, a szemünk előtt megy ki a divatból, kopik ki az életből. Nincs megrendítőbb látvány, mint ennek a félelmetes életnek lassú elhervadása; megrázó példázat a világi hiúságáról és a mulandóságáról, annál is inkább, mert Casanova sosem prédikál és sosem lágyul el, csak mesél, gyorsan és könnyedén.”

6. Magának az Emlékiratok pappírra vetésének indítékai és azoknak sorsa is pikantériát ad.
Feltehetőleg csak unalomból írta, minden különösebb szándék nélkül, kiadásukról nem gondoskodott, értékét csak jóval halála után fedezték fel. Állítása szerint önmaga szórakoztatására írta és orvosi tanácsra (ti. depressziós volt).
-Én ezt el is hiszem némi kiegészítéssel: Szerintem, ha tartózkodott is a cenzúra miatt, azért biztos élt benne a vágy, hogy megjelentethesse, ha nem is éltében, hiszen barátainak mutogatta, nem titkolta. Kb. tíz éves munka eredményéről beszélünk, amit ennyi ideig és ilyen műgonddal írt meg, azzal csak akart valamit kezdeni…
Én úgy érzem, ami miatt nem adta ki az egyrészt a kellemetlen visszhang és retorzió, hiszen öregen már meghúzta magát, nem vágyhatott arra, hogy kikezdjék, tapasztalta már arra eleget a hatóságok bánásmódját… Ha el is jutott volna a nyomdáig, botrányosan érintett volna királyokat, diplomatákat és más befolyásos embereket is, akár tudta kódolni a személyazonosságukat, akár nem. Végül talán hanyagsága és a vártnál korábban érkező halála is hozzájárulhatott az iratok sorsához.
De írás közben azért vigaszt nyújthatott és erőt adhatott neki a tudat, hogy halála után megjelenhet. Ez egy elképesztő és sokat látott élet. Ő maga is azt érezhette, hogy kár volna, ha nyom nélkül a semmibe veszne. Az emlékezés gyógyíre mellett szerintem a leginkább Casanova hiúsága, gőgje, önimádata, potenciájának elvesztése és így depresszív unalma hívta életre. Öregen, mikor már minden csak mögötte állt, jól esett neki felidézhetni tevékeny, kalandokkal teli és nőkkel átszőtt életútját. Meg akarta mutatni a világnak, hogy ki is volt Ő, és ha most látná, valószínűleg elégedettség venne rajta erőt és töltené fel kéjes büszkeséggel. Végtére is fogalommá lett a neve, méghozzá egy neki tetszővé.

Aki az erotizálásai miatt akarja kézbe venni az lehet csalódni fog, mert azokat a részeknél – habár bővelkedik benne – általában csak utalva sejtet, bújtatottan és diszkréten fogalmaz. Így írásai annyira nem obszcének és felforgatók, mint az a tartalma szerint kéne, hogy legyen.
Kovács Ilona utószava szerint iratainak részben azért volt ilyen hánytatott sorsa és megbélyegzése, mert „rossz az, aki rosszra gondol” és valamiért a cenzorok közt mindig ilyen rossz emberek közönsége jutott neki. Szegényt átírták, átpolitizálták, de úgy se volt szalonképes, sőt durvább lett. Az eredeti, natúr műveiről is könnyű belátni, hogy miért volt tiltó listán egy bármely kicsit is intoleráns állam könyvpiacán, hiszen elég amorális és társadalmi szintről nézve sehogyan sem egy példakép figura. Most már, hogy a régmúlt része, így tanulmányozásra méltó, de korábban csak erkölcstelen szórakozást nyújthatott.
Szerintem az igényesebb olvasók, az irodalmárok, történészek, és más társadalomtudomány közönség számára nyújt izgalmakat, holott Casanova nyilván nem azoknak akart írni és tetszeni, hanem mindenek előtt, inkább magának.
Egy egészében előttünk végigvonuló 18. századot átívelő drámát varázsolt nekünk, amelyben „annyi bűn, annyi harc, annyi kép, annyi arc” van bemutatva, mely végül is, ha az igazságtól kicsit távol is áll, de az élethez egészen közel.
A legjobb olvasási hangulatokat hozza ki: magával ragad, lelkesít, botránkoztat és gyönyörködtet.

Az, hogy Szerb Antal hangján szólal meg magyarul Casanova csodálatos kuriózum, de sajnos filológiailag helytelen, hiszen csak 1960-as évektől lehetett hozzá jutni az eredeti irathoz. Szörnyű belegondolni, hogy Szerb Antalnak egy jakobinus propagandából kellett dolgoznia. Így is teljesen oda volt érte és kedvencének tartotta, de még jobban szerette volna, ha keresztény és királypárti modorban olvasta volna, mérséklések és torzítások nélkül.
Drukkolok, hogy elkészüljön egyszer a Memoárok teljes magyar fordítása és kritikai kiadása, mely igényes és megüti azt a színvonalat, amit az Atlanitsz könyvkiadó produkált. Jó lenne, ha ez is a teljesség igényével jelenne meg, úgy, mint az Ezeregyéjszaka meséi és olyan bő jegyzetapparátussal, ami már megszokott a kiadótól. Aki nem a közvetlen Casanova szépirodalmával akar találkozni, hanem a tényekkel, vagy kiegészítené az olvasottakat, annak ajánlom Pelle János: Casanova, avagy a 18. század egy kalandor szemével című könyvét, az elég kimerítően foglalkozik vele, bár lehet azóta már sok új felfedezés történt vele kapcsolatban…

Frank_Spielmann I>!
Giacomo Casanova: Giacomo Casanova emlékiratai I-II.

Most jövök rá, hogy az értékelésemet nem is írtam meg, hanem aztán egy regényhősöm szájába adtam a véleményem. Azt meg még nem adták ki. Úgyhogy figyeljetek, ezt mondja a hősöm:

„ Különben ez a híres Giacomo Casanova nagy kópé volt, nem gondolja? Fiatal korától kezdve íróként akart hírnevet és pénzt szerezni, de sosem lett sikeres. Közben azért nem vetette meg az életet sem, de nem tagadta meg író önmagát, és följegyezett mindent, ami történt vele életében. Így aztán öregen, mikor a nőket már nem tudta hajkurászni, elővehette a följegyzéseit, és megalkothatta a főművét, a Histoire de ma vie-t. És itt aztán megalkotta azt a képet magáról, amit a mai napig a Casanova névvel illetünk, kiemelve a hódításokat, néhol a lódításokat, és az irodalmi pályafutást szépen háttérbe szorítva. Tulajdonképpen egy szórakoztató kalandregényt írt a saját életéből, néhol változtatott az igazságon, egyrészt a könyv érdekében, másrészt pedig a saját képének érdekében. Ki tudja ma már, milyen is volt valójában Casanova? Az viszont biztos, hogy a legnagyobb írók között van a helye, de nem valószínű, hogy irodalomórákon tanítani fogják, és a kisebb irodalomtörténetek mind mellőzik… De hát Casanova pont ezt akarta! Azt akarta, hogy nagy csábítóként ismerjük, hogy a neve fogalommá váljon!… Gondoljon bele, egyszerre tette magát halhatatlanná és írt meg egy nagyszerű könyvet, az egyik legjobbat a világon! Tudta, hogy íróként nem válhat igazán nagy névvé, minden tehetsége ellenére sem, mert az irodalom ilyen. Többen ismerik a Beatlest, mint Thomas Mannt, de ez nem is baj. De a vágyott halhatatlanságot mégis az irodalom által érte el, hiszen a könyv hatására vált fogalommá a neve. Mára kevesen olvassák a könyvét, de a neve máig él. Én azt hiszem, mindezt előre látta, sőt, nem csak látta, hanem ő maga rendezte el így. A világtörténelem egyik legnagyobb pernahajdere volt ez az ember, istenáldotta tehetség.”

5 hozzászólás
Gabriella_Györe>!
Giacomo Casanova: Giacomo Casanova emlékiratai I-II.

Amit olvastam, a 2016-os új, egykötetes Atlantisz-kiadás (Veszedelmes viszonyok), benne a Szerb Antal-féle fordítás kiegészített változatával valamint Kovács Ilona és Ádám Péter által fordított, fordítási szepontból Szeredás András által 'összefésült' kiegészítő részletekkel – tehát nem a teljes emlékiratok, bár Kovács Ilona tanulmánya szerint az egyetlen erre magyarul tett kísérlet, egy 22 füzetnyi munka se nem teljes, se nem jó fordítás, az impresszuma s félrevezető, csak „teljességre törekvő” – mégis örömmel olvastam volna azt a mégannyira nem teljes, de ennél teljesebb változatot is, lehet, hogy egyszer neki is ugrom a könyvtárban.
Ami ebből is látszik, a végtelen elbeszélőkedv, a gyakorlott mesélői rutin és a szórakoztató szándék, ami sokféle hangot vegyít. Nekem a legmegfoghatatlanabb talán az, mennyire engedékenyek, mennyire nem féltékenyek ezek a Casanova útjába kerülő nők,mennyire akadálytalanul veszik a szakítás momentumát – bár Casanova többnyire gáláns és figyelmes szeretőnek bizonyul, aki távozta utánra is igyekszik elsimítani szerettei sorsát -. A másik a hang könnyedsége, levegős szabadsága, világiassága- még ha tudható is, hogy egy ilyen szellemben átdolgozott kiadás szolgált e fordítások alapjául, akkor is. Olvastatja magát, talán a Szerb Antal-féle, kötetlenebb, a gyakori idegennyelvű idézeteket kihagyó, esetenként sűrítő részek könnyebben, de fontos részletek azok, amelyek kiegészítésként szerepelnek. A körülírásban megmutatkozó mély rutin is elragadó. A sokszor elmondott, sokféleképp kidolgozott szökés története tényleg jól megírt – Casanova éles értékítéletei, emberismerete és sokszor saját magára is vonatkozó iróniája is jót tesz a visszaemlékezéseknek. Tetszett. Kár, hogy nincs egy jó teljes fordításunk.

Hörcsibald>!
Giacomo Casanova: Giacomo Casanova emlékiratai I-II.

Félbehagytam, de ez nem feltétlenül a könyv hibája. Néhány kivételtől eltekintve eleve nem bírom az 1850 előtt és az Olaszországban játszódó sztorikat, és ha ez a két tényező együtt jelentkezik, azt meg pláne nem. Amúgy a könyv jól visszaadja a kort, épp ezért nem érdekel. Nem tudom, valamiért úgy érzem, hogy hiába felvilágosodás meg ilyenek, az emberi kapcsolatok a sötét középkor szintjén voltak még ekkor is. És a humor… az úgy tűnik megrekedt a gyerekes csínyek (Kössük el a gondolákat! Meg szedjünk rá másokat, bruhaha!) és a nők csöcsörészése szintjén. Ez volt a szórakozás, rém kifinomult. Szóval ez nekem nem jön be, de kétségkívül a kor sajátja. Az ólombörtönös részig nem jutottam el, de az állítólag nagyon döfi. Szóval aki szereti az ilyesmit, az nem fog csalódni.

Gabber777>!
Giacomo Casanova: Giacomo Casanova emlékiratai I-II.

Sokan csak a szerelemi kalandokra gondolnak ha felvetődik a híres nőcsábász Giacomo Casanova neve. Ennél azonban Casanova életútja sokkal többet nyújt. Megismerhetünk egy szellemes, művelt csirkefogót és életművészt, aki betekintést enged nekünk a velencei társadalmi elitbe, a lagúnák éjszakai életébe, az ólombörtön falai mögé, sőt még a francia királyi udvarba is. Az egyszerű nőcskés ügyek meg sem igazán ragadtak, de a bámulatos életút és Casanova ravaszságai, céljai elérésének érdekében rendkívüli olvasmánnyá tették számomra a két kötetet.

Leon29>!
Giacomo Casanova: Giacomo Casanova emlékiratai I-II.

Kiváló alkotás, amit 5,5 csillagra értékelnék, ha lehetne. Tanulságos, izgalmas, olvasmányos. Eddig ez a legjobb könyv, amit valaha olvastam.

gater>!
Giacomo Casanova: Giacomo Casanova emlékiratai I-II.

Valóban érdekes életút mármint a korai éveit olvastam csak, de… Nem volt ez a srác nőcsábász csak iszonyúan szerelmes volt minden nőbe. Szegény a vágyat a szerelemtől nem tudta megkülönböztetni, és hát nem is jött neki össze mindegyik bige. Ebből a szempontból megnyugodtam, hogy ő is csak ember volt :D

Zöldszoknya>!
Giacomo Casanova: Giacomo Casanova emlékiratai I-II.

Teljesen lehetetlen eldönteni, hogy szimpatikus-e ez a karakter, vagy sem. De határozottan szórakoztató és határozottan zseniális. A szökés az ólombörtönből volt számomra a legkiemelkedőbb történet.


Népszerű idézetek

Frank_Spielmann I>!

…élveztem a jelent, dacoltam a jövővel, és mulattam azokon, akik minden eszüket arra használják, hogy megelőzzék a fenyegető bajokat, és eközben elrontják a jelenvaló boldogságot, ahelyett, hogy élveznék.

M. M. az apáca

Frank_Spielmann I>!

A szellemességet tanulja meg az ember utoljára minden nyelven.

Henriette és a magyar huszártiszt

13 hozzászólás
Frank_Spielmann I>!

Ez a hiba általános, oka a szellemesség: a szellemes emberek azt hiszik, hogy a többiek is olyan lelkiállapotban vannak, mint ők.

M. M. az apáca

4 hozzászólás
Frank_Spielmann I>!

…a szerelem lángja nem lobban fel két olyan szerelmes között, akiknek szíve gonddal és fájdalommal van tele.

M. M. az apáca

6 hozzászólás
Frank_Spielmann I>!

Olyan dolgok, amelyek először csak a képzeletünkben élnek, idővel valósággá válnak.

Casanova családja és gyermekkora

1 hozzászólás
Frank_Spielmann I>!

…a szomorúság olyan betegség, amely előbb-utóbb megöli a szerelmet.

Henriette és a magyar huszártiszt

8 hozzászólás
Frank_Spielmann I>!

Amíg jobban szerettem őt önmagamnál, úgy gondoltam, hogy feleségül veszem, de a gyönyör megszerzése után a mérleg annyira az én oldalamra hajlott, hogy hiúságom egyszerre erősebb lett szerelmemnél. Nem tudtam rászánni magam, hogy lemondjak azokról az előnyökről és reményekről, amelyek csak mint független emberre várnak rám, ahogy gondoltam. Ennek ellenére érzelmeim rabszolgája voltam. Elhagyni ezt a naiv és ártatlan leányt olyan sötét bűn lett volna, amelyre nem éreztem elég erőt magamban, már a puszta gondolatától is megremegtem. Éreztem, lehetséges, hogy máris kölcsönös szerelmünk zálogát hordja a szíve alatt, és iszonyodás fogott el arra a gondolatra, hogy bizalmát esetleg gyalázattal és egész életére szóló boldogtalansággal kell megfizetnie. Arra gondoltam, találok neki egy nálam minden tekintetben megfelelőbb férjet, olyan férjet, akinek a kedvéért nemcsak azt bocsátja meg, hogy megcsaltam, hanem még örülni is fog, hogy megcsaltam, és szeretni fog érte.

Krisztina, a falusi leányzó

5 hozzászólás
Frank_Spielmann I>!

…Isten azt mondta neki: Mitte gladiuum tuum in vaginam, tedd kardod a hüvelyébe.

A kincskeresők

1 hozzászólás
Frank_Spielmann I>!

Az a véleményem, hogy vannak előítéletek, amelyeket soha nem szabad teljesen elvetni.

M. M. az apáca

Frank_Spielmann I>!

Milyen édes a szerelmes nő tiltakozása, amely azért késlelteti a boldogságot, hogy jobban ki lehessen élvezni gyönyöreit!

M. M. az apáca

2 hozzászólás

Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Polcz Alaine: Asszony a fronton
Romain Gary: A virradat ígérete
Makszim Gorkij: Gyermekkorom
Jean-Louis Fournier: Hova megyünk, papa?
Richard Wright: Feketék és Fehérek
Joseph Joffo: Egy marék játékgolyó
Pulszky Terézia: Egy magyar hölgy emlékiratai
Bruck Edith: Ki téged így szeret
Angela: Mese habbal
Valentyin Katajev: Ifjúkori regény