Alice ​B. Toklas önéletrajza 9 csillagozás

Gertrude Stein: Alice B. Toklas önéletrajza

Több ​kritikus „az amerikai irodalom legjobb memoárjának” nevezte az Alice B. Toklas önéletrajzát. Joggal. Gertrude Stein látszólag vidékiesen naív, ámuldozó-rajongó, de valójában nagyon is éles szemű és éles nyelvű vénkisasszony-társalkodónője köpenyébe bújva meséli el saját életét, és fest szellemes és színes képet a század eleji Párizsról, pezsgő, forrongó művészeti életéről, mozgalmairól, a kettős közvetítés adta iróniával fűszerezett, elbűvölően fecsegő stílusban.
Gertrude Stein a XX. századi amerikai irodalom számottevő alakja, de a maradandóságot mégsem merész, olykor egészen a nyelvi értelmetlenség határára jutó formai kísérletezései, hanem a sajátos steini „szerep”, mecénás-irodalombaráti tevékenység biztosították számára. 1903-ban telepedett le fivérével Párizsban, ahol a Rue de Fleurus 27. szám alatti műteremlakása hamarosan a párizsi művészi élet egyik fő központja lett, olyan fiatal, akkor még ismeretlen művészek találkozóhelye, mint Picasso, Matisse, Derain,… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1933

>!
Gondolat, Budapest, 1974
244 oldal · ISBN: 9632800524 · Fordította: Szobotka Tibor

Enciklopédia 1


Kedvencelte 1

Most olvassa 1

Várólistára tette 35

Kívánságlistára tette 22


Kiemelt értékelések

Eltiron>!
Gertrude Stein: Alice B. Toklas önéletrajza

Fantasztikusan jól megírt darab, külön ajánlom azoknak a kiválasztott keveseknek, akik – hozzám hasonlóan – rajongói a „Picasso kalandjai” című filmnek :)

2 hozzászólás
lencsemate I>!
Gertrude Stein: Alice B. Toklas önéletrajza

Érdekes a téma, hiszen első kézből kapunk történeteket Picassoról, Matisseról és úgy általában a párizsi művészvilágról. De inkább így tudtam olvasni a könyvet, mint valami érdekességet és nem pedig mint szépirodalmat. Persze ez valószínüleg az én hibám. Azért a négy csillag jár, főleg azért mert jó lett volna akkor és ott lenni!


Népszerű idézetek

Tomori_Sándor>!

A szoba hamarosan nagyon-nagyon megtelt, és ki mindenki volt ott! A magyar festőknek és íróknak egész csoportjai, egyszer történetesen valami magyar idevetődött, és az ő révén szárnyra kelt a Rue de Fleurus 27. híre egész Magyarországon, minden faluban, ahol csak egy ambiciózus fiatalember élt, hallottak erről a házról, és attól kezdve az illető életcélja lett az, hogy odakerüljön, és sokan valóban oda is kerültek. Mindig ott voltak, minden nagyságban és alakban, a jólét és szegénység minden fokán, némelyik közülük elragadó, a másik egyszerűen nyers, hébe-korba pedig egy megnyerőén szép, fiatal paraszt.

14. oldal

Tomori_Sándor>!

Kis idő múlva odasúgtam Picassónak, tetszik nekem a Gertrude Steinről festett portréja. Igen, mondta, mindenki azt állítja, nem olyan, mint a képen, de ez semmit se jelent, majd olyan lesz, mondta.

13. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Pablo Picasso
Ardnazil>!

A Matisse-szal egy szobában, egy válaszfallal kissé eltakarva, ott volt ugyanennek a képnek egy magyar változata, bizonyos Czóbeltől, emlékeztem is rá, hogy találkoztam vele a Rue de Fleurus-n, a Függetlenek szerencsés megoldása volt, hogy a heves tanítványt a heves, de mégsem annyira heves mesterrel szemközt helyezték el.

18. oldal

Tomori_Sándor>!

Arra is emlékszik, hogy a közkertekben játszottak, és gyakran az öreg „Kaiser”, Ferenc József is végigsétált a kerteken, és néha katonabanda fújta az osztrák nemzeti himnuszt, amit Gertrude Stein szeretett. Sok éven át azt hitte, hogy a „Kaiser” Ferenc József igazi neve volt, és soha többet nem tudta elfogadni ezt a nevet mások neveként.

65. oldal

Tomori_Sándor>!

Egyszer Vollard-nál beszélgetett egy csomó ifjú emberrel, és az egyikük, egy Roussel nevű, a Vuillard, Bonnard vezette posztimpresszionista csoport tagja, méltatlankodva említette, hogy sem ő, sem a barátai nem részesülnek megfelelő elismerésben, hogy még azt sem engedik, hogy a Szalonban kiállítsanak. Druet nyájasan nézett rá, fiatal barátom, mondta, kétféle művészet van, ezt sose felejtse, van művészet és hivatalos művészet. Hogyan is remélheti, szegény fiatal barátom, hogy hivatalos művészetté lesz. Nézzen végig magán. Tegyük fel, hogy egy fontos személyiség érkezik Franciaországba, aki találkozni kíván a reprezentatív festőkkel, és el akarja készíttetni a portréját. Kedves fiatal barátom, nézzen végig magán, hisz ha ez a személy csak rátekint önre, megriad. Ön egy nagyon kedves fiatalember, jómodorú és művelt, de a fontos személyiség nem ilyennek látná, számára szörnyű képet mutatna. Nem, reprezentatív festőként egy közepes nagyságú, kövérkés emberre van szükségük, aki nem túlságosan jól öltözött, de azért osztálya divatja szerint ruházkodik, nem is kopasz vagy jólfésült, és tud tiszteletteljesen hajlongani. Nyilvánvaló, hogy erre ön nem megfelelő. Így aztán soha többet ne említse a hivatalos elismerést, vagy ha igen, nézzen a tükörbe, és gondoljon a fontos személyiségekre. Nem, kedves fiatal barátom, van művészet, és van hivatalos művészet, mindig is volt, és mindig is lesz.

31. oldal

Ardnazil>!

Gertrude Stein és Cook állandóan siránkozó hangú leveleket váltottak egymással a váratlanul megpillantott napfelkelték utálatosságáról. Egyetértően állították, hogy a napfelkeltékkel semmi baj, ha az ember a megelőző éjszaka felől fokozatosan közelíti meg őket, de ha a napfelkelte reggelén váratlanul kerül szembe velük, akkor borzasztóak.

146. oldal

Ardnazil>!

Mrs Penfold mondta azt a fiatal Mark Gilbertnek, egy tizenhat éves angol ifjúnak, akinek erős pacifista hajlamai voltak, és aki Mrs Penfold otthonában teázáskor visszautasította a süteményt, Mark, vagy elég öreg vagy, hogy harcolj a hazádért, vagy elég fiatal, hogy süteményt egyél. Mark megette a süteményt.

147. oldal

Ardnazil>!

Éppen szemben, az alattunk lévő ülések egyikén foglalt helyet Guillaume Apollinaire. Estélyi öltözékben volt, és nagy buzgalommal csókolgatta különféle fontos külsejű hölgyek kezét. Ő volt az első a bandából, aki kimerészkedett a nagyvilágba, estélyi öltözékben és kézcsókokat osztva. A látvány mindannyiunkat nagyon elszórakoztatott és elégedetté tett. Először láttuk őt kezet csókolni. A háború után már mindenki nagyvilági lett, és kezet csókolt, de Guillaume Appolinaire volt az egyedüli, aki ezt az új divatot már a háború előtt elkezdte.

123. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Vladimir Nabokov: Gyér világ
Ralph Ellison: A láthatatlan
Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd
Flann O'Brien: Úszikkétmadáron
David Foster Wallace: Végtelen tréfa
Jonathan Safran Foer: Minden vilángol
Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd / Slaughterhouse-Five
William Faulkner: Eredj, Mózes
John Dos Passos: Nagyváros
Thomas Pynchon: Súlyszivárvány