Gwen ​Stacy halála (A hihetetlen Pókember) 91% 30 csillagozás

Bár az internetnek hála ilyen-olyan formában szinte minden klasszikus képregényes történet elérhető, mégis sokkal hamarabb rávetem magam azokra, amikhez papíron is hozzáférek. Így volt ez tavaly a Kravennel, és az idén megjelent Gwen Stacy halálával is.
Harza Tomiék nagyon kitettek magukért ezzel a kötettel, hisz a fő történet mellett több kapcsolódó füzetet és a Mi lett volna, ha sztorit is megkaptuk magyarul.
Az tény, hogy mai szemmel nézve közel sem üt már akkorát Gwen halála, mint akkoriban. Eleve tényként ismerjük, ráadásul manapság évente hullanak el képregénykarakterek, hogy aztán egy-két év múlva feltámadjanak, szóval az egész súlytalanná vált. Viszont a kapcsolódó történetek nagyon szépen kikerekítik az egészet, megmutatják, hogy mekkora hatással is volt Gwen halála Peter életére. Külön kiemelném én is A csók-ot, ami nagyon jól bemutatta Pete és Gwen utolsó éjszakáját, egyben szépen körbejárta a „becsüljünk meg minden közös pillanatot, mert lehet az lesz az utolsó” témát.
Negatívumként egyedül a What If sztorit tudnám csak felhozni, spoiler, de igazából az sem rontja az összképet.

A Pókember saga egyik fordulópontja volt Gwen Stacey halála, és nekem pedig régi adósságom, hogy végre elolvassam az eredeti sztorit.

A kétrészes epizód pont olyan volt, mint amire számítottam: a narrációban reménytelenül túlhaladottnak és csipetnyit idétlennek érződött, és ez a rajzstílus valószínűleg csak azoknak fog bejönni, mint én, akik még a 80-as évek elején látták az első Marvel képregényeket. Félreértés ne essék, ezeket nem rovom fel a füzet hibájaként – végtére is az USA-ban pont akkor jött ki, mint mikor én születtem, és én sem vagyok már egy mai gyerek. Mivel tisztában vagyok azzal, hogy maga a Pókember, és úgy egyáltalán a Marvel univerzum honnan indult spoiler és a ’70-es évek elején még mindig hol tartottak, ezért inkább értékeltem a maga korában meglepő témaválasztást, de a füzet fő története érzelmileg nem igazán vont be.

Viszont a kiegészítő képregények közül az A csók c. pár oldalas írás már sokkal inkább. Ebben Peter Parker évekkel az eset után emlékszik vissza az utolsó Gwennel együtt töltött éjszakájukra, és ebben annyi fájdalom jelenik meg, és a szeretett lány elvesztésének tiszta szomorúsága olyan intenzitással árad a lapokról, hogy már csak ezért érdemes elolvasnia bárkinek ezt a képregényt.

Még molyos keretek között is nehéz értékelni ezt a kiadványt. Olyannyira mérföldkő ez a történet, hogy (amint arról maga a kiadvány is említést tesz) egyes vélemények szerint Gwen Stacy halála volt az az esemény, ami lezárta a képregények ún. Ezüst korszakát. Azt a korszakot, amit olyan alkotók neve fémjelez, mint (a teljesség igénye nélkül, és véletlen sem sorrend!) Stan Lee, Jack Kirby, Gil Kane, Steve Ditko, John Romita Sr… De hogy a globális hatás mellett a főhősre gyakorolt hatás mellett se menjünk el: minden karakternek (jobb esetben) megvan a saját jellemfejlődése, története, gyökerei. Pókember esetén az utóbbi években ez talán némiképp elcsépeltté vált (elég csak a Sony vs. Marvel háború után kialakult mémáradatra gondolni: „ha az új Pókember film(ek)ben is meghal Ben bácsi, eret vágok”, stb.), de nem mehetünk el az ő életét és mentalitását befolyásoló tragikus események és veszteségek mellett: Ben bácsi, Stacy kapitány, Gwen, aztán Harry spoiler halála. Egy szó mint száz, úgy képregénytörténeti/történelmi, mint karakter szempontból vizsgálva ez a történet és utórengései vitán felül megrengették a Marvel és a teljes képregénymultiverzumot. Hogy jönnék én ezek után ahhoz, hogy a történetvezetést, a képi világot, a színezést értékeljem, vagy akár kritizáljam? Nem mint ha akarnám spoiler.

Azt világosan érzem és látom, hogy ez a kiadvány újabb szintlépést jelent a magyar nyelvű Pókember képregények történetében. Azt gondolom, hogy Harza Tamás az, aki bármilyen összefoglaló vagy Excel táblázat nélkül álmából felébresztve is tisztában van azzal, hogy az Amazing/Spectacular/Web of/Peter Parker/stb. Spider-Man hányadik száma mikor jelent meg magyarul, ahogy azzal is, hogy az Amazing 121-es száma eddig méltatlan formátumban volt csak elérhető idehaza. Nos, ez a kiadvány ismét csak rendet tesz, méltó emléket állít, és Tomi személyes érintettsége révén egészen személyes vetületet is kap.

Engem nem zavar, hogy a 123. számból csak az első néhány oldalt tartalmazza ez a kötet, mert a temetés után következő történeteket olvasva bennem nem maradt hiányérzet.

Újra csak magamat tudom ismételni: köszönet Harza Tamásnak az elhivatottságért, és hogy ezt a nem csak magyar szinten különleges kiadványt elhozta nekünk. És most én leszek elcsépelt: ez bizony egyetlen pókrajongó polcáról sem hiányozhat!

Van pár olyan képregény történet (most kiadótól függetnlenül), amiknek ha meghallottam a címét, az első gondolatom az volt, hogy igen, ez egy klasszikus, egy mérföldkő. A második pedig, hogyan lehetséget, hogy magyarul még nem adták ki?! Többek között ilyen történet Gewn Stacy halála is.
Mai szemmel mondhatnánk, hogy a történet azért annyira nem kiemelkedő, viszonylag gyorsan eljut a fő eseményhez a cselekmény, miközben a klasszikusokhoz híven bőlére eresztett párbeszéd tarkít minden panelt. Azonban én nem is a történetet értékelném, hanem inkább a hatását. Vitathatatlan, hogy Pókember élete örökre megváltozott, egy újabb tragédiát élt át. Ahogy Ben bácsi elvesztésével párhuzamosan megszületett a szuperhős identitása, talán Gwen halálával adtak Peter karakteréhez egy egyfajta komolyságot is. Ezen felül, míg ma már meg sem rebbenne a szemünk egy fontosabb karakter még ennél is erőszakosabb elvesztésén, addig tény, hogy az eredeti megjelenés idején ez sokkal nagyobb döbbenetet tudott kiváltani. Mindenesetre Gwen karaktere, és bármelyik történet, amelyben szerepel, az én figyelmem felkelti, végtére is, azon kevés karakterek egyike, akinek feltámasztásával kísértenek, játszadoznak (klónok, Spider-Gwen), mégis eredeti formájában sosem tért vissza.
A kiadás tényleg nagyon szép munka (ha rossz indulató lennék, azt mondanám, persze, hisz a kiadó kedvenc karaktere egyértelmű), egy karakter, valamely leghíresebb története sem kapott ilyen részletesen összeállított, abszolút minőségi kötetet. Csak a sablont tudom mondani: ott a helye minden képregényes polcán.

Valamikor 1, 1,5 hónapja az olcsó újságosnál vettem életem első Pókember képregényét. Nem is tudom, mi vitt rá, mert a ’80-as évek Bobo-ján és Donald kacsáján kívül életemben nem volt közöm képregényekhez (na jó, egy kis vallomás, volt, mert egy AC képregényt olvastam tavaly vagy tavaly előtt, illetve a Setét torony első darabját, ami nálunk is megjelent, de ezzel nagyjából kifújt a képregény ismeretem)…
Aztán azt a füzetkét ki is olvastam gyorsan.
Majd másnap mentem és megnéztem, hátha van még más füzet is. Volt egy.masik szám is. Azt is megvettem. Azt is elolvastam. Aztán újra mentem, akkor már csak ez volt, ebből is összesen egy példány, gyorsan lecsaptam rá.
Hogy miért? Mert azt hiszem, új szerelem született.
Annak idején, 2002 körül láttam a Pókember filmet, de valahogy engem akkor nem kapott el a képregény láz. A folytatásokat meg se néztem. Filmben is csak a régi Batman volt meg, meg talán a Hulk rémlik.
Most viszont ez a három darab képregény megfertőtött.
Gyorsan meg akarom nézni az elmaradt Pókember filmeket, meg a Batman filmeket, meg az Amerika kapitány filmeket (van mit bepótolnom).
Azt hiszem, erre tökéletes volt.
Magát a sztorit nem tudom se pro se kontra szidni vagy méltatni, mert még csak most ismerkedem vele, de engem teljesen lekötött, még úgy is, hogy csak halovány emlékeim voltak Peter Parkerről, meg a pókról, ami annál is viccesebb, mert én nagyon durva arachnofóbiában szenvedek, szóval ez tőlem haladás. ;)

Mindig érdekes egy sokszor hivatkozott képregényt kézbe venni. Igazi mérföldköve a műfajnak is. Azok a hetvenes évek…
Előremutató történet, ami bátor lépésekkel próbálja megújítani a műfajt.
A rajzok hangulatosak, lendületesek és sok kép a Spider-Man 121-122-ből ikonikussá vált annyira megragadja a pillanatot.
A szöveg néhol túl sok, szájbarágós, ez annyira nem zavart, de néha megakasztotta az olvasást.
Külön élmény volt a sztorit és annak utóhatásait illetve más szemszögből való ábrázolását egy kötetben olvasni. Igazi gyöngyszemet rakott össze a kiadó.

Régi marvel-es képregényeket még nem olvastam. Pedig mindig is akartam.
A rajzolása a korhoz illő, a fejek, a kifejezések.. Érdekes hogy honnan hova fejlődött a rajzolása.

Örülök, hogy elolvastam. Mindenképpen köszönet a magyar kiadónak, hogy egy ilyen mérföldkövet anyanyelvünkön is elérhetővé tett. Ettől még persze nem kell kötelezően hanyatt dőlnöm a történettől. Ez egy érettebb pók-sztori a maga ezüst-(vagy arany?)kori stílusában, de én valahogy mégsem éreztem a dolog súlyát és ezt egy dolognak tudom be: egyszerűen nem ismerek/olvastam olyan pók-sztorit, amiben Gwen komoly szerepet kapott volna. Jelent meg ilyen magyarországon egyáltalán?

A Kraven utolsó vadászatában megismerjük Kraven alaposan, így a végén, mikor agyonlövi magát, érezzük a veszteség súlyát. Viszont ebben a kiadványban ez elvész, hiszen olyan hirtelen a lényegre tér és igazából maga Gwen is alig beszél valamit.

Tehát még egyszer: a kiadvány azt adja, amit ígért és ezzel nincs is semmi baj, de én nem érzem magam elég invesztáltnak a karakterben, hogy átérezzem a veszteség jelentőségét.

Ellenben a tartalmazott történetek valóban érdekfeszítőek. A különböző szemszögek és alternatív valóságok tovább gazdagítják a tragikus történetet, ami összességében egy szép és érdekes olvasmányhoz vezet.

jajj, nagyon király, h összeszedték egy kötetbe ezt a sztorit, minden fillérjét megérte