Győztesek ​köztársasága 69% 24 csillagozás

Ez a regény egy utólagos rekonstrukció kísérlete: számos jegyzőkönyvszerűen felépített személyes elbeszélésből rajzolódik ki Vincze Sámuel, az ambiciózus (vagy beteg? bolond? céltudatos? karrierista? idealista? gátlástalan? a hangsúlyok elbeszélőről elbeszélőre változnak) fiatalember életútja, akinek álma, hogy egy tökéletes utópisztikus közösséget teremtsen valahol a hegyek között. Maga az ötlet remek, és az egész szerkezeti felépítmény rendkívül kecsegtető. Az első két elbeszélőnél még teljesülni is látszik az ígéret, de a harmadiknál megszakad az ív. Itt jutott eszembe először, hogy ezek a váltogatott E/1-es elbeszélővel operáló regények, bár nagyon jók tudnak lenni, éppen azért olyan ritkák, mert baromi nehéz őket megoldani. Például az kell hozzá, hogy az író azonosulni tudjon minden aktuális mesélővel – az első kettő szövegben ezzel nincs is gond, de a harmadiknál… Itt érzésem szerint Gerőcsnek volt egy koncepciója, milyen beszélőt akar papíron látni, és ez az akarat olyan erősen rátelepedett, hogy észre sem vette: nem tud olyat. Ez a rész hiteltelen, felesleges, szerintem bátran papírkosárba lehetett volna dobni, szerkezetileg fel sem tűnne a hiánya. A későbbiekben ez a hiba nem ismétlődik meg ilyen durván, de úgy éreztem, az író ugyanazokat az információkat mondatja el újabb és újabb elbeszélőkkel, mintha a puszta nézőpont-váltogatáson kívül nem maradt volna ötlete, amivel megtölthetné a cselekményt. Különösen azért fájdalmas ez nekem, mert amíg a könyv közepe így indokolatlanul elnyújtottá válik, addig az utópisztikus közösség (a Győztesek köztársasága) folyamatainak taglalásán szinte csak átrohanunk a regény finisében. Holott engem személy szerint ez érdekelt volna leginkább – és alighanem ebből is lehetett volna kihozni a legtöbbet. Nem sikerült: a végkimenetelt mintha sietve csapta volna össze az író, így e könyv bennem a kozmikus aránytalanság érzetét kelti. Adhatnék rá négy csillagot, de per pillanat nagyon dühös vagyok rá – az egész regényben annyira benne van egy orbitális, elképesztő ziccer, hogy jelentős, mi több: kultikus könyvvé váljon, de az egészet valahogy mégis sikerült három méterről a kapu fölé bombázni.

Rögtön a legelején kiderül, hogy amit olvasunk, az tulajdonképpen egy „kihallgatási jegyzőkönyv”, illetve jegyzőkönyvek, tehát a múltba tekintünk vissza, s a kihallgatás tényéből arra is következtethetünk, hogy valami baj történhetett, ha a rendőrség is a színre lép. A kihallgatások középpontjában a sokoldalú (művészeti alapítvány alapító tagja, rendező, politikus) Vincze Samu áll, az ő édesanyja, munkatársai, ismerősei mesélik el mindazt, amit tudnak róla. Ezekből a mozaikokból rakhatjuk össze a történetet – bár nem értem, miért kellett ennyiféle változatban tulajdonképpen ugyanazt megírni. Visszatérő momentum volt mindannyiuk vallomásában Samu utópisztikus ötlete egy olyan telepről, amelynek a „Győztesek köztásrsasága” nevet adta. A telepre összegyűjtenék a vezető értelmiségi elitet, afféle állam lenne az államban, akik egy kijelölt területen élnének, saját magukat fenntartva. A projekt célja, egy új társadalom kikísérletezése.
A regény vége felé, egy projektben részt vevőtől megtudhatjuk, hogy a telepet valóban létrehozták, de sajnos egyet kell értsek @Kuszmával, hogy ez a rész nagyon szűkszavú, össze lett csapva, pedig véleményem szerint inkább ezt a szakaszt kellett volna a regény középpontjába helyezni.
Kár érte…

Röviden: ez a könyv nagyon jó ötleten alapszik, egész érdekes formát választott a szerző, de a vége kicsit össze lett csapva, de annyira azért nem, hogy ne lennék kíváncsi a Gerőcs más könyveire is.

Minimális kérdésekkel tűzdelt félinterjúkból áll össze a könyv, a mélyebbtől a sekélyesebb ismeretségeken át göngyölíti fel a főhős egész életét a vele kapcsolatba került személyek által. Lehet pont ez a mélyből a sekély felé haladás az, ami csalódást okoz a könyv végén. Érdekes a mozaikokból kibontakoztatott karakter, a rejtett utalások amelyek miatt nagyon kíváncsiak vagyunk egy-egy epizódra, hogy valaki mondja már el mi történt AKKOR.

Az interjúvoltak közötti váltást az eltérő stílusok jelzik, ez néha nagyon jól elvolt kapva, néha nekem erőltetettnek tűnt (az anya, a jobbos meleg értelmiségi nagyon jó volt, a folyamatosan mesterként műveltetéseket használó idegösszeomlásos titkárnő fejezete alatt kapartam a falat).

Érdekes a főhős fantazmagórikus álma is, a győztesek köztársaságáról, ez már más is megjegyezte, hogy ezt a Legyek urás vonalat jobban is ki lehetett volna fejteni.

Született idén jobb regény is, nem olvasnám újra, de ha van jobb regénye a szerzőnek, azt olvasnám (ez azt jelenti: tessék bekommentelni).

A végén nagyon haragudtam az Angéla-Ágota miatt (ezt tudni fogja, aki elolvassa), de egyébként !!!.

Nekem a megjelenéskor magasan az év könyve volt, és a mai napig többször van, hogy újra elolvasom. Zseniális!