Germanus Gyula 1934-ben hosszabb utazást tett a Közép-Keleten, s Allah Akbar! című könyvében számolt be útjáról. Ebben a méltán sikeres munkájában Germanus Gyula tudományos műnek, népszerűsítő irodalomnak, útirajznak, önvallomásnak, politikai esszének eredeti ötvözetét teremti meg. Elbeszéli arábiai utazásainak, mekkai zarándoklásának fordulatos történetét, olykor humoros, máskor csaknem tragikus, de mindig izgalmas útiélményeit, egyéni benyomásait, s közben sort kerít rá, hogy betekintést nyújtson az arab élet minden napjainak titkaiba, részletesen szóljon az arab népek múltjáról, műveltségéről, irodalmáról, vallásáról, lelkiségéről. Könyve – melynek első kiadása 1936-ban jelent meg – mit sem veszített aktualitásából, leírásai, megállapításai és analízisei ma is időszerűek. Fontos olvasmány mindazok számára, akiket Kelet őszinte, igaz ismertetése érdekel.
Allah Akbar! 44 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1936
Enciklopédia 4
Kedvencelte 7
Most olvassa 9
Várólistára tette 35
Kívánságlistára tette 19
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
Miközben lenyűgözve olvastam a könyvet, azt sajnáltam leginkább, hogy nem korábban került erre sor, nem tették kötelező olvasmánnyá iskolás korunkban.
Nagy precizitással kidolgozott, rendkívül részletes tudásanyagot tett közzé Germanus professzor az iszlám vallás, az arab világ, az arab, a török és indiai történelem, a vallás, az irodalom, a nyelv és művészet témaköréből.
A keleti kultúra iránti vonzalma, a fékezhetetlen tudás- és kalandvágy gyümölcse ez a monumentális, szerteágazó mű, mely az 1934-ben Közép-Keleten tett kalandos utazását örökíti meg.
Izgalmas és rendkívül érdekes útinapló, útirajz! Remek humora, optimizmusa és elszántsága már az első oldalakon megmutatkozik. És elismeri, bizony a szerencsére is nagy szükség van, mikor az ember nekivág egy ilyen hosszú, kalandos útnak.
Germanus Gyula professzor, nemzetközi hírű orientalista, nyelvész, irodalmár, történész és kultúrtörténeti író az angol nyelven kívül kiválóan beszélt, írt török és arab nyelven, előadásokat tartott világhírű egyetemeken, tudása és kitartása, a világ, a kultúra iránti érdeklődése tiszteletre méltó.
Ez a kötet nemcsak útirajz, hanem egy tökéletesen felépített, megírt tanulmány az arab élet mindennapjairól, történelmi hátteréről, az iszlám vallásról, az arab népek múltjáról, irodalmáról, műveltségéről. Mindezt nem száraz tényekként, adatokként írta meg, hanem oly módon, hogy az olvasó máris elővenné bőröndjét és útra kelne Egyiptom, Szaud-Arábia, India felé.
Az egész műnek van egyfajta alaphangulat, amely az arab világot hozza elénk, szinte halljuk a müezzin imára hívó hangját, érezzük a sivatagi porral vegyülő fűszerillatot, látjuk az utcák színes forgatagát. Lenyűgöző élmény minden egyes motívuma! De leginkább a mekkai zarándoklat kalandos, fordulatos történetét kedveltem, a Kába – kőről készült felvétellel kiegészítve. Igazi útikönyv, mely nemcsak leírásokat, információkat, hanem rengeteg fotót is tartalmaz, még közelebb hozva a leírtakat.
Mindenképpen ajánlom az arab világ, az iszlám vallás iránt érdeklődőknek, nagyon hasznos és fontos olvasmány az Allah Akbar!.
Germanus professzortól két könyvet olvastam zsenge ifjúkoromban: a Tények és tanúk sorozatában megjelent Kelet varázsa című kötetet, mely két visszaemlékezését foglalja egybe, A félhold fakó fényében-t és a Kelet fényei felé-t. Ezek érdekes olvasmányok voltak, inkább önéletrajzi, mint kultúrtörténeti jellegűek (ha emlékeim – több mint negyven év távlatából – nem csalnak). A másik egy furcsa, hézagpótló munka, Az arab irodalom története, melyből a pogánykori beduin költők lelkes magasztalása, a Korán irodalmi értékeinek dicsérete és néhány középkori szerző (Abú Nuwász, Ibn Khaldún, Ibn Battúta – a költészet, történettudomány és útleírás képviseletében) maradtak meg, s még annyi, hogy az ő koruk után az arab írásbeliség ellaposodott, és csak a huszadik században kezd ébredezni, de még nem az igazi, amit produkál…
Ez a könyv viszont más és jóval több, mint élménybeszámoló. Bár gerince a szerző 1934-35-ös mekkai zarándokútja, de mint az első, a szélesebb (magyar) olvasóközönség számára Arábiáról írott munka, kultúrmissziót is vállalt magára a prof, s a személyes tapasztalatokon túl Arábia és az iszlám kis enciklopédiáját nyújtja benne. Az első fejezetekben indiai tartózkodásáról szól*, s ennek kapcsán rögtön áttekintést ad az iszlám közép-ázsiai és indiai hódításairól, ennek okairól, a hinduk és muzulmánok ellentéteiről, a húszas évek indiai belpolitikájáról. Ezután rátér arra, hogyan vette fel a muzulmán hitet, és miként határozta el, hogy – ötven éves fejjel – végigcsinálja a mekkai zarándoklatot** (ennek kapcsán rögtön bemutatja Arábia földrajzát s az eddigi európai utazásokat). Szó esik az úti előkészületekről, s mivel Budapestről az út nem egyenesen Mekkába vezet, érdekes leírást kapunk a – mondhatni, PR-szempontból is szükséges – kairói tartózkodásról, ahol, mint az Al Azhar mecset tanulója, alkalma volt megismerkedni az akkor még angol ellenőrzés alatt álló, de már a függetlenség felé sandító, s egyre inkább világiasodó Egyiptommal. Számos barátra tett szert irodalmi és egyetemi berkekben – az éledező egyiptomi irodalmi élet ecsetelése engem kissé untatott is.
Annál érdekesebb a küzdelem a hatóságokkal (a hivatalnak packázásai), s az átkelés száraz lábbal (egy zarándokhajó fedélzetén) a Vörös-tengeren.
Arábia földjére lépve itt az alkalom, hogy megismerkedjünk a pogány arabok életével Mohamed előtt, majd Mohamed életrajzával, s a Korán útjával a diktálás révén történt lejegyzésétől a XIX. századi európai orientalisták munkásságáig. Ezzel az enciklopédikus rész lényegében lezárul (már épp ideje volt – túl vagyunk a könyv felén), s jönnek a zarándokút élményei. Itt a legkülönbözőbb népek tarka kavargása***, számtalan arc, jellem, vélemény felmutatása színezi a történetet – ezeket a fejezeteket a klasszikus útirajzok kedvelői is élvezni fogják. S a könyv második felének legizgalmasabb része is ide van beékelve: Arábia urának, Abdul-Azíz Ibn Szaúd-nak a pályaképe, illetve néhány személyes beszélgetés (számomra kissé szónokiasra szerkesztett) szövege. Ez a történelem iránt érdeklődőknek valódi csemege: a szaúdi dinasztia révén hatalomra jutott vahabita egyház a legtürelmetlenebb, legmerevebb, legkonzervatívabb szunnita irányzat, ami a palettán fellelhető, s a mai agresszív muzulmán mozgalmak ősforrása – érdemes tehát nyolcvan évvel korábbra visszapillantanunk, s látnunk: már akkor is az érdekek összefonódásának s a külvilág felé mutatott kínos távolságtartásnak a kettőssége jellemezte a szaúdi állam és államegyház viszonyát… Ugyanakkor Abdul-Aziz, aki fiatal éveit állandó harcok és életveszély közepette töltötte, valódi karizmatikus figura, aki – igaz, nem csupán a technikai modernizáció révén, mint Kemál Atatürk, hanem a vahabita vakhit eszméit is bevetve – egységbe szervezi Arábia sivatagjainak széthúzó rabló törzseit, tulajdonképpen kicsiben megismételve Mohamed egykori államalapítását. Germanus láthatóan elfogult a királlyal, de a portré ennek dacára színes és eleven.
A mekkai zarándoklat utáni rövid látogatás Medinába, majd az út befejezésének picit kurta leírása vet véget a kalandoknak.
Kissé szónokias stílusa, néhány unalmasabb irodalmi kitérő ellenére szerintem ma is kitűnő bevezető az iszlám világába; sok olyan attitűdöt, véleményt felmutatva az akkori emberektől, amik a mai muszlim generációk értékrendjét, gondolkodását is tükrözik. A zarándokút elbeszélésén túlmenően ez a könyv ma is sikerrel töltheti be a kis iszlám enciklopédia kezdőknek szerepkörét. Részemről olvasásra javasolt.
* Az indiai időket – főleg a Bengálban töltött időszakot – kissé regényes formában adja elő a professzor első feleségének, Hajnóczy Rózsának a könyve, a Bengáli tűz
** Érdekes megfigyelni, milyen óvatosan fogalmaz a szerző a megtérése kapcsán: nem tudjuk eldönteni, hogy az iszlám felvétele valódi belső meggyőződésből fakadt, vagy tudományos ambícióból, hogy így a vallásos körök életébe, mindennapjaiba pontosabb bepillantást nyerjen. Ez az ambivalens ábrázolás a kötet egészén végigmegy. Megjegyzem: Germanus akkor már az egész muzulmán világban nagy tekintélynek örvendett; számíthatott hát arra, hogy könyve előbb-utóbb arabul is megjelenik…
*** a tarka zarándoknép módot ad némi önfényezésre: a professzor, vagyis Abdul Karím szinte minden zarándokkal (marokkói, szíriai, egyiptomi, pakisztáni, török, perzsa) a saját dialektusában vagy nyelvén tud beszélni – de ennyi kis hiúságot a szerzőnek (aki mellesleg kemény munkával gereblyézte össze a hozzávalókat) igazán megbocsáthatunk.
Germanus úr nagyon értett a hangulatkeltéshez, a túláradó romantikához. Nincsen ezzel semmi baj. Néha (számomra) nem túl lényeges dolgokat túlragozott, de alapvetően nagyon szép nyelvezettel dolgozott.
Rengeteg információhoz juthatunk ebben a műben, de – az igazságtartalmat nézve – nem tenném értük tűzbe a kezem. Ahogy @Inpu mondta – és én maradéktalanul egyetértek vele – szépirodalmi műként olvasandó, és így kiváló olvasmány.
Lenyűgöz a nyitottsága és az, hogy ilyen értékorientáltan is lehet írni, … hát ja, az Iszlámról is.
A különlegessége az, hogy a nyugati ember fejével ír, beleviszi azokat a finomságokat amelyre a a kifinomult európai ember képes.
Alapmű,az Iszlám megismeréséhez (Magyarországon) kötelező olvasmány :-)
Germasnus Gyula és a mai olvasók közt biztos hogy van egy (vagy több) generációnyi külömbség. Ennek köszönhetően a munkái nagyon nehezen emészthetőek, nyelvezetük a mai szem számára nehézkesek-de nagyon megéri ez a nehézség, hiszen oly' kiváló tudós elmét, mint a szerző, keveset hordott hátán a föld. A Közel-Kelet testközelből, rengeteg érdekes információval megspékelve…
Érdekes könyv az iszlám világról és az arab emberekről. Kicsit hosszabb, mint érdekes talán így egy laikusnak, az elején ahogy ráöntik az emberre a sok iszlám irányzatot, tudóst és fogalmat, az megfekszi bárki gyomrát.
Amúgy egész érdekes olvasmány, kiderül belőle pl hogy nem a hegy megy Mohamedhez, hanem pont fordítva! Meg vicces, hogy az arabok félnek a manóktól :)
Akit érdekel ez a kultúrakör, annak megérhet egy próbát, önmagában annyira nem ajánlom..
Népszerű idézetek
Az ember élete hosszú könyv, amelyet lassan lapoz végig; minden lap új titkot tár fel előtte: szomorúságot, csalódást, de még sokkal több örömöt, feledést és reményt. Fejezet fejezet után vonul el, s látjuk magunkat gyerekkorunk napsugarában, ifjúkorunk örökzöldnek hitt tavaszában, férfiasságunk beteljesülésében, és várjuk, mit hoz a reményteljes jövő.
670-671. oldal
Az arabok a demokratikus egyenlőséget a sakktáblán úgy akarták érvényesíteni, hogy mind a két királynak a fekete kockán – amely Arábiában rendesen vörös – kell állnia. Így azonban nem állnak egymással szemben, hanem a „szultán” (király) az ellenséges „vezérrel” (királyné) kerül egy sorba. A „parasztok” – akiket perzsa szóval baidaqnak hívnak – már a megnyitásnál is csak egy lépést tehetnek előre. A bástyát „keselyű”-nek (rukh) nevezik, s ezt a szót vették át az európai nyelvek a „rochade” elsáncolási lépés jelölésére. A futót „elefánt”-nak (fíl) hívják, és ha a királyt veszély fenyegeti, nem sakkot mondanak, hanem olyan hangot hallatnak, mintha macskát akarnának elhessegetni (ksi, ksi). De ha a királyt a figurák mozdulatlanságra szorították, akkor az „meghalt” (mát), és ebből az arab szóból vettük át a mattot.
436. oldal
A perzsák az iszlám egyik legtehetségesebb nemzete, kiket arcuk bőre és mély tüzű fekete szemük a Kelet egyik legszebb népfajává nemesített. Nyelvük pedig, amelynek szerkezete oly egyszerű, mint az angolé, kész muzsika. A perzsa közmondás szerint: 'zabán-e arabi quvvat, zazabán-e fárszi sekar, zabán-e turki hunareszt.' (Az arab erő, a perzsa cukor, a török nyelv művészet.)
Mély zengésű hosszú magánhangzói a tiszta mássalhangzók között úgy dalolnak, mint a lant húrjai. Ezen a nyelven írták a legédesebb bordalokat és a legtüzesebb szerelmi énekeket, pedig a perzsáknak arra, hogy 'szeretni', nincsen önálló igéje. Csak azt tudja mondani: 'dúszt dástan' (barátnak tartani), de ez a barátság hevít, fellángol és zsarátnokká éget.
367-368. oldal
Beethoven a IX. után egy X. szimfóniát akart alkotni, amelyben mennyei hangokkal festi az ókor szépségeszményének megnemesedését az etika jóságában. Ez a meg nem született szimfónia itt áll előttem a maga megtestesülésében. Szépség és jóság az emberi élet célja.
673. oldal
A muszlim ima állandó gyakorlatban tartja az izmokat, a térdek ruganyosak maradnak, és a test is megtartja hajlékonyságát. A napi ötszöri imában a hívő harminckét meghajlást végez, és hatvannégyszer érinti homlokával a földet. Ez egy hónapban kilencszázhatvan meghajlást tesz ki. A földön való guggolás következtében a hívő bokacsontján bütykök keletkeznek, és a havi ezerkilencszázhúsz leborulás a homlok egy bizonyos pontján sötét foltot rajzol a bőrre. Sok hívő ájtatosságának külső jegyeit hordja a testén. Különösen az indusok szeretnek tetszelegni a jámborság foltjaiban, amelyek kékesen sötétlenek barna bőrükön.
385. oldal
Az arab verset csak irodalmi nyelven szabad olvasni és szavalni. A közönséges beszédben mindenki a maga tájszólásával él, de ha költeményt idéz, hirtelen áttér a versmértékes hangsúlyozásra, és a szóknak pontos, klasszikus kiejtésére, akárcsak a korán szent sorait mondaná. Ez az irodalmi nyelv, amelynek kérlelhetetlen szabályait csak a tudósok ismerik, olyan gazdag és olyan sok rejtett értelme van, hogy a közönséges halandó első olvasásra alig tudja megérteni. Hát még első hallásra! Az arab nem is a vers spontán megértésében gyönyörködik, hanem elbódul a ritmus szépségétől, az asszonancia, alliteráció és a rím csengésétől és az itt-ott elkapott értelem felvillanásától. Nemcsak figyelmesen, hanem ájtatosan hallgatja a költeményt, amelynek számára úgyszólván szakrális jelentősége van.
437. oldal
Gőzölgött bennem az európai ember gőgje, és a hatalmasabbnak lenézése a tehetetlennel szemben, ahogy a jóllakott ember nem érti az éhest. De miután magamba szálltam, és éreztem, hogy az erkölcs magasan áll a tudás felett, és csak az a tudás értékes, amely jobbá teszi birtokosát és az embereket.[…] Megtaláltam az utat az emberek szívébe, agyuk számtalan tévedése ellenére.És ez az emberek szívébe vezető út kárpótolt azokért a sebekért, amelyeket a tudás utáni keresésben elszenvedtem.
90-91. oldal
– Hánynak az apja?
Ez a kérdés nem gyermekekre vonatkozik, hanem a csészékre, és azt jelenti, hány csészényi kannában kérem a teát. Az arab nyelv a családi viszonylatot a tárgyakra is kiterjeszti. Aki két nyelven beszél, az két nyelvnek az apja, a kanna lehet két, négy, sőt hat csészének is az apja. Négy csészének tekintélyes apaságával dicsekedő kannát kértem […].
500. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Hidasi Judit: Na és, hogy tetszik Japán? 92% ·
Összehasonlítás - Malala Juszufzai – Christina Lamb: Én vagyok Malala 91% ·
Összehasonlítás - Lengyel Miklós: Dél-Korea 91% ·
Összehasonlítás - Maróth Miklós: Iszlám és politikaelmélet ·
Összehasonlítás - Mohammad Taghi Rouhi – Sárközy Miklós: Irán ·
Összehasonlítás - Stein Aurél: Marco Polo nyomában ·
Összehasonlítás - Halász Gyula: Öt világrész magyar vándorai ·
Összehasonlítás - Fodor Sándor: Arab legendák a piramisokról ·
Összehasonlítás - Bánszegi Katalin: Barangolás India keleti végein és Bhutánban ·
Összehasonlítás - Géczi János: Allah rózsái ·
Összehasonlítás