Mikecs ​Anna: Altató 82 csillagozás

Gerlóczy Márton: Mikecs Anna: Altató

„Mennyi szeszélyesen váltakozó, legapróbb szeleteiben is foghatóan-láthatóan, anyagszerűen megjelenített színhely, ház, kert, utca, tájdarab! Mindegy, hogy Kolozsvár vagy Szentgyörgypuszta, Budapest vagy Enyed. Járt-e ott mindenütt a regény írója, vagy alapos filológus módjára naplókban, levelekben, szakmunkákban kutatott, ki tudja. S hogy csúsznak össze közelibb-távolibb időtartományok, ahogy az emlékezet, a munka anyaga rendeli. Szóval tudatfolyam, mégis minden a helyén van. És az erre-arra ágazó család, az emlékezetes alakok. Nem az író érzelmei formálják őket: látja, tudtunkra adja esendőségüket, olykor pusztító gyengeségeiket-gyarlóságaikat is. És a regénybeli család nem akármilyen család. A Jékelyek, csúcsán Áprily – Jékely Lajos. Ha ismertük őket, ha nem, történetüket, ezt a könyvet jó olvasni.”

Lator László

>!
Scolar, Budapest, 2017
448 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632447995

Enciklopédia 4


Kedvencelte 19

Most olvassa 14

Várólistára tette 98

Kívánságlistára tette 86

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Gerlóczy Márton: Mikecs Anna: Altató

Egy értékelő azt írta itt előttem, hogy Gerlóczy „ezzel a könyvvel beírta magát a magyar irodalomba”. Most eltekintve attól, hogy szerintem már ott volt, nekem is van egy ilyen érzésem – hogy itt most egy írói szintlépést látunk. Azt hiszem, azért, mert Gerlóczy saját (átformált) személyes történetei helyett most először írta meg valaki másnak a személyes történetét. Kvázi: hibátlanul. És az a gyanúm, hogy paradox módon azáltal vált kvázi-hibátlanná ez a könyv, hogy a szerzőnek sikerült két lépés távolságot tartani az ún. „irodalmi” nyelvtől (ezt @n plasztikusan a „szoborszerű” jelzővel fejezte ki), így az egész szöveg olyan lett, akár a jobbfajta naplók: úgy őszinte és úgy érzékeny, hogy ennek mintha maga sem lenne tudatában. Jelezném, bitang nehéz ám ez: olyan regényt írni, ami nem tűnik regénynek.

Pedig ez a könyv, bár létező személyek és létező események népesítik be (egy lineáris szerkesztéssel simán el lehetne adni a Magvető Tények és tanúk sorozatában), mégis regény. Elsősorban bujkáló narrátora, Mikecs Anna teszi azzá, aki azon előjogával élve, hogy spoiler, látja a múltat és a jövőt, elbeszélésében pedig a Jékelyek, Schéferek és Mészárosok sorsa az őket elválasztó évtizedek (és kilométerek) ellenére mintegy párhuzamosan jelenik meg. (Ezt még alá is húzza, hogy a narrátor végig jelen időben szólal meg.) Ez a technika lehetővé teszi az írónak, hogy a dráma felépítésében ne kösse meg kezét az események unalmas egymásutánisága, hanem arra a pillanatra építhesse fel a könyv érzelmi csúcspontját (amit amúgy látunk előre, de mégsem tudunk eléggé felkészülni rá), amelyet a legmeghatározóbbnak vél, még akkor is, ha az időben meg is előz más eseményeket. Bizonnyal akadnak majd, akik szerint ez az időben való szörfölés megbontja az elbeszélés egységét, de számomra pont ettől vált érdekessé. Ami másnak egység, az nekem, lehet, statikusság, az írót meg azért fizetjük (ugye?), hogy ezekből a mozdulatlanságokból izgalmas instabilitást csináljon.

Ettől a szerkesztéstechnikai finomságtól eltekintve is példásan gazdag regény ez: erőteljes hangon szól a nő kiszolgáltatottságáról, akinek tehetségét „zseniális” férje elfojtja, és megeszi az életét reggelire. És nagyon finoman van mögé szőve a magyar és erdélyi XX. század történelme – olyan finoman, hogy nem is tűnik történelemnek, csak szimplán életnek. Az egyik legjobban megírt szöveg az idei évből. Tűnjön ez fel másnak is.

39 hozzászólás
>!
szadrienn P
Gerlóczy Márton: Mikecs Anna: Altató

A megsárgult fényképekkel teli családi album lapozgatása nem mindig könnyű és vidám foglalatosság, hiszen őseink útját sokszor fájdalmak, tragédiák kísérték, mi pedig sorsközösséget érzünk velük, és néha még azt is megtapasztalhatjuk, hogy vágyaikban és csalódásaikban megrendülve saját életünk mintázatára ismerünk. Gerlóczy Márton szép és nehéz feladatot vállalt magára, amikor megírta nagyszülei, dédszülei, ükszülei történetét, a regény valamennyi eseménye hiteles leveleken, naplókon alapul, és a családtagok közül néhányan a magyar művészeti élet ismert alakjai. A szereplők bemutatásához a szerző fordított optikát használ, minél közelebb járunk a jelenhez, az elbeszélésmód annál tartózkodóbb, szinte eszköztelen, az unoka tapintatosan a háttérbe vonul nagyszülei kapcsolatának ábrázolásánál, de a visszafogottan megírt fejezetek is szívszorítóan érzékeltetik, hogy telnek a napok, és velük együtt fogy a boldogság, és a tehetségét, alkotói ambícióit kényszerűségből elfojtó feleség számára a szerelmi házasság végül gúzsba kötő zsákutcává, állandó szenvedések forrásává válik.
Ahogy haladunk visszafelé az időben, úgy válik a kép egyre színesebbé, a történelmi regények zamatát árasztó régmúltban a dédanya és a dédapa már szinte legendás figura, az ükanyát pedig királynői tulajdonságokkal ruházza fel az utókor, lelki ereje, szeretetteljes gondoskodása beragyogja családtagjainak életét. Rendkívül hangulatos az erdélyi iparos famíliák életének, szokásainak bemutatása a századfordulón, megelevenedik a korabeli Kolozsvár, több generáció gyerekserege nyaral felhőtlen boldogságban a Hója-erdő mentén, a Szamos partján, az itteni nyári lak és később a Visegrádhoz közeli Szentgyörgypuszta, a „Völgy” az Áprily-Jékely család mesés, idilli fészkévé válik, ahol valamennyien feltöltődnek, erőt merítenek, magánéleti válságokból gyógyulnak, próbálnak megküzdeni a történelem egyre fenyegetőbb viharaival.
A regény kikerülhetetlen vezérmotívuma, hogy a szerző a narrátor szerepét arra a kislányra bízza, akit a család négyéves korában, tragikus körülmények között veszített el. Az ő jelenléte a sorok között borzongató, hiszen állandóan az élet múlandóságára emlékeztet, másrészt különleges időkezelésre ad lehetőséget, hiszen végignézzük, ahogy az összes szereplő megöregszik, megfárad, lendülete megtörik, betegségekkel küszködik, Annácska alakja viszont időtlen, örökké a gyermeki szépség és tisztaság jelképeként marad meg a családi legendáriumban.
Egy kiválóan megírt, nagyívű, több, mint száz esztendőt átfogó családregénynek még akkor is megrendítő a végére érni, ha tudjuk, hogy fiktív szereplőkkel találkozhattunk benne, itt viszont a megélt sorsok és az író személyes érintettsége még inkább elmélyíti az olvasottakat. Mindehhez gyönyörű lezárást kapunk, a sok-sok boldog vagy keserves, derűs vagy áldozatként megélt női sorsot az az altatódal fűzi egybe végül, amit négy generáció asszonyai énekeltek kicsi gyermekeiknek.

13 hozzászólás
>!
n P
Gerlóczy Márton: Mikecs Anna: Altató

Olyat szerettem volna írni róla, amit még más nem írt. Hat szöveges értékelés született eddig, mind dicséri és ehhez csatlakoznék most én néhány gondolattal. Amikor mesélni próbáltam erről a könyvről szóban, akkor sem ment könnyen, azt mondogattam, hogy ez egy szép irodalom és, hogy akik szeretik a családtörténeteket azoknak tetszeni fog. Meg azt, hogy ebben igen sok munka van Gerlóczy részéről, erről írt is valahol, hogy ez egy fogadalom volt, hogy megírja, regénybe rendezze a megtalált leveleket, szövegeket. Ezt a munkát nagyra becsülöm. Először csak beleolvastam, mert tetszett a borító, illetve szokatlannak éreztem az írótól, szóval valami mást vártam, mint amit eddig olvastam tőle. Beleolvastam és elmentem megvenni. A könyvesboltban azt mondtam, hogy néhány oldal után nem csak érzem, hanem tudom, hogy ez jó lesz. Vártam nagyon, hogy a kortárs magyar irodalomban ismét valami kimagaslót olvassak. Az idei megjelenésekből is volt már favoritom, volt jelöltem egy-két igazi befutóra, akiket a Merítés-díj zsűrizése szempontjából nagyon is előre soroltam. Ez a könyv most helyet cserélt az egyikkel. Most, itt a személyes éljenezésem közben írni kéne arról is, hogy miért. De azt amit érez az ember közben (én), arról a legnehezebb beszélni. Hogy érdekelt minden családtag története, hogy nem zavart az időbeni ugrálás, sőt, ez teszi még izgalmasabbá. Hogy sokszor legalább annyira szerettem volna akkor élni, mint amennyire nem. A lényeg, hogy ott tudtam lenni, az akkor-ban. És még azt is el szeretném mondani, hogy nem győztem nézni a fb-on összegyűjtött fotókat azokról, akikkel az elmúlt napjaimat töltöttem. Nagyszerű dolog látni őket.
Nem tudok én most erről ennél többet mondani, megírták a többiek. Gerlóczy Mártonnak gratulálok.

1 hozzászólás
>!
Csabi P
Gerlóczy Márton: Mikecs Anna: Altató

Szinte mindenkinek nagyon tetszett a regény, így én nem is foglalkoznék az erényeivel, jóságával. Nem is tudnék. Inkább pár pontban megfogalmaznám, nekem miért nem tetszett.

A bő 400 oldal ellenére végig úgy éreztem, egy regény vázlatát olvasom. A narrátor hangja, mintha csak egy dokumentumfilm narrátorát hallgatnám, aki kommentálja a képeket, de igazán mélyre sosem megy, jön a következő kép arról is mondani kell valamit. Az egész olyan száraz, mintha nem is élő emberekről lenne szó, az író rokonairól, akikről pedig biztos sok rege, szóbeszéd forog a családban. Habár végig egy család történetét olvastam, de ebben a könyvben nem voltak történetek. Mintha ebben a családban senkivel nem történt volna semmi, ami másokkal, más irodalmi alakokkal ne történt volna már meg. Ellenpéldának felhozhatom a frissen olvasott Nádas Péter memoár regényt, amiben viszont olyan történetek vannak, hogy le a kalappal. Talán Gerlóczy túlságosan is tisztelte a felmenőket, hogy igazán fájdalmas dolgokat írjon le. Mert az, hogy egy nőt megerőszakolnak, megtámadnak az orosz katonák, az akkora irodalmi közhely, hogy ásítva lapozok tovább. Ez egy regény, fájdalomcsillapítóval bevéve.

Mikecs Anna. A narrátor. A regény végén van egy rövid rész, amit valóban ő narrál, a többi sima harmadik személyű elbeszélő szájába van adva, és nekem semmi sem utalt arra, hogy itt ez a kislány mondaná el a történet. Az, hogy időnként megjelenik ez az unalomig ismételt mondat: Kicsi virágnak hívtak, és most árnyék vagyok, kicsi árnyék., nem győzött meg arról, hogy ez a visszafogott, felnőtt szemszögből a világra néző szem egy kislányé. Ez számomra csak egy irodalmi kamunak tűnik, ami megpróbál feldobni egy amúgy unalmas szöveget.

A magyar írók a rossz-közepes, de semmiképp sem egyedi családregényeikkel a közhelyek szintjére süllyesztették már a 20. századi magyar emberek sorsát. Gerlóczynak kiváló alapanyag állt a rendelkezésére, amivel nem tudott mit kezdeni, túlságosan tisztelte az anyagot, a két naplót, amikre alapul a regény, és ahelyett, hogy ő használta volna a szöveget, a szöveg használta őt.

2 hozzászólás
>!
gesztenye63 P
Gerlóczy Márton: Mikecs Anna: Altató

Azt mondja Áprily: „… vén szem, honnan van benned annyi könny?”

Magam pedig, csupán annyit mondhatok, hogy Vida Gábor után nem gondoltam, hogy lesz még számomra idén felemelő, porig sújtó, lelkesítő és szívszaggató magyar széppróza. Márpedig itt van Gerlóczytól az Altató.
Semmi manír, nulla pátosz. Csak egyszerű, igaz mondatok, amelyek hol lágyan andalítanak, hol meg durván zaklatnak, nyugalmat sem hagynak. Évszázadot ölelő mese egy gyönyörű és néha rút nagycsaládról, történetek, karcolatok művészekről, „munkakerülők”-ről, ahogy Gerlóczy mondja egy interjúban. Száz év itt Európa közepén, hol Erdélyben, hol meg Budapesten, vagy néha kissé északabbra, a Duna kanyarulatában. Sorsok, nők és néha férfiak élete kiterítve, pőrén az olvasó kezében, a szerző alázatos, nyájas tálalásában.
Csak néha mondjuk percenként horgad föl bennem a kérdés: Valóban ilyenek vagyunk mi, férfiemberek? … s a választól félek.

Nincs erről, amit írni tudnék. De olvasni kötelező!

>!
eme P
Gerlóczy Márton: Mikecs Anna: Altató

Nem könnyű értékelnem ezt a regényt. Nem könnyű, mert egyszerre szeretem is, meg nem is. Szeretem végiglapozni, mint egy régi, családi fotóalbumot. Nem is tudtam ellenállni a kísértésnek, és olvasás közben meg után végig a regényben szereplők fényképei után keresgéltem, nézegetve a négyzetbe zárt arcokat, sorsokat, pillanatokat. Valami ehhez hasonló az olvasásélmény is, régi, fekete-fehér fotók hangulatát árasztja, még akkor is, amikor már a színes felvételek korát idézi. Valósnak látod az alakokat, retusálás nélküli arcukkal pillantanak rád a fogva ejtett időből, olyannak ábrázolva, amilyenek voltak, lehettek: álmokkal, gyakran elfojtott vágyakkal, kitörő indulatokkal, gyengéd érzésekkel tele, önzők vagy épp önfeláldozók, szenvedélyesek és csöndes lemondásba zárkózottak. Hétköznapi emberek, jók és rosszak, a maguk erényeivel és hibáival. Az olvasó úgy érzi: nem torzít a kép, sem pozitív, sem negatív irányba.

A regény egyik fő jellemzője a távolságtartás, az elbeszélő háttérbe húzódása, az igyekezet, hogy amennyire csak lehet, a naplók, feljegyzések, levelek hangja szóljon az olvasóhoz – elsősorban az anyák, nagyanyák hangja, amely annyi évtized után végre hangosan kimondhatja, ami fáj. Mert valójában erről (is) szól ez a regény – a fájdalmak, az elhallgatottak kimondásáról, elégetett emlékekről. Nemcsak családtörténet, hanem egyfajta tiszteletadás a család nőtagjai számára, érzékeny odafigyelés, így, utólag, ha már nem történt meg akkor, amikor a legnagyobb szükség volt rá. Árnyékban élő, már életükben árnyékká változott virágok emlékei szólalnak meg a regény lapjain, földbe temetett virágos csészék fedik fel színeiket, és mesélnek kiszolgáltatottságról, elszenvedett és nem önként alakított sorsról. Történelemről és férfiakról. A náluk erősebbekről (?), és azok gyengéiről is. Botlásokról, szorongásokról, megbánásokról és újból elkövetett vétkekről.
A regényben váltakozó terek és idők – találkozások, összefonódó és szétváló életek színterei – realisztikus részletességükben, kézzelfogható valóságukban elevenednek meg, akár a regényalakok. Ismerőssé válnak az erdélyi stációktól a völgyig, Szentgyörgypusztáig. És közben, ha bizonyos vonatkozásokban csak szűkszavúan, jelzésszerűen is, de kirajzolódik a történelmi-társadalmi háttér is: a sorsokról döntő nagy változások, háborúk és átrajzolt határvonalak, Rákosi-korszak, és főként a csöppet sem könnyű mindennapok, a társadalmi normák, hétköznapi szerepek, elvárások ketrecei köztött való vergődés…
Tele van tragédiával ez a családtörténet, fájdalommal, akárcsak minden család története, a maga módján. Talán azért is szeretem, mert van, mert megírták (és ezalatt nem általános alanyt, hanem tényleges többes számot értek), talán sok más, nem feltétlenül művészcsalád története helyett is.*

Hogy miért írtam mégis azt, hogy szeretem is meg nem is az Altatót? Ez utóbbit nem biztos, hogy meg tudom magyarázni. Valami hiányzott belőle, sokáig töprengtem a válaszon, és attól félek, pontosan az lehet, ami tudatosan maradt ki belőle. Mintha az erénye egyben hibája is lenne. A távolságtartás. A tényszerű szikárság kopogó mondatai. Meg a jelen idejű mondatok egy idő után fárasztó monotonitása. Vagy épp az időtlenségből felbukkanó Annácska mint elbeszélő, akinek első személyben megszólaló hangja (bizonyos értelemben érthetően) olyan későn és olyan rövid ideig hallható, közben meg inkább csak jelzésszerűen bukkan fel itt-ott. Nem érzem hitelesnek Annát elbeszélőként, egy, a dolgokat felnőttként (át)látó és láttató elbeszélőként, miközben ő kicsi virágból lett kicsi árnyék.
Summa summárum: nem egyértelmű a viszonyom a regényhez, de minden (általm felfedezni vélt) hibája ellenére örülök, hogy elolvastam, hogy hatására ismét felnyílt a régi családi fotókat (is) őrző régi katonaláda teteje. (Annak talán kevésbé, hogy ismét kissé patetikus-érzelgősre vettem a hangot, de ette fene, bevállalom ezt is.)

* Ha írni tudnék, elmesélhetném egyszer, hogy a mi családunknak is volt egy árnyékká vált kicsi virága (talán nem is egy, de én csak róla tudok). Egy három éves Erzsike, akinek kevés idő adatott ahhoz, hogy haza bírja várni édesapját az orosz fogságból. Aztán a hazatérő édesapa érezte úgy, hogy túl sok idő adatott neki, hogy elviselhetetlen az itthon tovább fájó emlék, a távolság és a hiány. Nem csak az Erzsikéé, mindené, amit itt hagyott, és amit soha nem kaphatott vissza. És egyszer csak elment, önként Erzsike után. Igen, volt kicsi virágunk nekünk is, akinek nevét a testvére, nagyapám, babonásan tiltólistára tette. Meg van valamikor földbe ásott, ma már ütött-kopott, hiányos porcelánunk is. Meg egy Oroszországban faragott sakk-készlet, amelyen játszva a történelem mattot adott a dédapámnak.Van még ez-az, apróságok, néhány megsárgult levél, pár fotó, pár okirat. Csak a történetüket nem írta meg senki. De talán jól is van ez így…

2 hozzászólás
>!
Gyula_Böszörményi IP
Gerlóczy Márton: Mikecs Anna: Altató

Gerlóczy Marci ezzel a könyvvel beírta magát a magyar irodalomba. Remek szöveg, lágyan hömpölygő mondatok, torokszorító, kínkeserves sorsleírások. Egy magyar család, különösen két magyar asszony letaglózó, és sajnos nagyon is tipikus élete. Vajon miért kellett így élniük, miféle karmikus terhet cipeltek? Bizony számomra végül, bár szánom őket, egyikük sem vált igazán szimpatikussá, de érteni vélem, miért nem tudtak kitörni a csapdából, amibe kerültek, és amit ők maguk is még pokolibbá tettek. Mondom: ez a könyv remekmű.
És akkor miért a fél csillag levonás? Az idő kezelése miatt. Rettenetesen zavarónak éreztem mindvégig, hogy össze-vissza ugrálunk az időben. Olykor oldalak teltek el, mire rájöttem, hol, és főleg mikor vagyunk. A koncepciót sem értettem meg végül igazán, hogy mikor miért ugrunk. Az érteni vélem, hogy Marcinak ki kellett találnia valamit, ha két, az időben eltolt női sorsot akar bemutatni, de mégsem akar unalmasan lineáris lenni, de… Elég lett volna a fejezetek elején egy évszám-hely megjelölés, máris világosabban átlátható, sokkal könnyebben olvasható volna a szöveg. Ám a könyv ettől függetlenül is döbbenetesen jó.

>!
Zsófi_és_Bea P
Gerlóczy Márton: Mikecs Anna: Altató

Egy értékelés megírásakor sokszor az első, bevezető mondatokon gondolkodom a legtöbbet. Így van ez Gerlóczy Márton könyve esetében is, hirtelenjében nem is tudom hogyan mutassam be ezt a nagyszerű, monumentális alkotást. Mert mindent kétséget kizáróan az volt.

Egy családregény szokatlan formában, amely eleinte még zavart is, bosszankodtam, hogy miért nem lehetett ezt szépen sorban, folyamatosan megírni. Úgy, ahogy azt megszoktam, miként szépen, sorban megszületnek a gyerekek, felnőnek, megnősülnek, férjhez mennek, és azoknak is megszületnek a gyerekeik. Közben pedig érthetően, lassan leírni, hogy kivel, mi történt, hogyan alakult az életük.

Ezt az elégedetlenkedést nagyon hamar felváltotta bennem a csodálat ez iránt a szerkesztési forma iránt.

Alkotás, művészet, történelem, asszonyi sorsok és férfiéletek, érzelmek, családok, barátok, szerelem, szeretet, csodaszépen összefűzve és elmesélve, az időbeli ugrálás a könyv végére teljesen a helyére került, és azt gondolom most már, hogy másként nem is lehetett volna ilyen jó.

Bővebben: https://konyvutca.blogspot.hu/2018/03/gerloczy-marton-m…

>!
fióka P
Gerlóczy Márton: Mikecs Anna: Altató

Nagyon nehéz erről a könyvről írni, mert olyan, amilyennek lennie kell. És hogy az milyen? Na, itt a probléma, mert igen nehéz ezt elmondani. Elsősorban is: nyugodt hangvételű és kiegyensúlyozott. És ez nagyon fontos, mert noha rengeteg a dráma és a szenvedés, az ember nem érez késztetést arra, hogy kiugorjon az ablakon vagy felvágja az ereit, nincs semmilyen színpadias (vagy akármilyen) eszköz bevetve a fokozás érdekében. Kívülálló is, noha ez merész kijelentés, merthogy ugye nyilván nem az. De mégis. Megfelelően távolságtartó ahhoz, hogy elhiggyem, minden pontosan úgy történt, még a virágok is olyan színűek voltak, ahogy a könyvben nyílnak. Mondom mindezt úgy, hogy a Farkas utcai templom tornyának újbóli felépítése mellett még akadnak hasonló apró hibák, de ezektől szívesen eltekintek, mert az egyszeri olvasónak úgyis teljesen mindegy, engem pedig a könyv minősége teljes mértékben kompenzál ezekért.
Más: őszinte és ezzel együtt szókimondó – az illúzió mindenesetre megvan, még ha tévednék is. Akár Vida Gábor könyve, az Egy dadogás története, kimond. Talán nem döntöget akkora tabukat, mint Vida könyve, de mindenképpen nagyon hasonló a mondanivalóját illetően. Olyan, mintha az én családomról szólna. Bensőséges. És ez nagyon fontos, hiszen ki ne akarna közelebbi kapcsolatba kerülni azzal a könyvvel, amit éppen olvas? Én mindenképpen szeretek.
Örülök ennek a könyvnek nagyon, mert a történtekről beszélni kell, elhallgatni nem szabad, mert abból nem származnak jó dolgok, legfeljebb mítoszok, amik elengedhetetlenek az önáltatáshoz, de egyéb gyakorlati értékük nincs. Vagy van? Nem tudom. Én a viselt dolgok feltérképezése és – újból, mert ez nagyon fontos! – kimondása mellett teszem le a voksom. Abból a szempontból, hogy Gerlóczy szándéka mi is volt egészen pontosan a könyv megírásával, most teljesen mindegy. Lehetett mementó Mikecs Annának, Áprilynak, a nagyanyáknak, dédanyáknak szóló késői igazságtétel, tényleg mindegy. A fontos az, hogy megíródott. Érzékeny és gyönyörű.
Tizenikszedik pozitívum, merthogy mások kifogásolták: nagyon-nagyon jó a folyamatos idősíkváltás, megkockáztatom, hogy egy akkurátusan kronológiai sorrendben felállított regény olyan lett volna, mint egy recept. Gyakorlatias és unalmas.
Megint más: valaki írta, hogy Gerlóczy ezzel a kötetével beírta magát az irodalomba. Szerintem már eddig is ott volt, hogy most szintet lépett, az egy másik dolog. Örülök annak, hogy van.

2 hozzászólás
>!
olvasóbarát P
Gerlóczy Márton: Mikecs Anna: Altató

„Kicsi virágnak hívtak, és most árnyék vagyok, kicsi árnyék.”

Olvasmányos, szépem megfogalmazott családtörténet Gerlóczy Márton felmenőiről, a nagyanya, Jékely Márta és a dédanya, Schéfer Ida emlékiratai alapján.
A dédapja Jékely Lajos, (Áprily Lajos), nagybátyja Jékely Zoltán, nagyapja Mészáros Dezső, szobrász (http://www.kormendigaleria.hu/muvesz/meszaros_dezso.html). A kötetben megemlítődnek az erdélyi irodalmi élet képviselői, Tamási Áron, Reményik Sándor, Kuncz Aladár, Nyírő József is.
„Mennyi szeszélyesen váltakozó, legapróbb szeleteiben is foghatóan-láthatóan, anyagszerűen megjelenített színhely, ház, kert, utca, tájdarab!" – írja a kötetről Lator László.

„A családban az asszonyok mindig szerencsétlenek voltak", a férfiak mellett, őket segítve, kiszolgálva nem nagyon hagyott az élet lehetőséget nekik művészetük, önálló boldog életük kibontakoztatására bármennyire tehetségesek is voltak. A férfiak meg tudták valósítani elképzeléseik jelentős részét, az élet nekik megadta a lehetőségeket. Jékely Márta a Derkovits Kollégiumban rajzot és szobrászatot tanult, az egyetemen latin – magyar- művészettörténet szakos volt, Ferenczy Béni egyik legkedvesebb tanítványa, Mikecs László majd Mészáros Dezső felesége volt, első gyermekét és férjét elvesztette.
Márta sorsa „szeretethiány, adottságok elfojtása, kudarcélmények.” Mikecs Anna emléke végigkíséri a kötetet, jól kiválasztott narrátorként van jelen.

Izgalmas az idősíkok váltakozása, nagyon örültem a családfa rajznak is, mert nélküle kicsit nehezebb lett volna átlátni a szövevényes családi kapcsolatokat.
Nagyon szép nyelvezettel bonyolódik a történet, Erdéllyel kapcsolatban nem annyira tabudöntögető, mint Vida Gábor kötete. Egyetértek ezzel a megállapítással: „magyar és erdélyi XX. század történelme – olyan finoman, hogy nem is tűnik történelemnek, csak szimplán életnek.”
A történetet Áprily Lajos Annának hívták című verse zárja.
http://www.jakd.hu/index.php…

Olvastam már Gerlóczy kötetet, de ez most igazán kellemes olvasmányélmény volt, és sok kérdés átgondolására is lehetőséget adott.

Nagyra értékelem, ha egy férfi így bele tud helyezkedni női sorsokba, mint ahogyan tetszett az is, ahogyan Rakovszky Zsuzsa egy férfi életében merült el Célia című kötetében.
Nagyon szép, jól megválasztott a kötet borítója is.


Népszerű idézetek

>!
lostandfound

Kicsi virágnak hívtak, és most árnyék vagyok, kicsi árnyék. Édesanyámat követem.

>!
Zsófi_és_Bea P

Jobban szerette a hétköznapokat, mert az emberek az ünnepektől valami különlegeset várnak, és ha nem következik be, maguk rendezik meg ezt a különlegességet.

399. oldal

>!
lostandfound

Aki nem sír, nem kiáltoz, annak angyal kis kertet hoz, lesz benne egy szép fa, minden ágán aranyalma, kis fészek, meg kis madárka, kék a lába, zöld a szárnya, s azt énekli csengő hangon, aludj, aludj már galambom.

25. oldal

>!
Annamarie P

Lajos rengeteget töri a fejét lánya sorsán és magából kiindulva pontosan tudja, a mélypontokról csak a művészet és az alkotás öröme mentheti meg az embert.

12. oldal

>!
Annamarie P

Bejárják a Házsongárd környékét, isznak egy forrásból a sűrű fák alatt, majd a hosszú sétányon leülnek egy padra, ahol Lajos borostyánvirágból kirakja Ida nevét, borostyánlevélből megformál egy kis mirtuszvirágot, melyet a kalapja szalagjához, egy szál gyöngyvirágot pedig a kabátja gallérjára tűz, és azt mondja, még három nap múlva is viselni fogja. Ida kedvenc virágjából, a télizöldből, a bokrok aljáról csokrot szed. A pad támlájára fekete festékkel valaki ezt írta : felejthetetlen napok.

127. oldal

>!
Annamarie P

„Meghalt. De vajjon élsz te s élek én?”
Áprily Lajos- Annának hívták

436. oldal

>!
Titina

Találkozásuk nem szeszélyes, futó hangulatú megtetszés vagy fellobbanó gerjedelem, nem szerelmi nyögdécselés, hanem egyezés a lényegben.

324. oldal

>!
ddani P

Telnek a napok, és velük együtt fogy a boldogság.

211. oldal

>!
Dora P

Kísérlete arra, hogy extrovertált emberré fejlődjön, ha ugyan az fejlődés, meghiúsult, és önmagába fordulva megint arra vágyik, hogy rajzolhasson, jegyezgessen.

31. oldal

Kapcsolódó szócikkek: extrovertált · introvertált
>!
ppeva P

Ida nagyon meghűl, köhög, de olyan erősen, hogy majd szétszakad tőle a melle. Terézia herbateát főz, mézzel elkavarja, azt itatja vele, amitől émelyeg, aztán fiákerport szed, de az sem használ. Eljön Mihály László bácsi, meghallgatja a köhögését és azt mondja, szamárhurutja van, azonnal levegőváltozásra van szüksége, mert különben kilenc hétig vagy akár kilenc hónapig is eltarthat.

346. oldal

4 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták
Janusz L. Wisniewski: Bikini
Kamarás István: Titkos kutatónapló
Lőrincz L. László: Nagyszakállú Kecskeapó
Jostein Gaarder: Anna világa
G. Hajnóczy Rózsa: Bengáli tűz
Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora
Pomogáts Béla: Regénytükör
Bogáti Péter: Édes Pólim!
Bálint Ágnes: Micsoda pók a vízipók!