Elvonókúra 82% 81 csillagozás

Az Igazolt hiányzás-t nem szerettem – mit nem szerettem: izzó parázs volt az idegvégződéseimen. Idegesített (többek között) az, ahogy Gerlóczy érzésem szerint felosztotta környezetét két halmazra: 1.) emberekre, akik gáz dolgokat tesznek, de mivel ők a „MI”, ezért szeretjük őket, tehát amit tesznek, az nem is gáz, hanem vagányság 2.) emberekre, akik gáz dolgokat tesznek, de mivel ők az „ŐK”, ezért nem szeretjük őket, tehát amit tesznek, az simán gáz*. Mindezt csak azért mondtam el, mert a rossz után jobban esik a jó. És ez a könyv jó.

Gerlóczy elbeszélője barátja, a pincér társaságában indul hosszú thaiföldi nyaralásra (telelésre), azzal a nem titkolt céllal, hogy a pincér kiszabaduljon elviselhetetlen alkoholfüggőségéből. Merthogy ugye ha a pincér felpattan egy repülőre, és megtesz pár ezer kilométert, akkor a benne lévő másik pincér (az, aki iszik) biztos nem tudja követni, és a probléma meg van oldva. Ha ez a könyv amerikai filmvígjáték (vagy Herendi-mozi) lenne, akkor ez remek alkalmat nyújtana egy Másnaposok-remake-re, sok vicces hányós jelenettel, meg öntudatlan állapotban homlokra tetoválással, de szerencsére ez nem amerikai vígjáték, hanem valami más. Gerlóczy nagy bravúrja, hogy megtalálja az optimális nyelvet a témához: egy olyan repetitív szöveget alkot, aminek a ritmusát az ismétlődések adják meg. Merthogy – bármit mondjanak a közép-kelet európai mítoszok – az alkoholizmus nem kaland, hanem maga az ismétlődés: hosszú inaktív állapotokkal tarkított kínlódás, mocsár, ami magába szippantja a környezetét is, csupa olyan mantra, mint a „Holnaptól eskü nem iszom!”, meg a „Na, ez az egy csak nem fog megártani.” És az, hogy ezt huszonévesen még jó poénnak tartjuk, alkalmasint csak azért van, mert mi is be vagyunk rúgva.

Amit kíváncsian vártam, hogy bírja-e végig a szerző az iramot a saját maga által konstruált nyelvvel. Mert ugye van, hogy 200 oldal repetitív szöveg már-már zseniális, de 400 oldal ugyanebből a repetitivitásból az agyérgörcs határára sodorhatja a gyanútlan olvasót. Nos, Gerlóczynak sikerült ezt is elkerülnie. Végig fenntartotta az érdeklődésemet – ami azt illeti, a regény ritmusa valamiképpen lejuttatott buddhába: olyan érzésem volt, mintha magam is egy függőágyban hevernék a messzi-messzi tengerparton, és csak fotoszintetizálnék, mint valami csendes gaz. Kellemes.

Meg merem kockáztatni, hogy Gerlóczy ezzel a könyvvel a függőség irodalmának egyik megkerülhetetlen produktumát tette le az asztalra: tökéletesen érzékelteti, hogyan építi le az alkoholizmus az embert, és az ember kapcsolatait. Jó, hát elfogadom, történet nem nagyon van benne. De hát pont ez a függőség: történetnélküliség.

spoiler

* Ez a szemlélet nyomokban itt is felbukkant: elmegy a fehér ember Ázsiába, és gúnyolódik a többi fehér emberen, aki elment Ázsiába. Mindegy, elfért.

Thaiföldi nyaralás. Tenger, strand, napfény, egzotikum. Maga a paradicsom. Lenne, ha…
Gerlóczy regénye azonban inkább a pokol állapotát villantja fel. Sötét, borzongató, ugyanazokat a köröket a végtelenségig járó világot, a fizikai-lelki dependencia mélyörvényét.
A csóró magyar író, Márczy Lajos és a többnyire barnamoszat-állapotban leledző, huszonhárom évesen ama sötét erdőben botorkáló pincér Kelet-Európa traumájától menekül. Időnként mork és katzenjammer gyötri őket, morális és tényleges másnaposság, amit még Thaiföldön sem könnyű elviselni, főként ha a Margit körút az ember ereiben kanyarog. Viszi magával a traumás stressz vidékét, a feldolgozhatatlant, a rettegések, félelmek, az önpusztító hajlam ezrelékeit. Egy jelentőség, tét nélküli élet minden mindegyét. Az egész diliházat, ahol csak tönkremenni lehet. Ahol a túlélés az egyetlen cél, ahol az idő halad, de közben semmi sem változik, nem is vár az ember fordulatot, és lehetőleg nem is akar tudomást venni minderről. Nem akarja kisujját sem mozdítani. Csak dagonyázni a megszokottban. Miközben sodródik valami sötét, zajos és végtelen térben, a semmiben, irányíthatalanul.
Segíthet ezen miliőváltozás? A rózsás naplementében, egy pohárral a kézben, függőágyból nézni, ahogy mások is, többezren, életük tizezredik, tizenkétezredik, akárhányadik napján ugyanitt keresik a megnyugvást, a hétköznapoktól való szabadulást, a rendkívülit, a… Ér valamit azzal „vigasztalódni”, hogy a kelet-európai süllyedésből jönni ide, más? Olyan helyzet, amelyből kissé, hogy is mondjam, sznobériának tűnik mások ittléte. Miközben a miénk valami sokkal komolyabb. Falnakmenős kilátástalanság és tehetetlenség űz ide. Minden problémánk gyökere sajátos kelet-európaiságunk, karakterünkbe mélyen kódolt jellegzetességeivel. A mi ittlétünk elvonókúra. Pontosabban inkább botcsinálta kísérlet. Merthogy egyértelmű, a problémától való szabadulást térbeli távolodás nem oldhatja meg. Emberfeletti erő kell ahhoz, hogy ebből a helyzetből ki lehessen lépni. Ehhez nem a teret kell elhagyni. A legyengült lélek immunrendszerét kell élesztgetni, erősítgetni. Még ha nem sok reményt is fűzöl a vállalkozáshoz. Ki lehet-e venni a pincért az alkoholból? Sok probléma megoldódna, ha sikerülne. Főként a Margit körúton.

Gerlóczy remekül ragadja meg a holnaptól nem iszom -állapot kilátástalanságát. Naplószerű fejezetekre tagolja az időt, hogy némiképp érezhessük: telik. Költséglistát vezettet csóró író főhősével, lám: a pénz is fogy. Ennyi a fogódzó, ennyi a „dinamika”, mert egyébként minden monoton, szürke, körkörös ismétlődés – gesztusok, mondatok, helyzetek ismétlődése. Ismétlődések ismétlődése. Egyhangúnak, unalmasnak tűnik. Néha talán az is. De csak néha. Szerencsére többnyire sikerül fenntartania az olvasó érdeklődését, a késztetést, hogy még egyet lapozz, hogy tovább figyeld ezt a repetitív egysejtű állapotot, amelyben főhősünk/főhőseink tengődnek. Hogy az elbeszélővel együtt keresd a kórokozót, hogy lásd a gyökerét a bajnak. Legalább ennyit, ha már segíteni nem igazán lehet.

Kétféleképpen lehet közeledni ehhez a műhöz. Vagy úgy vágsz bele, hogy nincsenek semmilyen (elő)információid róla, max. a fülszövegbe pislogsz bele vagy pedig tisztában vagy azzal, hogy a szerző valóban átélte ezt a bizonyos thaiföldi utazást, aminek során naplózta, megfigyelte a barátja (valljuk be, eléggé gyér) próbálkozásait, hogy az alkoholtól távol tartsa magát. (Most, hogy így belegondolok, minden más könyvet lehet ebben a megközelítésben olvasni. Na, mindegy.) Aki még nem olvasta, annak most jól elárultam a titkot, de higgyétek el, pontosan azért tettem, mert ebben az utóbbi megközelítésben (szerintem) sokkal élvezetesebb olvasmány lehet. Én ugyanis csak azt követően olvastam róla egy riportot, amiből a fentieket megtudtam és teljesen átértékelődött bennem az olvasmányélmény. Így azért már más a leányzó fekvése, de még mindig nem túl kényelmes neki.

Mostanra már tudjuk (amit az első könyvénél még csak sejthettünk), hogy Gerlóczy szereti dokumentálni az életét és azt némi fikcióba ágyazva tálalni az olvasóközönség számára. Itt is erről van szó tehát, de vajon mennyire lehet érdekes egy kívülálló számára 400 oldalon keresztül azt figyelni, hogy két csávóka elhúz egy távoli, meseszép szigetre, és próbálkoznak? Az egyikük leszokni a piálásról, a másik pedig vigyázni a leszokóra. Mondanom sem kell, egyikük sem igazán járt sikerrel. Hát ki az a hülye, aki olyan helyet választ ki ehhez a céljához, ahol minimum 3 kocsma is van a közelben?! Tipikusan a kecskére káposztát esete. Egy idő után (kb. a felénél, amikor az „őrző-védőszolgálatos” narrátorunknak is elszakadt a cérnája) kezdtem ráunni, hogy minden nap szinte ugyanolyan egyforma és – kevés kivétellel – arról szól, hogy napközben másnap van, este meg kvaterkázás.
Folyt. köv. a márciusi Merítésben:
https://moly.hu/merites-rovatok/a-honap-magyar-iroja-gerloczy-marton#immersion_item_19234

Eddig ez tetszett Gerlóczytól a legkevésbé, bár jól megírt, ám kissé unalmas cucc. A pincért már a negyedénél utáltam és pontosan tudtam – mert életemben nem egyszer láttam –, hogy mi lesz a vége. Azt hiszem, valami nagyon hiányzik ebből a könyvből, ami a többi Gerlóczyban benne van.

Két nagyon fontos dolgot kell megállapítanom:
Ad 1: igazam volt, lásd itt: https://moly.hu/ertekelesek/1409488 , különös tekintettel az utolsó mondatomra. Azaz, én megmondtam. (Hogy ezt milyen jólesik leírni!)
Ad 2: a fülszöveg téved (mint általában a fülszövegek), a könyv nem egy alkoholistáról szól, hanem kettőről. Bizony.

Nem volt cselekmény? Valóban két mondatban összefoglalható, ami 400 oldalon történt. Na de hát nem is ez volt itt a lényeg!
Számomra akkora katarzis volt ez a szöveg, amit még egyetlen Gerlóczy-regénynél sem tapasztaltam, pedig jó néhányat olvastam már, és legtöbbjüket szerettem is. A sok süketelés és hantázás azonban csak a körítés. A lényeg valahol ezek mögött van: hogy az ember menekülhet, földrészeket átutazhat, elbújhat, kínlódhat, elvonókúrákra mehet, azt, akik vagyunk és amilyenek lettünk, úgysem hagyhatjuk a hátunk mögött. (Vagy ha igen, az valahogy mindig egy másik történet. Egy megír(hat)atlan történet.)

A könyv beszippantott! Azonnal, az első laptól kezdve. A szenvedélybetegség több oldalról érint, és ezért minden érdekel, ami erről a témáról szól. De ez, az utazás az elvonókúra felé, sikertelenségével ragadott magával, és tanított meg sok mindenre. Pl. mi az, ami biztos, hogy nem segítség, hanem kifejezetten hátrány.- Min megy keresztül a függő ember,milyen mindennapi küzdelem, reménykedve, majd feladva a reményt is. Csak egy út létezik, amit maga választ, és amit a szervezet diktál. Az író és a pincér kapcsolatát annyira különlegessé tette, hogy igazából a feladat adott volt, de semmi kötelező, okoskodó befolyásolás nem került bele, sőt a példamutatás is elmaradt. És, ha hihetek a megérzésemnek a könyv utolsó lapját is elhagyva, akkor a siker ebben rejlett.

A sajátos humor feldobta a nehéz témát, és teljesen élvezhető olvasmányélményt nyújtott, a nem éppen vidám tartalomhoz.

Imádtam!!!

https://youtu.be/NrgcRvBJYBE
Van ez a francia dal és zenekar, ami már egészen kicsi korom óta része az életemnek. Főleg az utóbbi 2 évben jöttem rá igazán, hogy mennyire zseniális. Elmondhatatlanul sokat hallgattam, még többet gondoltam rá, de sosem merült fel bennem, hogy bele lehetne szőni egy regénybe. Mert ez a dal nem egyszerűen csak szerepel a könyvben. Esetlen gyengédséggel simítja végig néha a lapokat, mintha maga is enyhén ittas lenne… Elengedhetetlen része a monotonitásnak.
59 nap alatt látszólag alig történik valami. De mégis, apró változások indulnak el… Lassan megszokjuk a szigetet, kezdjük magunkat otthon érezni, úgy helyezkedünk bele az új szokásainkba, mint egy kényelmes fotelbe. De a régi, rossz reflexeket is hoztuk magunkkal, és csak akkor vesszük észre őket, amikor már úgyis késő, egynek érezhetjük magunkat a pincérrel, aki tudja, hogy ha nem fejezi be az ivást, bármelyik percben meghalhat. De bennünk is ott van az az erősebb valaki, aki mindig fölénk kerekedik abban a kulcspillanatban, ahonnan már nincs visszaút….
Megnyugtató és otthonos belemerülni az egyforma napok csendességébe, és fájdalmasan rémisztő belezuhanni a függőség végtelen spiráljába… egyrészt biztonságban érzem magam, amikor ezt a könyvet olvasom, másrészt félek attól az üres kilátástalanságtól, ami kirajzolódik belőle…

Már nem tudnám megmondani, miért gondoltam azt, hogy el kell olvasnom ezt a könyvet, ami arról szól, hogy egy alkoholista elutazik egy szigetre, azzal a szándékkal, hogy ott jól leszokjon. Szerencsére nincs alkoholista ismerősöm (vagy csak nem tudok róla…), így fogalmam nem volt róla, hogy milyen lehet egy ilyen ember mellett az élet. Talán pont ezért érdekelt ez a könyv.
A könyvből megismerjük az alkoholista pincért, aki egyébként kedves, helyes fiú, még csak nem is buta, de mégis képtelen menekülni az ital fogságából. Legfeljebb pár napig tud lemondani róla, aztán megint a pohár után nyúl. Sokáig azt sem hajlandó elismerni, hogy komoly gond van vele, így például azt magyarázza be magának, hogy masszázsra költ sokat, nem piára. A gyenge jelleme ellenére számomra viszonylag szimpatikus tudott maradni a pincér. Egy elveszett kisfiúnak tűnt, aki nem tudja, mit kezdjen az életével.
Megismerjük „Lajost”, a pincér barátját (akit a pincér Lalikának szólít és akinek személye az íróéval azonos), aki önként vállalta, hogy végigasszisztálja a pincér „elvonókúráját”, amit aztán párszor meg is bán a regény folyamán. Egy darabig hisz benne, hogy a pincér – ha nem is gyógyul ki teljesen a piálásból – valamennyire javulni fog. Aztán már nem hisz benne. Végül már inkább nem is akar tudni a pincérről.
Külön szomorúnak találtam a karácsonyukat (merthogy a december 4. és január 31. közti időszakot öleli fel a könyv). Pálmalevelekből összetákolnak ugyan valami béna karácsonyfát, de egymást már megutálják ekkorra, s lényegében úgy ünnepelnek, hogy egyikük (a pincér) iszik, másikuk („Lajos”) meg füves cigit szív.
Furcsa volt nekem a pincér és Lalika barátsága. Mármint az, hogy egyáltalán létezik ez a barátság. A könyvből kiderül, hogy a pincér alkoholos delíriumában számtalanszor hozta kínos helyzetbe a barátját, meg le is kezelte, mikor neki épp jól ment. Mi hajtotta „Lajost”, hogy ennek ellenére még mindig segíteni akarjon a pincéren? Ezt nem értettem.
Ugyanakkor, ha már tényleg segíteni akart a pincéren, akkor elgondolkodhatott volna rajta, hogy tényleg annyira jó ötlet-e, hogy a pincér egy olyan szigeten próbáljon meg leszokni az ivásról, ahol mindenki piál, szív és dug (és ezekben ki is merülnek a tevékenységi köreik). Szerintem ez egy nagyon rossz ötlet volt, és akkor még finoman fogalmaztam. Nem akarom Lajosra hárítani a felelősséget, de azért legalább ő megtehette volna, hogy nem iszik a pincér előtt, mint a kefekötő. Elvileg ő nem alkoholista, nem kellett volna, hogy ez akkora lemondást jelentsen neki. A pincérre meg talán hatott volna a jó példa – bár egyébként valószínűbb, hogy nem.
Volt azért pár dolog, ami nem annyira volt szimpatikus a fiúkban. Például, hogy egy csomó igen dekoratív – és meglehet ostoba – nőre tettek lesajnáló megjegyzéseket, ugyanakkor a nyálcsorgatásukból egyértelmű volt, hogy egy körre azért szívesen elkapták volna az említett hölgyeket. Akkor hogy is van ez? Hát úgy, hogy ők a szép, de ostoba nőkre buknak. Vagy nem is, csak pusztán savanyú volt a szőlő a fiúknak (értsd: a hölgyek rájuk se bagóztak) és ezért tették a degradáló megjegyzéseket rájuk. Bárhogy is van, azzal, hogy lenézték azokat a nőket, akiket azért szívesen megdugtak volna, magukról állították ki a szegénységi bizonyítványt szerintem.
Azzal se nagyon tudtam mit kezdeni, hogy Lajos Magyarországtól tartott elvonókúrát a szigeten. Merthogy ő Magyarországtól depressziós, stresszes, magyarán lelki nyomorék (ez az én tömör összefoglalásom, a könyvben nem pont így hangzik el). Szóval hogy az országtól. Egy egész ország hibája mindez. Persze véletlenül sem az övé, neki köze nincs hozzá… Nem azt mondom, hogy Magyarországon minden olyan jól működik, hogy itt mindenki csak jól érezheti magát, de azért így en bloc egy országot tenni felelőssé a saját elcseszett életünkért, hát nem vall túl felnőtt, felelősségteljes gondolkodásra szerintem.
De ezektől eltekintve szimpatikusak voltak a fiúk, a történet hihető és tanulságos is volt. Hogy mi a tanulsága? Ha alkoholisták vagyunk, ne egy olyan szigetre utazzunk el leszokni, ahol minden bokorban van egy kocsma. Na jó, van más tanulsága is: az alkoholizmus mindenkit tönkretesz, nem csak az alkoholistát, hanem a környezetében élőket is. Ez most így nagyon drámaian hangzott, de a könyv egyébként nem lehangoló. Humoros kritikával és önkritikával mutatja be az író a pincér és „Lajos” gyengeségeit, jellemhibáit, ami miatt nagyon szórakoztató ez az utazás az alkoholizmus poklában – bármilyen furán hangozzon is ez.

Tudom milyen várni a csodára, ami nem jön el. Napról napra együtt élni egy alkoholistával. Látni, ahogy elveszik az ember, akit szerettem. Hinni, hogy az elvonó segíthet. Nem elhinni, hogy a visszaesés csak idő kérdése. És temetni idő előtt.
A történet háttere talán nem átlagos, ügyes húzás a Disney Dream óceánjárója, amely (anyagilag) hihetővé teszi a pincér több hónapos távol-keleti elvonulását, mégis ez az a motívum, amin át kellett, hogy lépjek, hogy az olvasást folytathassam. Márpedig ennek a könyvnek az elolvasása fontos volt nekem, mert minden függőségről szóló írásban a saját életem kérdéseinek válaszait keresem…
Igen, a kocsmáról kocsmára járás, a törzshelyek mantraszerű látogatása, a szégyenérzet és lelkiismeret-furdalás elvesztése, az összefolyó napok, a kapcsolat megszűnése a térrel és legfőképpen az idővel. Sehová sem vezető élet. És ha kérdezzük, persze más a hibás.
Mennyi jellemző mondat: te ezt nem érted…, csak te értesz meg engem…, pedig milyen helyes fiú…
A többiek szerepe, akik így vagy úgy, de asszisztálnak az önsorsrontáshoz, miközben ők maguk is küzdenek, menekülnek, vegetálnak, esetleg homokba dugják a fejüket.
A sziget szimbolikája is találó: a menedék mindig egy apró zárt világ, ismétlődő epizódok, jól ismert részletek adják a vélt biztonságot, kilépni belőle ijesztő…
Szóval, jól összerakott könyv ez, érdekes stílussal és szerkezettel, fanyar utóízzel, kicsi hiányérzettel.