A ​katlan (Fikció 1.) 86% 113 csillagozás

Az idei év hazai szépirodalmi felhozatalából nemcsak azért vártam a jelen recenzió apropójául szolgáló kiadványt (Fikció 1. A katlan) a leginkább, mert alapvetően kedvelem Gerlóczy Márton stílusát, és az utóbbi idők egyik legjobb családregényének tartottam a szerző korábbi nagy sikerét, a Mikecs Anna: Altatót, hanem azért is, mert olyan jól eltalált módon és roppant sejtelmesen sikerült levezényelni a kötet beharangozóját (gondolok itt a csalóka allúziókra is csábító fülszövegre vagy az okosan felépített reklámkampányra), hogy az olvasónak még csak sejtelme sem lehetett, hogy mit is fog kézhez kapni ennek a „monumentális non-fiction regénynek” az első részével.

Azonban A katlant olvasva hamar rájövünk, hogy az új kötet szerves és elválaszthatatlan része a Mikecs Annában már megismert családtörténetnek, ám itt a fő hangsúly már az apai ágra, egész pontosan az apai nagyapa származására kerül, aki lehet, hogy – hisz a történelem, mint tudjuk, folyton ismétli magát – a szerzőhöz hasonlóan szintén nem annak a gyermeke, akinek hitte magát, akinek hitték vagy akinek hiszik azóta is. Ha pedig az idősebb Gerlóczy Ferenc nem is volt soha Gerlóczy, akkor mire volt jó Gerlóczy Márton évtizedek óta tartó és az egész írói pályafutásán nyomot hagyó identitáskeresése, amelynek során úgy-ahogy, jól-rosszul, de végül csak összerakta magát? Volt értelme? Igen? Nem? Most kezdje elölről? Kezdje újra? Ezt még ő maga sem tudja eldönteni.

Maga a történet két főbb szálon és két egymástól némileg elcsúsztatott idősíkon játszódik. Az egyikben a szerző tudomást szerez a(z esetleges) titokról, rokonokkal beszél, rokonokat faggat, rokonok előtt titkolózik, nyomokat keres levéltárakban, egykori helyszíneken, akár szakértők és külső segítség bevonásával is – melynek során sokszor szó szerint megelevenednek az egykor volt emberek vagy az egykor volt városok, mint Budapest vagy Szeged –, és szép lassan, lépésről lépésre, hónapok alatt összeáll neki (és persze nekünk, olvasóknak is) egy lehetséges, sőt valószínű múlt, és ennek révén egy lehetséges, sőt valószínű új identitás alapja is.

A másikban Gerlóczy Márton 2018 decemberében elsősorban barátnője, a szintén író Czakó Zsófia hatására az imádott Thaiföld helyett a szicíliai Sciclibe érkezik, hogy a gyönyörű, ám mindentől elzárt, szűk katlanban fekvő városkában egyrészt kivárja a DNS-tesztje eredményét, amely egyszer s mindenkorra lerántja a leplet a származásáról, így betonbiztos alapot adva egy immár végleges és visszavonhatatlan identitás kialakításához / megszilárdításához, másrészt megpróbálja rendezni és rendszerezni gondolatait, és a kutatása során megismert lehetséges családjai (!) valamennyi lényeges tagját, akik majd a készülő új családregény szereplői lesznek. Nagyon úgy tűnik, már csak az a kérdés, hogy a Gerlóczy vagy a Kriegler család lesz a főszereplő az új történetben.

Megmondom őszintén, hogy bár végig lebilincselt az elsőként említett szál is – a szerző lassú és hosszadalmas kutatása poros levéltárakban és rég látott rokonoknál, illetve a fokról fokra összeálló 20. század eleji történet, valamint annak mindennapjainkra gyakorolt hatása –, de, több okból is, sokkal inkább megfogott a másodikként említett „siklitánó”-szál a maga összetettségével és teljességével. Ezen okok közé tartozik többek között a Gerlóczy által használt nyelv szépsége, pontossága és precizitása, amely segítségével a szerző sokkal inkább életre kelti ezt a furcsa kisvárost, mint az utazási prospektusok vagy a legjobban sikerült imázsvideók, és amely révén magunk is úgy érezzük, hogy egy teljes hetet tölthettünk el a szűk sikátorokban, a megannyi jellegzetes kiskocsma és romos templom között. Ám ettől a nyelvtől persze elválaszthatatlan Gerlóczy személyisége és világlátása is, amely nemcsak teljességgel érthetővé és átélhetővé teszi az őt kiskamaszkora óta kísértő identitáskérdés gyökerét és annak egész későbbi életére gyakorolt hatását, de a szerzőre olyannyira jellemző humor, irónia és a saját hibáit sem elkendőző éleslátása révén számtalan olyan okos, találó és emlékezetes megfigyelés forrása is lesz, amelyek néhol egészen zseniálisan mutatják be a minket körülvevő világot.

A kötet végére – amely olyan pofátlanul zárul, mintha csak egy Tarantino-filmben lennénk – persze megvilágosodik az olvasás során némileg érthetetlen sorozatcím, a Fikció és a könyv gyakran visszatérő tételmondata („A dolgok egyféleképpen történhetnek, tudniillik úgy, ahogyan történtek”) között feszülő ellentmondás miértje és valódi természete is, ám hogy az, amit olvasunk, mennyire is nem fikció, arról az egyik, könyvben olvasható jelenet egykori résztvevőjeként magam is tanúskodhatok. A katlan bármennyire furcsa és bármennyire is csavaros, de mégis maga a színtiszta valóság. A folytatást pedig, valószínűleg sok rajongóval együtt, már most várom, és nyugodt szívvel kijelentem, a jelen kötet még a Mikecs Annát is simán lekörözi, ami már önmagában is nagy szó.

A prózaírás is nyomozás, gondoltam, megfigyelés, elemzés, kivizsgálás, nyomkövetés, rajtaütés, szakmai beszámoló, minden idegszálamat arra treníroztam, amit végzek, mert tökéletes munkát akartam végezni, nem hagyhattam a szálakat elvarratlanul, (…)

A szálak ugyan elvarratlanul maradnak az első kötet végén, idegtépően elvarratlanul, de a nyomozás izgalma, lendülete, feszültsége viszont tökéletesen jellemzi ezt a regényt.
Ki vagyok én? – visszhangzik végig a több, mint négyszáz oldalon a gyötrő kérdés, ami igazán kínzóvá tud válni egy olyan családban, ahol az a visszatérő transzgenerációs trauma, hogy az apák személye egy idő után kérdésessé válik, és a gyerekek lába alól ezzel a felismeréssel végképp kicsúszik a talaj.
A múlt inog, recseg-ropog, két dédapa-jelölt is feltűnik a láthatáron, akik magukkal hozzák egy száz évvel ezelőtti világ hangulatát.
Az identitás-ingovány sikamlósságát jól ellensúlyozzák a szilárd, mozdíthatatlan, ódon falak, Scicli, a szicíliai kisváros, a fantasztikus helyszín, szűk sikátoraival, zárt közösségével, háborítatlan szépségével sápadt fénnyel vonja be a DNS-teszt eredményeit megszállottan váró, a regényírás kínjaival küzdő főszereplő napjait.
Ez a főszereplő néha maga is öniróniával emlegeti különleges helyzetét, hogy minden mást elengedve kizárólag dédapja kiléte foglalkoztatja, és időnként népes művészcsaládjáról is több bizalmas információt szivárogtat ki, mint ami a tapintatos olvasó számára komfortos lenne, de ezek a felmerülő ellenérzések és disszonanciák csak gazdagítják az olvasatot.
A személyesség szuggesztív ereje, a nyelvi gazdagság és a sűrű atmoszféra megteremtésének képessége élményszerűvé teszi a kötet olvasását, a titok pedig húz és csalogat tovább a következő részig.

Miközben olvasom A katlant csak azon jár az eszem, hogy ez a kötet tökéletesen illeszkedik a Kisanna olvasása során kialakult „művészklán”-életérzéshez, ahogy akkor fogalmazott a szerző egy interjúban, a „munkakerülők” világának vonzó-taszító fílingjéhez. Gondoltam, majd a végén írok róla pár okosnak (de leginkább okoskodónak) tűnő mondatot értékelés gyanánt, oszt’ jónapot… Sima liba.
Merthogy a minőséggel semmi gond. Gerlóczy pont úgy írja meg a regényt, ahogyan egy ilyen bonyolult helyzethez és keserves írói küldetéshez az dukál. Színtiszta, szellős mondatok, ahol az segít az olvasónak is fellélegezni. Durva, senkit (sem olvasót, sem karaktert, sem szerzőt!) nem kímélő, szabad szájú intimitás, ahol azt a tartalom feszültsége megköveteli. És végül, minden mondatot, pontot és vesszőt, minden fájdalmas üvöltést és reménytelen sóhajt átható mezítelen kitárulkozás, amely leginkább a frusztrált tehetetlenség érzése, a magtalan, célját kereső düh kiordítása a világba. Máskor meg inkább valami pusztító önvád, mélységes, őszinte szenvedés, ami valahogy mégsem válik nyálas giccsé (és itt most neki ne álljunk azon polemizálni, hogy mi a búbánatos pékharagja az a bizonyos giccs, mert az sehová se vezet).
Talán csak annyi a lényeg, hogy valami kényelmetlen voyeur helyzetbe hozza az olvasót, ami kéretlenül is rokonít a perverzitással és mégis van benne valami megmagyarázhatatlan, évezredek súlyát cipelő magasztos tartalom spoiler.

De hát végül is, mi dolga lenne az irodalomnak, ha nem valami újszerűt, meghökkentőt, vagy akár megbotránkoztatót előkotorni és azt (akár) a széppróza eszközeivel prezentálni. Messze van ez attól a fajta pénztárcát nyitogató divatirodalomtól, amely a tipikus, könyvterjesztői sikerlistás bestsellerekre alapoz. Ez az írás pedig ugyanúgy figyelemfelkeltő lesz, mint azok, ugyanúgy fogyni fog, megosztó lesz és baromi sokat fognak róla beszélni, vitatkozni, egymással szemben álló szekértáborokba gyűlni az olvasók. Ami viszont számomra mindig is a Gerlóczy-féle alkotások felé fogja billenteni a mérleg nyelvét, az a hitelesség lesz. No, meg az hogy a Gerlóczy pont le…@…ja, hogy mit szól hozzá a tömeg, a külvilág, a szakma, sőt megkockáztatom…, a közönség.

Ámde visszatérve néhány mondat erejéig az indító gondolatra, hogy most egyszerű, avagy nehéz feladat-e értékelést írni az új Gerlóczy-kötetről…
A bonyodalom leginkább abból adódik, hogy mire abszolválom a regényt, addigra a kezdeti, lineárisnak, szimplán tisztának tűnő gondolataim átvezetnek valami fura etimológiai kisértekezésbe és elkezdek szavakon, kifejezéseken, jelentéseken, értelmezéseken, bennem keltett emóciókon és kiváltott reakciókon rugózni, magyarán nekiállok szónyomozni. És ezzel bizony nagyon félremehet ez az egész. Mert nekem például tök más a katlan, mint amit a földrengett szicíliai völgyecske zártsága hozna be a képbe. Nekem ez inkább a catinum, a tűz fölött lógó üst, amelyben a Gerlóczyk, Krieglerek, Áprilyk és Jékelyk (és még száz más társuk) belsőségei főnek az öröklétig, a Marci minden kivágott, szétszaggatott, beáldozott zsigerével együtt.
Aztán meg, hogy thriller lenne? Hol itt az izgalom, a borzongás? Talán valóban ott van az a nyomozásban, hogy végül is ki lehetett az ember, akit (akár) ezeréves ősömnek tekinthetek. Hogy az vajon kohanita volt-e, Áron leszármazottja, vagy mondjuk Levédiából vándorolt kazár harcos, esetleg varég zsoldos Bizantiumból. Igen, van egy ilyen olvasata is. De ez számomra jóval inkább maga a súlyos családi dráma, mint thrill, izgalom, gyomrot szorító hirtelen felindulás.
S még számtalan olyan hívószó elhangzik a kötet műfaji, címkézett meghatározása körül, ami öncélú etimologizálásra, szófejtésre, amatőr értelmezgetésre csábít, úgy is, mint identitás, fikció, avagy non-fiction és így tovább.

Persze tudom, hogy mindez csúnyán félrevisz. Csupán azért emlegetem itt fel, hogy érzékeltessem, hány csukott ajtót nyit ki, vagy legalábbis feszeget a szerző, hány forró fazekat markol meg puszta kézzel és hány olyan barlangba néz be védőszemüveg nélkül, ahonnan akár maga a hydra is visszavigyoroghatna rá.

Összességében A katlant az idei év azon kevés kortárs szépirodalmi alkotása közé kell, hogy soroljam, amelyek valóban figyelemre méltók, olvasása feltétlenül ajánlott.

Gerlóczy Márton a Katlan első mondatával off apró, de annál csípősebb pofont ad a fikciónak, több szálon indul el önmaga felé, összemosva generációkat, valóságot és fikciót.
Mondatai csodaszép, csiszolt gyöngyök, a szöveg nem bicsaklik meg esztétikailag. Érdekesen, gördülékenyen mesél, még a fecsegésnek is szerepe van.
Művészi igénnyel megírt mű, széppróza, ezt nevezzük annak.
Az identitáskeresés lelki útvesztője és az olaszországi kisváros leírása, az apró és precíz mozaikdarabokkal, a megfelelő részletekkel való építkezés Szerb Antal Utas és holdvilágjára emlékeztetett. Kicsit meg is szédültem tőle az elején, féltem, hogy Gerlóczy Márton átlépi a halványan húzott határt, ez szétrombolhatta volna az egész regényt. Nem tette meg, a melankólia meghatározhatatlan alaphangját adja meg a lelke katlanjában örlődő, önmagát kereső és megérteni vágyó embernek.
Gerlóczy az új fényben tükröződő igazat akarja látni, komoly kutatómunkával halad lépésről-lépésre, egyenként rakja a téglákat: mindenre rákérdez, nincs már érthető, nincs már evidens. A generáción keresztül halmozodó elhallgatások és hazugságok, mint a sav, marták végig a tudást, a biztosat.
Volt, mikor nem tudtam hová tenni egy-egy darabkát, nem értettem, hogy miért is hangzik el, (még) nem találtam meg a kapcsolódási pontot, a folytatás adhatja meg rá a választ. Ettől a pár apróságtól eltekintve szerkezetileg egyben van a regény, épít és késleltet, váltakozva, időt biztosítva magának és az olvasónak, hogy el tudja mesélni és meg tudja érteni mindazt, amit szeretne spoiler.
A nagyobb gondom a regénnyel az off, hogy ez a családállítás, mert ez az, még nem megvalósítható, itt ebben az első részben még nem működik. A családállításhoz sok minden kell, egy része csak az ősök ismerete.
Kell hozzá eltávolodás, kívűlről lét, hogy ez megvalósuljon. A térbeli távolság itt megteremtődik a visszatekintéshez, a megidézéshez. Visszajönni is csak az tud, aki el is ment, az elindulásnak pedig létfeltétele a megértés iránti vágy. Az út hosszú, kell hozzá megértés és elfogadás,. Itt az első kötetben , ez még nem valósul meg, itt még szinte éget a gyűlölet, az el nem fogadás, a tagadás az apai ág iránt.
Amíg ez fennáll, építkezni sem lehet. Így, a regény lelkéért, maga az író lelkéért aggódtam. A kötet csak halad a megvalósítás lépcsői felé off, de nem, vagy igen lassan indul el azon.
Az önmagunkra találás egyet jelent anyánk és(!) apánk , a hozzájuk fűző kapcsolat és érzelmek, a belőlük jövő énünk megértésével, elfogadáasával,
Fontos ez nagyon, mert a múltban keres, de ennek a terápiás családállító, identitásteremtő regénynek a vezérfonala, a tartószála mégis az, hogy jövő legyen, ahhoz pedig az átélt traumákat fel kell dolgozni és én még nem látom, hogy elindult-e felfelé a katlanból..

Mi az, ami ténylegesen meghatározza egy ember identitását? Mekkora súlya van a származásnak, a névnek, a felmenőinknek abban, hogy kik vagyunk mi magunk?

Előre is elnézést kérek az elsőre talán kicsit furcsa képzettársításért, de nekem nagyjából már a tizedik oldal után Karl Ove Knausgård Harcom sorozatának soha véget nem érő önmarcangoló identitáskeresése jutott eszembe. Bár a norvég író tökéletesen tisztában van azzal, hogy ki volt édesapja, viszont az apjához való viszonya az egész életére rányomta a bélyegét. Gerlóczy Márton hasonló belső vívódásainak lehetünk tanúi: szabad-e, vagy egyáltalán lehetséges-e kimondani és legitimmé tenni a vér szerinti apával kapcsolatos valódi érzéseket? Íróként talán, de magánemberként? Erre megoldást jelenthet egy önéletrajznak álcázott fikció, vagy egy fikciónak álcázott önéletrajz. Na de hol kezdődik a fikció és hol ér véget a valóság?

Gerlóczy ebben a regényében az igazságot keresi, amiért képes akár a végsőkig elmenni és akár a feneketlen katlan mélyére is alászállni, hogy új alapokra helyezze a családja és ezáltal a saját történetét is. Lehetséges-e ennyi idő elteltével összerakni a tényleges valóságot? Főként, ha mások szándékoltan szelektív memóriájára és feljegyzéseire vagyunk kénytelenek hagyatkozni? Természetesen a DNS kutatások már pontosabb, árnyaltabb képet is adhatnak, de az író számára talán nem is ez az, ami igazán fontos. Sokkal fontosabb a hogyan tovább kérdése. Hogyan tudja az író önmagát, mint írót és mint embert újraértelmezni, egy önálló és reményei szerint már nem fiktív, általa teljes mértékben vállalható identitással, amire a saját családját is alapíthatja majd.

Gerlóczy rendkívül élesen és kritikusan, de kellő humorral és öniróniával írja meg ezt az időszakot, amit a nagyapja családjának felkutatásával töltött. Az események időben és térben is két külön szálon futnak, a tényleges családáfakutatás és oknyomozás színhelye Budapest, míg a lelki vívódás és belső kutatás helyszíne egy eldugott kis falu Szicíliában.

Bár kétségkívül érdekes a rendkívül szövevényes családi múlt utáni nyomozás, melynek során megelevenedik előttünk a száz évvel ezelőtti budapesti miliő, mégis a szűk sikátorokkal teli szicíliai kisváros macskakövein való barangolás volt az, amely teljesen magával ragadott. Gerlóczy árnyalt, színekkel, ízekkel, illatokkal teli leírásai révén szinte úgy érezhetjük, hogy magunk is részesei vagyunk ennek az utazásnak. Az érzelmekkel, érzésekkel teli, sodró lendületű, sokszorosan összetett mondatok pedig csak viszik magukkal az olvasót ebben a hol reményteli, hol teljesen elvetélt ötletnek tűnő küzdelmes nyomozásban.

Kíváncsian várom a folytatást, hogy ismét részesen lehessek ennek az engem is folytonos önreflexióra késztető családfakutatás köntösébe bujtatott énkeresésnek.

Bevallom, sokkal jobban megszerettem, mint az anyák regényét. Talán mert közvetlenebb az elbeszélő hangja. Nem tartja azt a távolságot, amit a másik regényben, az Altatóban folyamatosan éreztem. A katlanba való alászállás személyesebb, nemcsak az elbeszélő, az olvasó is nyakig merül a nyomozásba, a narrátorral együtt tapasztalja meg a dolgok történésének rendjét. Azt, hogy a dolgok megtörténtek. És ami történik és történni fog, az is megtörtént már, a múlt traumáival együtt kivetítődik a jelenbe, sőt a jövőbe is.
Gerlóczy regénye utazástörténet. Nem csak földrajzi értelemben. Eltávolodás és elvágyódás az otthonból, melyet a megérkezés vágya mozgat. Alászállás a magasból egyszerűnek és szépnek tűnő mélybe, a katlanba, amelyben nemcsak láva fortyog, hanem a múlt minden, azóta kihűlt hamuval betemetett égető valósága. Utazás a múlt és az én felé, identitáskereső lázas kutatás, amely egyben folyamatos újraértelmezés és rekonstruálás is. Hány nap az élet? És hány nap lesz az új élet? És mikor jön el az a pont, amikor végre megállhatunk, hogy onnan végre a jövő felé is tekinthessünk?
Az elbeszélő a családi karácsonytól (is) menekülve, az ugyancsak a karácsonyra, születésre várakozó-készülődő olasz városka magányában várja (újabb) élete végét/kezdetét. A megváltást. A DNS-teszt eredményét. A megvilágosodást. A dolgok tisztázódását. Azt, hogy melyik családtörténetet kell végül megírni. A biztosan tudni véltet minduntalan felülíró történet pedig sorra hozza az olvasó számára is a meglepetéseket, az ismétlődő sorminták szinte hihetelennek tűnnek spoiler.
Scicli tökéletes helyszín a belső földrengések feldolgozásához, a romok eltakarításához, az újraépítéshez. Megkövesedett hagyományok vidéke, vulkánok rombolta és ember újjáépítette táj. Van benne szilárdság, megragadhatóság, szemben az identitását folyamatosan megfoghatatlannak érzékelő elbeszélővel. A szicíliai város nemcsak remek útirajz apropója, nemcsak tájait, embereit, kompakt kis közösségét, ételeit és atmoszféráját ismerjük meg, hanem szervesen beépül az identitáskeresés narratívájába is, mondhatni értelemadóvá válik. A belső és külső táj, az elbeszélő magányossága ellenére párbeszédbe elegyedik, egymást tükrözi. Az elbeszélő pedig megtanulja: tudás és nem tudás közti régiók földje ez, repedések mentén, szakadékok mélyén élünk. Várakozások közepette, melyek bármikor szétrombolhatják szilárdnak vélt világunkat, önmagunkat. Az apák világa a bizonytalanságé. A szilárd pontok a női alakok – legyen szó a nagymamáról, Rózsikáról, a sírok őrzőjéről vagy Zsófiról, aki a jelent tartja egyensúlyban, és nem mellesleg a jövő ígérete is hozzá fűződik. Na meg ott van Dezső pótapa is örök és állandó, szilárd pontként. Minden más képlékeny.
Gerlóczy helyenként humoros-önironikus hangja, nagyon személyes, családi vonatkozások feltárásában csöppet sem visszafogott, remek atmoszférájú elbeszélése annyira bevonja az olvasót a nyomozásba, hogy szinte fáj a cliffhanger. Olvasnánk tovább, várjuk a tit(k)ok felfedését, és szurkolunk, hogy végre az elbeszélő azzá válhasson, aki. Hány nap van hátra az életből?

A Mikecs Annától indulok, amiről ezt írtam: „Elismeréssel, de egyszersmind távolságtartással fogok emlékezni erre a műre.” link A történelemnek a sokszor csak dokumentálás szintjén, vázlatosan történő megidézése miatt nem tudtam közel kerülni ahhoz a szöveghez. Itt most szerencsém volt: a napló győzött.
A Mikecs Anna az anyai ágról szól, ez meg az apairól – ilyesmikkel szokták felvezetni ezt a könyvet. Egy fenét! És dicsérjem a fülszöveget, mert utal arra, hogy a tervekkel ellentében ez nem az apák regénye lett, hanem Gerlóczy Mártoné. Sokszor megtapasztaltam már, milyen ereje van annak, ha valaki hitelesen elő tud állni a személyes történetével. (A közeli csúcsot nálam még mindig Vidának hívják: link) Gerlóczy jól ír, és végre mer kifejezetten magáról beszélni. Plusz, meg is érti önmagát. Úgy érzi, csak akkor érdemes/szabad családot alapítania (és ez az ő szabálya, nem előírás mindenkinek), ha rendet tesz a saját családjában. Tisztességtelennek tekinti mind az anyával, mind a gyermekkel szemben, ha egy hazugság részévé teszi őket. Ettől a valid, akceptálható állásponttól lesz igaz a dolog. Ettől működik ez akár kocsmapult fölött, akár szépirodalomként. Kérdés, hogy az olvasó mikor validálja, akceptálja ezt az álláspontot. Ez a kulcs. Hiába a belső földindulás, attól még ez nem lehet mindenki számára fontos. Teljesen oké, ha valaki ezt nem veszi. Nálam a 100. oldal környékén történt meg a bevonódás. Nem érzelmileg azonosultam, hanem bevonódtam. Egy vallomásos könyvnél ez tényleg kulcsfontosságú: kíváncsivá válni, hogy akkor hogy is van ez? Ki kicsoda? Ki mit akar, mit tud, mit titkol? És éppen ezért érzem nagyon-nagyon fontosnak @mbazsa értékelését link, mert vele ez nem történik meg, és keresi az esztétikai vagy intellektuális gyönyörűséget, ami itt nincs. Félreértés ne essék: vannak esztétikai és intellektuális értékek is, de a könyv körüli imádat nem azoknak szól, nem is fakadhat azokból, mert azok valahol az egész jó kategóriájában vannak, és nem a kiemelkedőben. Ezért is érdekes a Világló részletek megidézése, amiben egy idős ember éppen esztétizál és intellektualizál, és éppen ezért nehéz abba a monstrumba beleszeretni. Vagy talán lehetetlen is. Tisztelni, azt igen!
Az első 100 oldalon még engem is idegesített a sok giccses kifejezés, finomkodás (lásd az indoklásom: link), az az erős önstilizálás. off Arra gondoltam, hogy ez a srác még mindig az a lázadó, romboló tinédzser, aki az Igazolt hiányzást írta – nincs cezúra. És hogy irigylem emiatt. Igen, az irigységet éreztem már akkor is, ahogy azzal dekázgattam, hogy micsoda ellenpontja ez Bartók regényének: aki eltervezte és megcsinálta, csak nem tudom, minek, nem tudom, mi élvezetét lelte benne. Ellenpontja, mert ez a Gerlóczy már a repülő landolásakor az első oldalon megmutatja, hogyan kell a giccset vegyíteni a komolysággal, hogyan kell a tervezettet idomítani az időhöz, mert az emberek bekajálják sznobságból Bartók könyvét is, de őszintén Gerlóczyét fogják szeretni.
Kísérőzene: Pomme & Safia Nolin – Je serai (ta meilleure amie) link

A 2021-es magyar szépprózakötetek közül, amiket olvastam, vitathatatlanul ez a legjobb eddig. Annyira nem csodálkoztam, mert a szerző eggyel korábbi könyve is nagyon tetszett.
Vicces, mert hibajelzésként beküldtem, hogy tévesen van rajta a thriller címke, de most látom, hogy nem hajlandók leszedni róla a szerkesztők, ha egyszer ott van a fülszövegben, hogy „identitás-thriller”, akkor ennek jár a thriller címke és kész. Noha nyilván semmi köze egy valódi thrillerhez. Már várom, mikor rakják be a könyvesboltban Stphen King mellé. :)
Ez is családtörténet, mint az előző, csak egyfelől a másik, apai ágról, másfelől meg sokkal személyesebb. Aki ismeri Gerlóczy Márton történetét, hogy miért született először Vácziként, és hogy lett belőle Gerlóczy, az tudja, hogy nem egy egyszerű történet ez, aki meg nem, az ebben a könyvben elolvashatja. Megtudjuk továbbá, hogy nemcsak az anyai, hanem az az apai ág is igen prominens volt. Csak hát van itt valami a múltban, ami hirtelen előkerül, egy családi titok, aminek utána kell járni.
Úgyhogy nyomozunk ez után a százéves családi titok után a múltban, mert átérezzük, hogy nagyon nem mindegy, mi az igazság, és közben látjuk, ahogy Gerlóczy a könyvet írja egy szicíliai városban, Scicliben. Nagyon érdekes ez a szerkesztés, mert lényegében Scicliben születik a könyv, magáról a nyomozásnak a folyamatáról, és azokról a dolgokról, amik ott kiderültek, de közben magáról az írás folyamatáról, körülményeiről is tudósítást kapunk. Itt most nagyon a szerző fejében vagyunk, nagyon személyes és nagyon érdekes ez az őszinte, karcos és önkritikus hang. Mondjuk nem szívesen lennék bármelyik családtagja vagy ismerőse, akikről a kíméletlen őszinteség jegyében mondja el a véleményét, de nem vagyok az szerencsére, úgyhogy én nagyon élveztem a könyvet.

    Épp fordítva jártam ezzel a könyvvel, mint Danyi Zoltán regényével. A rózsás könyvtől tartottam, nehezen szántam rá magam az olvasására, aztán ha tehettem volna, le se teszem, amíg a végére nem érek. Gerlóczy Márton: A katlanját viszont várva vártam, tartogattam, mert hogy milyen jó lesz, szicíliai helyszín, belecsempészett olasz szavak, családtörténet, identitás regény – ez ám a nekem való, imádni fogom! Hát nem. A 200. oldal környéken mertem bevallani, hogy kicsit unom és zavarban vagyok. Unom, mert erősen túlírt, zavarban vagyok, mert mi közöm nekem mindehhez. Mármint Gergóczy Márton apaképéhez, nagymama – és úgy általában család – ábrázolásához. Zsófi érkezését talán még Marcinál is jobban vártam, hátha akkor jön egy kis változatosság… Sajnos ezután is sok volt az önismétlés, megmaradtak a számomra lényegtelen kitérők. Nagy volt a káosz a felmenők között. Két családfát is készítettem, hogy ne vesszek el végképp a Krieglerek és a Gerlóczyk között.

    De nem akarok igazságtalan lenni. A könyvnek voltak csuda jó részei. A Kriegler Miksával folytatott fiktív párbeszédek zseniálisak, a felvázolt portrék elevenek, például Rózsika vagy Novák alias Szatyor Anita, akivel a Kossuth téren találkozik az elbeszélő. (Ahogy ezt a találkozást elmeséli, most is megmosolyogtat.) Vagy Zsófi ábrázolása – szebb szerelmi vallomást nő aligha kaphat. A kultúrtörténeti vonatkozásokat többnyire érdekfeszítően adja elő. Remek leírásokban bővelkedik a könyv. off Az előadásmódot erős önironikus hang jellemzi, és ez szimpatikussá teszi a narrátort. Még akkor is, ha ennek a fiatalembernek semmi köze a magyar, úgynevezett, „rögvalósághoz”. De ez nem baj! Sőt! Mi is lenne, ha mindenki csak arról írna! Egy harmincas éveit taposó ember identitásválsága is fontos. De még milyen fontos! A gondom az, hogy a regénybeli Gerlóczy Marcit nem tudtam elvonatkoztatni az író Gerlóczy Mártontól. Emiatt számomra a regény nem annyira őszinte, mint inkább… Hogy is mondjam? Családbosszantó?

„A dolgok egyféleképpen történhetnek, tudniillik úgy, ahogyan történtek.”

Ez volt az a kötet, melyet az előzetes információk és a szerző korábbi kötetei alapján nagyon vártam és nem kellett csalódnom benne.
Identitás kereső könyv, mert az embert nagyon meghatározza a neve, egy névvel együtt élni, nevet váltani, személyiséget cserélni biztosan nagyon nehéz.
A történet ezt a könyvet juttatta eszembe. Egy kis útirajz, betekintés az alkotás folyamatába, a mű (sőt művek, mert két szerző készülő kötetéről is szó van) megszületésének körülményeibe, magánéleti vívódás, az együtt vagy egyedül témakörében és nagyon sok családtörténet. A családtagok, rokonok, ismerősök nem véletlenül szoktak tiltakozni, ha az író kibeszéli őket. Gerlóczy sem bánik kesztyűs kézzel a családtagjaival. Nagyon szemléletes, ahogyan a kutatásai során meglátogatott helyszíneket megmutatja, jellegzetességeiket elnéző kritikával megrajzolja.
Szeretem, ahogyan ír, átgondoltan, szemléletesen, szépen, személyesen, benne van a világban helyét kereső, alkotó ember, a biztonságot nyújtó családi állandóság hiánya. A felmenőkkel kapcsolatos családi kirakós, hogy „vajon kitől vannak a gyerekek” minden lehetőségét felvonultatja. Az ő családja valóban regénybe/regényekbe kínálkozó, de nem könnyű úgy ábrázolni őket, hogy az olvasó számára is érdekes, irodalomtörténeti és művelődéstörténeti áttekintés legyen, de most is remekül sikerült. Az olvasó együtt él a szerző kétségeivel, örömeivel, bizonytalanságával. A végén, a várakozás fokozása után pedig nehezen, de megnyugszik a lezárásban, és persze várja a folytatást.