Huncut vagy te, olvasás. Bódulatot nyújtasz, aztán meg rajtunk maradsz örökre.
Huncut vagy te, moly. Csak kínálod folyvást a friss, ropogós falatokat, de nem figyelmeztetsz a mellékhatásokra.
Míg én csak egy ágrólszakadt adós vagyok, aki hitelbe habzsol. Itt meglát egy friss megjelenést, amott meg elkap egy másikat. Közben meg azzal menti magát az irodalom nagy rendszerezőjének, hogy majd behozza a lemaradást, majd utána olvas a szerző életművének, „istók uccse” előkapja az „előzményköteteket”, utólag majd „jól megtanulja” hogyan is kell olvasni ezt, vagy amazt a szerzőt. Sőt még hozzá is teszi, hogy huncut legyen a neve, ha meg nem fizeti a számlát.
Hát most itt az idő, kellett nekem fogadkozni, elérkezett a „payback time”. Most kell megmondani a véleményt az általam nagyon szeretett, fontosnak tartott Kisanna és A katlan szerzőjének egy korábbi alkotásáról (ha pofátlan akarnék lenni – és miért is ne lehetnék? – mondhatnám), a Gerlóczymarci egy ifjúkori zsengéjéről. Egy olyan regényről (ami címében ugyan naplónak álcázza magát, de ne higgy neki), ami első olvasatra tartalmaz néhány szál lószalámit, 3-4 pár fonnyadt szafaládét, meg még nyomokban valamicske felelősségérzetet, együttérzést is. Legfőbb alkotóeleme azonban a hajthatatlanság, a konok öntörvény, a dacos meg nem alkuvás, a „nekem ne mondja meg senki” kérlelhetetlen attitűdje. El ne feledkezzek még némi kesernyés dühről, meg a partvonalon kívüliek duzzogó kultúrsznobériájáról.
S így, rögvest kész is a tökéletes csemegepultos vázrajza. Azé a csemegepultosé, aki tulajdonképpen egy sztahanovista írólázadó, aki épphogy nem elégszik meg a kocsmazaj múzsájával, hanem egyenest „állásba megy”, hogy a felvágottak képében ölébe hulló színes szélesvásznú valóság, valamint a hétköznapi piaclátogatók minden archetípusának felvonulása közepette üsse el hasznosan a két párkapcsolat pauzájában rendelkezésére álló szabad hónapokat.
Persze mindez csupán az a bizonyos első olvasat. Ilyennek láthatja talán az olvasó, aki még nem ismeri Gerlóczy szigorú családtörténeteit, rendkívüli érzékenységét és ezer rétegű, mélységes önreflexivitását. Hiszen mire is asszociálhatna a kíváncsi, mikor ez kerül a szeme elé: Gyűlölöm a tetoválásokat. Csak az tesz magára jeleket, aki nem tudja, hogy kicsoda. Gondolhatja tán, hogy megint itt az ügyeletes megmondóember… Főképp, ha mindez úgy folytatódik, hogy Igaz, senki sem tudhatja igazán, hogy kicsoda, ezért inkább úgy fogalmaznék, hogy az teszi magára, akit nem is érdekel, hogy kicsoda. Megjelöli magát, hogy leadja a jelet, információt cseréljen a másik barommal. Így olvasnak egymásról. Ezzel el is jutottunk a tévedhetetlen bölcselőhöz, aki már csak egy olyan frázisértékű aranyigazsággal tehet pontot a gondolatmenet végére, mint hogy Az élet kegyetlen és csodálatos, mint egy hajnali okádás.
Pedig nem így van ám, emberek. Gerlóczy tipikusan az a kortárs szerző, aki nem megítélhető egy alkotása alapján. Ő az, akinek a munkássága egyértelmű és markáns ívet mutat és – ha lehet ilyet mondani – akinek még a korai írásai is teljesen új megítélés alá tudnak esni, ahogyan ível ez a bizonyos pálya. Talán még önmaga sem pozicionálta magát a hazai kortárs széppróza színpadán. Az is lehet, hogy ez nem is célja és míg világ a világ, megmarad a pályán kívül és talán így lesz jó. Mindenkinek, de legfőképp az olvasónak.
Aki mélyebben akarja megismerni Gerlóczyt, az írót, olvasson Gerlóczyról és ne csak Gerlóczytól. Aki pedig csupán jól akar szórakozni, miközben valódi minőséget olvas, az nyugodtan tegye túl magát a fentebb említett, félreértésre, túlértelmezésre okot adható megérzéseken és lássa meg a mondatok mögött a valós tartalmat, bátran vegye kézbe például a csemegepultost, nem hiszem, hogy csalódni fog.
Ámde utána folytassa a nagyobb falatokkal.
Megéri.