Puszták 27 csillagozás

Gerald Murnane: Puszták

Távol ​az óceán partjaitól, valahol Ausztrália végtelen síkságainak mélyén létezik egy különös tartomány, melyet mindenki csak úgy emleget: a Puszták. Lakói az egykori felfedezők utódai: mesésen gazdag földbirtokosok, akik a világtól elzárt udvarházaikban egyre csak a délibábos horizontot kémlelik látszat és valóság, idő és időtlenség kapcsolatán filozofálva. De vajon megtalálhatják-e valaha, ami után kutatnak? Gerald Murnane lassan áradó, lebilincselő prózája az ausztrál néplélek legmélyebb rétegeit tárja fel az olvasó előtt, akit ez a távoli vidék ugyanúgy rabul ejt majd, mint a regény fiatal főhősét. Gerald Murnane 1939-ben született a Melbourne melletti Coburg-ban. 1974-től nyolc regénye és egy esszékötete jelent meg, s ma már a modern ausztrál irodalom élő klasszikusának számít. Szenvedélyesen érdekli a lóversenyzés, és bár élete során szinte soha nem hagyta el Victoria állam területét, helyi emigránsoktól megtanult magyarul. Egyik kedvenc könyve Illyés Gyula Puszták népe című… (tovább)

Eredeti cím: The Plains

Eredeti megjelenés éve: 1982

>!
Libri, Budapest, 2012
178 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633100998 · Fordította: Rakovszky Zsuzsa

Enciklopédia 1


Kedvencelte 1

Várólistára tette 20

Kívánságlistára tette 18


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Gerald Murnane: Puszták

Mondhatnám, hogy ez a könyv semmihez nem hasonlítható, de mivel épp most készülök összehasonlítani Kafka A kastély-ával, inkább nem mondom. A két történet szinte nyomasztóan rímel egymásra: itt egy filmrendező érkezik a pusztára, hogy Belső tér munkacímmel futó (és soha el nem készülő) forgatókönyvét rátukmálja a környéket rejtélyes módon irányító földbirtokosok valamelyikére. Azonban e könyv több ponton is elválik a kafkai előképtől. Először is: amíg Kafka földmérőjének megbízója végig következetesen homályban marad, addig Murnane főhősének reménybeli alkalmazói nagyon is kézzelfoghatóak: nem csak jelen vannak, de kisugárzásukkal egyértelműen meghatározzák, uralják a könyv atmoszféráját. Mindezt úgy teszik, hogy közben mégis valamiképpen kívül maradnak a regény terén, kiszámíthatatlanok és megismerhetetlenek, és bár nyilvánvalóan köréjük szerveződik a puszta életritmusa, mégis kétséges, hogy érzékelnek-e ebből valamit. Tulajdonképpen megtestesült absztrakciók maradnak. Másodsorban: amíg Kafka regényének tere egy képzelt világ, addig Murnane egy nagyon is létező vidékre, Belső-Ausztráliában viszi a cselekményt (már ha beszélhetünk egyáltalában cselekményről). Ilyen értelemben nem fiktív személyekről, hanem saját hazájának lakosairól beszél – ám szürreális képpé formálja életüket, mintha azt mondaná: attól még, hogy vannak, nem válnak megismerhetőbbé. Aztán itt van a cím kettősségének kérdése: a Puszták (The Plains) című könyvben íródó Belső tér című forgatókönyv. Murnane kiválóan érzékelteti, hogy a két cím minden további nélkül felcserélhető egymással, mert szinonim fogalmak: mindkettő végtelent jelent. Persze amit eddig írtam, arra nem kell mérget venni – a regény nagy erénye ugyanis, hogy nem egysíkú metaforákban beszél, hanem egy nagyszerűen megkomponált, de zavarba ejtő szöveget használ, ami számtalan módon dekódolható. Az a fajta szövegvilág ez, ami nem megmagyaráz, hanem elbizonytalanít, nem kivisz a labirintusból, hanem egyre mélyebbre vezet benne – nagyon figyelemreméltó olvasmány.

6 hozzászólás
>!
giggs85 P
Gerald Murnane: Puszták

Gerald Murnane nevével először két éve találkoztam, amikor az ausztrál írót egyszer csak mint a Nobel-díj legnagyobb esélyesét kezdte el emlegetni a külföldi sajtó. Engem ez nem kis meglepetésként ért, ugyanis korábban még csak nem is hallottam róla. Ezért hát utánaolvastam és megtudtam, hogy a világ túlsó felén élő író állítólag remekül beszél magyarul. Ez felkeltette az érdeklődésemet és rövid kutakodást követően megszereztem a címét és írtam neki egy levelet, hátha válaszol.

Itt megjegyezném, hogy volt némi hátsó szándékom is, mivel grafológusként végeztem és gyűjtöm az általam nagyra tartott írók kézírását is. És csodák csodájára, alig két hét elteltével meg is jött a válasz egyenesen a kenguruk hazájából. A boríték felbontása után eléggé meg is lepődtem, ugyanis mindössze egy kis szösszenetre számítottam, néhány sorra, arra, hogy köszöni az érdeklődésemet és pont. De nem. Murnane meglepő őszinteséggel és elég hosszan írt az életéről, arról, hogy hogyan tanult meg magyarul, milyen viszonya van a magyar irodalomhoz és kultúrához, illetve küldött egy részletet is egy még meg nem jelent könyvéből, valamint egy képet a lakóhelyéről. Ezek után persze azonnal kaptam az alkalmon, amikor megtudtam, hogy a Libri kiadó a könyvfesztiválra megjelenteti az író fő művének tartott Pusztákat.

A kötet maga elég rövidke, alig 180 oldal és mondhatom, hogy szinte teljesen esemény nélküli. A mindvégig névtelenül maradó narrátor emlékszik vissza arra, hogyan vetődött a Pusztákra – így nevezik Belső-Ausztráliát az itt lakók – húsz évvel korábban. Szinte semmit nem tudunk meg róla, csak annyit, hogy dokumentumfilmet szeretne készíteni a Pusztákról Belső tér címmel, és hogy szeretné örökre hátrahagyni a gyűlölt Melbourne-t (ezen a környéken született Murnane is) és az egész partvidéket. A filmkészítéshez persze pénz, illetve helyszín is kell, ezért szüksége van valamelyik módos, a Pusztákon élő földesúr segítségére. Emellett az is elég hamar kiderül, hogy a Puszták nemcsak egy tájegységet jelent az elbeszélőnknek, hanem egyszersmind az emberi lélek szimbólumaként is felfogható.

A könyv első, bő száz oldalas részében mindössze annyi történik, hogy a dokumentumfilmes narrátor arra vár, hogy bejuthasson a nagybirtokosok fogadóórájára és előadhassa kérését. Vár, vár, várakozik, szemlélődik egy kiskocsma szűk, kies belső terében, mint a többi hozzá hasonló művész, tudós, író; közben felsejlik elméjében, hogy mit is tud a Pusztákról és ebből kifolyólag a lélekről. Történelmi, filozófiai, tudományos, művészeti és főleg irodalmi alakok, elméletek, elképzelések egész sora jelenik meg előtte, előttünk. Ezek a legkülönfélébb módokon szeretnék bemutatni, értelmezni, elemezni a Pusztákat, az emberi lelket.

Mikor többnapos, álmatlan várakozás után már úgy tűnik, hogy a narrátor nem nyer bebocsátást és úgy jár, mint Kafka hőse a Törvény kapujában, az ajtó mégis kinyílik és hősünk segítséget kap az egyik legnagyobb földesúrtól. Azt hiszi, nyert ügye van és valami olyat fog alkotni, ami egyszeri és megismételhetetlen, s amit ha valaki megnéz, azonnal tudni fogja, hogy mi is az az emberi lélek. De nem így alakul. Az uradalomban, ahol a legközelebbi település is bő nyolcvan mérföldre van, a tenger ötszázra, olyan méretű, emberi ésszel fel nem fogható külső tér veszi körül, hogy úgy érzi, menten beleroppan.

Évek telnek el. A narrátor a napjait jobbára magányban, egyesegyedül az óriási, labirintusszerű könyvtárakban tölti, falja a történelmi, kultúrtörténeti, filozófiai, művészeti, irodalommal foglalkozó köteteket, naplókat, személyes levelezéseket, de rájön, hogy még az olyan emberek gondolataihoz, érzéseihez, lelkéhez sem tud közel kerülni, belelátni, akik ugyanúgy, ugyanazt élték át, mint ő, ez alatt a gránitszürkétől tengerkékig változó ég alatt.

Egyébként még egy halovány, éppen csak a horizonton derengő szerelem képe is megjelenik a narrátor és a földesúr lánya között. De ez a nemszerelem, vagy inkább majdnemszerelem is olyan finoman, lágy utalásokkal, szinte csak a ködben lebegve jelenik meg előttünk, mint mondjuk az Urgai fogolyban Krasznahorkai és az Istennő közötti.

A film végül nem készül, nem készülhet el. Senki nem adhatja vissza, nem jelenítheti meg, nem beszélheti el tökéletesen azt, hogy mi is az az emberi lélek.

De a Puszták ezt megpróbálja, és majdnem sikerül neki. Igazi első osztályú, világirodalmi rangú, feledhetetlen műalkotás.

12 hozzászólás
>!
csgabi MP
Gerald Murnane: Puszták

A legfontosabbakat már leírták az előttem szólók, méghozzá remekül, úgyhogy csak pár dolgot írnék.

Számomra ez a könyv maga volt a varázslat, ahogyan elrepített a Puszták világába, és éreztem a forróságot, a hogyan az ég és a föld összeolvad. Egy olyan világ, amely (mintha) teljesen különválna a környezetétől. Mintha egy párhuzamos világ lenne, egy külön Ausztrália.

Tényleg nem szólt semmiről, mégis sok mindent mesélt a könyv. És ami hihetetlen volt, mennyire egyszerűen volt képes Murnane az idő múlásának érzékeltetésére. Ha bonyolította volna, nem lett volna ennyire hatásos, így azonban csak pislogtam. Ehhez persze az is hozzájárulhatott, hogy mélyen beleéltem maga a könyv Belső-Ausztráliájába.

Egy dolog azonban van, amit nem értek, és ami miatt jó lenne megszerezni az eredeti angol kiadást is. Talán majd egyszer sikerül.

>!
balagesh IP
Gerald Murnane: Puszták

Minden rendes író, miközben világok mérnökeként alkotói felmagasztosulása felé halad, azt a rejtett utat is végigjárja, amely elvezet egy belső térre, ahova csak illúziók nélkül lehet belépni. Az odáig vivő belső útnak az állomásai olykor csak mondatok, netán a legnagyobb szabású, legfordulatosabb regény egy-egy bekezdése, máskor – különösen a rendszerben gondolkozó írók esetében – akár egész művek is lehetnek, gyakran a bevezetés, előszó, jegyzetek jellegű címmel egyértelműsítve a funkciót. Ezeken a pontokon, szöveghelyeken tárul fel világosan, hogy bármily fordulatos is az éppen futó vagy majd a következőkben megírandó mű, író és olvasója, vagyis „minden ember úton van saját, távoli pusztájának kellős közepe felé” (89). És bármennyire is bölcsnek, a megismerésre születettnek és trenírozottnak véljük is magunkat, egyszerűen (a pusztalakókhoz hasonlatosan) nem bízhatunk „a magányos megfigyelő felismeréseiben” (123), még akkor sem, ha szerénységből vagy éppen kifejezetten vakmerő szélhámosságból kifolyólag „homályos fiktív elbeszélésen keresztül” (125) közvetíti meglátásait. Murnane könyve „teli van ugyan végeérhetetlen körülírásokkal és a lényegtelen részletek állandó ismételgetésével” (127), mégis elvezet bennünket is a saját belső terünknek legalább a közelébe, ahol bátran és némileg pökhendi eleganciával beismerhetjük, hogy a megismerés eleve lehetetlen, de mivel szükségünk van a jelentések megtalálására, műveljük ezt kellő öniróniával. Mindehhez pedig nagyon is kézenfekvő saját legszűkebb környezetünk vizsgálata, mert hiszen „a puszta igazából […] mindössze metaforák könnyen hozzáférhető forrása azok számára, akik tudják, hogy az emberek önmaguk találnak fel jelentéseket önmaguk számára” (147).
* Ha már múltkor, César Aira kapcsán arról beszéltem, mennyire rosszat tett a Kísértetek fordítója CA-val, akkor emeljük ki Rakovszky Zsuzsát, aki ezt az esszéista írást kellő lágysággal, ám egyszersmind az erejét megtartva adta oda nekünk.
+ A hallhatatlan zenemű leírásánál szívbemarkolóbbat régen olvastam (92. oldal).

4 hozzászólás
>!
pwz ISP
Gerald Murnane: Puszták

Úgy döntöttem, hogy most ausztrál hónapokat tartok! :D Annyi érdekes és furcsa írót „termett” a világnak az a csücske, vagyis a „Land Down Under”, az „Isten háta mögötti vidék” – ahogy Ausztráliát nevezik –, ráadásul az általam kiválasztott írók adatlapja szinte kivétel nélkül üres volt, amíg ki nem töltöttem, fel nem címkéztem őket. De így legalább aki az „ausztrál” címkére keres rá, több újdonságot is talál majd.
Első „csemege” Gerald Murnane, egy ízig-vérig angolszász gyökerekkel rendelkező ausztrál író, a műve pedig a magyar fordításban – nem véletlenül áthallásos – Puszták címet kapta. Ha valakinek Illyés Gyula: Puszták népe c. könyve ugrik be, az kap is egy virtuális piros pont(y)ot :D, mert valóban az egyik kedvenc magyar olvasmánya Illyés eme műve. Azonkívül az író még meg is tanult magyarul a kinti magyaroktól, hogy eredetiben élvezhesse a magyar irodalmat. Erről többen is írtak itt az értékelésükben és a neten is vannak háttérinfók ez ügyben igaz, többnyire angolul.
Ha olvastad Illyés fent említett könyvét és valami hasonlót vársz, akkor rossz helyen keresgélsz. Itt csak tényleg felsejlik valami egy kívülálló szemével, hogy milyen Ausztráliának az a része, ahol távol vagyunk a tengerparttól, de azért még nem az ország belsejében, a „sivatagos semmi közepén” vagyunk. Nem, ez egy átmeneti régió, ahol hatalmas területeken a földbirtokos famíliáktól függ minden. És itt az átmeneti szavacskán van a hangsúly, többféle értelemben is!
Ebben az „illuzórikus” és átmeneti térben keresi a helyét, a hely értelmét a reménybeli filmrendező, aki készülő filmjében a Pusztákat akarja bemutatni úgy, ahogy még eddig soha más nem tette. Mindehhez váratlanul kap „pénzt, paripát, lovat”, vagyis lehetőséget az egyik helyi földbirtokostól, hogy aztán évekig elmélkedjen, keressen, kutasson, többnyire egyedül, de mégis rálátva erre a furcsa világra. Kívülállóként inkább csak sejt és sejtet, mert a Puszta és az ausztráliai „Puszták népe” még annyira sem közlékeny, mint a magyar. Furcsa világ! A valós és igazi térből észrevétlen át-átsiklunk az absztrakciók világába. Végül is szociográfia ez is, de „újhullámos”, kell hozzá a türelem, hogy megértsük, mit érez, mit akar mutatni az író. Szép munka, emésztgetős mű, elsőre nem biztos, hogy sikerül befogadni. Hm…, végül is…, ez is egyfajta Puszták népe, vagyis Puszta! :)
És igen, a fordító remek munkát végzett. Ezt visszaadni nem semmi munka lehetett! Nekem ez a mű egy rejtett kincs volt! :D

>!
Libri, Budapest, 2012
178 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633100998 · Fordította: Rakovszky Zsuzsa
6 hozzászólás
>!
egy_ember
Gerald Murnane: Puszták

Különös könyv volt. Némiképp félrevezettek a fülszöveggel, ahol azt írták, hogy Murnane egyik kedvenc könyve a Puszták népe, és a magyar címadás is erre utal, úgyhogy valami belső-ausztráliai szociográfiára számítottam, de tévedtem.
Inkább egy spirituális utazás tanúja voltam. Egy pillanatra még Coelho-gyanúba is kevertem szegény embert, de aztán ez gyorsan elmúlt.
Nagyon lassú könyv, cselekménye, története minimális, inkább elmélkedések gyűjteménye. Az emberi lélek tájainak (pusztáinak) bejárása. Úgy a harmadánál ugrott be, hogy francokat Illyés, sokkal inkább Bodor Ádám. Nem tudom, Murnane olvasta-e őt (tud magyarul), de ez a szorongató atmoszféra, ezek a légüres térben mozgó figurák, ez az ok nélküliség nagyon az ő világára emlékeztet.
Ez a belső tájakra tett utazás persze elég homályos. Többszörösen tükröződő felületeken látunk mindent. Nincs semmilyen egyértelmű kapaszkodónk. Úgy érzem, Murnane szerint a világ és az emberi lélek is leképezhetetlen. Tapasztalataink és érzéseink torzulás nélkül átadhatatlanok, és bármikor felülírhatók. Még magunkat sem értjük meg egy más életkorból nézve. Megnyilatkozásaink jelentései egy másik ember értelmezéséitől függenek. Magányba zárt individuumok vagyunk, akikre, mint öregedő hajótestekre masszív rétegekben tapadnak a tapasztalások és a lehetőségek kagylói.
Nagyon szépen kimunkált szöveg, érdekes gondolatok, de nekem néhol túlságosan köldöknézős. (Vagy csak nem az EB alatt kellett volna olvasni.)

3 hozzászólás
>!
GTM P
Gerald Murnane: Puszták

Hú! Ezzel megküzdeni nem volt egyszerű! Pedig szép szöveg, de birkóztam vele végig. És nem vagyok benne biztos, hogy legyűrtem. Már valahol a harmincadik oldal táján éreztem, hogy egyedül nem megy. Szükségem van valami segítségre, hogy elboldoguljak vele. Szokásommal ellentétben most előre elolvastam a molyok értékeléseit. Meg is kaptam az útmutatást. Milyen jó, hogy vagytok!

Szimbólumokkal, metaforákkal teli szöveg, plasztikus leírásokkal, érdekes gondolatokkal. Szürreális vidék, szürreális emberekkel. Valóban sok olvasata van, ahányan olvassák, annyiféle. Erről szól a könyv. Az én olvasatomban elsősorban a művész és a befogadó bonyolult viszonyáról. Murnáne csendes, rezignált paródiaként mutatja be az ezt a bonyolult kapcsolatot, miközben minden mondata mélyenszántó gondolatokat tartalmaz. Mintha éppen erről a művéről beszélne, legalábbis abban az esetben, ha én vagyok az olvasó.

A művész a valóságot akarja ábrázolni. Na nem azt a kézzelfogható, lefényképezhető valóságot, amiről mindannyian azt gondoljuk hogy ismerjük, és a mű végén kiderül, hogy tévedés, mert bizony lefényképezni sem lehet. Azt a valóságot keresi, ami ott dereng a puszták horizontján, a köztes teret, a kékeszöld átmenetet a föld és az ég között. A lényeget, amit mindenki ismerni vél, de mégsem ismeri, mert megismerhetetlen. A művész tehát megalkotja a maga bonyolult vagy éppen végtelenül letisztult szimbólumrendszerét, és akkor jövök én, az olvasó olvasók, kritikusok stb, és értelmezni próbálom. Meg akarom érteni! Meg is alkotom a magam elméletét, nagyon elégedett vagyok, és akkor kiderül, hogy más olvasók, másként látják, a kritikusok megint mást mondanak. Irányzatok, iskolák születnek, hogy magyarázzák a művet, vitatkoznak, harcolnak egymással, és mikor valamelyik győzni látszik, megszólal az művész, és kiderül, hogy egyik értelmezés sem azonos azzal, amit ő akart ábrázolni. Mert az én pusztám, a mi pusztánk más mint az övé. És hiába a fotó, azon is mind mást látunk. Mert a belső tér , amivé a puszta képe lényegül bennünk, mindegyikünkben más. Soha nem láthatja meg, nem ismerheti meg senki más. Éppen ezért megmutatni, elmondani sem tudjuk senkinek. Örök magányra ítélve van bezárva a saját belső terünkbe, a saját pusztánkba.

Rendkívül összetett a könyv, én itt csak néhány gondolatát foglaltam össze, amit a magam értelmezése szerint megérteni véltem. És vajon érem-e? De ott van még a sok-sok más részlet, réteg, amivel még nem tudok mit kezdeni. Nem állítom, hogy megértettem a könyvet, de már megnyugodtam, mert nem is lehet. :)

Inkább filozófia ez a mű, mint irodalom –, de költői szövegbe oltva.

Az értékelésem három ponttól araszolt fölfelé. A befejezéskor négyet adtam. Viszont folyamatosan munkált bennem, újabb és újabb gondolatokat ébresztett, és közben egyre nőtt a saját tetszésindexem. Adtam hát még egy fél pontot. Azért nem kapott ötöt, mert a szenvedést, amit a szöveggel való birkózás okozott, még nem tudom megbocsátani.. Fura dolog, de azt kell mondanom, nem volt jó olvasni, de jó volt értelmezni. Ez azért nem semmi!

Sok bizonytalanság él még bennem a könyvvel kapcsolatban, az az egy azonban tuti, hogy ezt a könyvet nem szabadott volna 40 fokos hőségben olvasni, amikor még az agy is lefagy, hogy hűsítse önmagát.

>!
dokijano
Gerald Murnane: Puszták

Fárasztó könyv, nagy figyelmet és kitartást követel az olvasójától.
Dacból és a szerző iránti tiszteletből olvastam mégis végig az egyébként nem túlméretes (alig 180 oldalas) regényt. A fülszövegből ugyanis megtudtam, hogy Gerald Murnane magyarul is megtanult az Ausztráliába emigrált magyaroktól. A regény címe pedig erősen felidézte bennem Illyés Puszták népe c. művét, ami nem is csoda, mert (szintén a fülszövegből tudtam meg) ez az egyik kedvenc könyve a szerzőnek. Ezt olvasva a kisördög is megszólalt bennem: vajon a nem magyarországi fordítások ismertetői is említik ezt?
A regénynek a középső (kb. a 40-60% közötti) részét élveztem. Előtte és utána is csupán a szerző töprengései, elmélkedései töltik meg az oldalakat. A középső részben viszont legalább kapcsolatot teremtenek egymással a szereplők, és ez felpiszkálta a figyelmemet. Előtte és utána a folyamatos belső monológok persze jól jelzik az ingerszegény (vagy inkább ingermentes) környezetet. Én is éltem hosszú ideig, ha nem is tanyán, de hasonlóan ingerszegény környezetben, amikor az ember tényleg jóformán csak magával (vagy még esetleg a háziállatokkal) beszélheti meg a gondolatait. Nem kelt jó érzést ez az olvasóban, valószínűleg ezért sem volt kellemes ilyen környezetről olvasni. Az emberben folyamatosan benne van a bizonytalanság, lesz-e ebből a dokumentumfilmből valami? Egyáltalán lesz-e valami kézzel fogható eredménye a több éves kutatómunkának?

>!
kaporszakall
Gerald Murnane: Puszták

Ez a könyv talán elment volna esszének, de nem regénynek.

A regényben ugyanis – szerény véleményem szerint – szükséges egy-két hús-vér szereplő. Nem különböző értelmiségi szépelgések szócsövei, hanem valódi emberek, valódi célokkal és valódi érzelmekkel. Ezekből a könyv narrátorának van csupán némi készlete (neki se sok), a többiek elvont esztétikai próbabábuk.

A helyszín ugyancsak nem e világról való. Ausztrália félsivatagos belső vidéke lenne, de ugyan miféle félsivatagi puszta ez? Lovak, tevék, birkák, kiszáradt cserjék, és legfőként legyek nélkül? Minden tenyésztett birkára több hektár legelő és több ezer légy jut. Ezekből itt egy se bukkan fel. Szereplőink a könyvtárban hűsölnek, és hébe-hóba olyan témákkal foglalkoznak, hogy még egy Moliére által oly szívesen kigúnyolt précieux is belepirulna…

És az életstílus. A heraldikai gumicsontok… Udvarházak személyzettel… komornyikkal… hintóval… Abban az Ausztráliában, amit javarészt fegyencekkel népesítettek be, és az egyetemi professzoroktól is elvárják, hogy saját maguk nyírják a füvet. Erre mondom: ez azért már sok…

A magány ábrázolásához nem elég kiszikkadt. A filozófiai elmélkedéshez nem elég mély. Az emberábrázoláshoz nem elég plasztikus. Ezeken a lapokon a szerző saját kissé dohosodó lelkének rejtett kamrácskáit szellőzteti – de kérdem én: mi közöm nekem ehhez?

Több molytárs Kafkát emlegette Murnane kapcsán, szerintem ez nagyon nagy bók Murnane felé. Kafka sűrű atmoszférát teremt, és hőseivel lehet együtt szorongani, vagy mulyaságukon dühöngeni, de mindenképpen erős érzelmeket tudnak kiváltani. Ha Murnane szereplőit kapirgálom, csak azon tűnődöm: miből öntötték őket: polietilénből, vagy PVC-ből? A csípős nyelvű kritikus, Gore Vidal írt egy esszét ezzel a címmel: ’Az amerikai regény – a műanyag mű anyaga’. Ahogy most a ’Puszták’-at olvastam, úgy éreztem, ehhez az irányzathoz az ausztrálok is kezdenek felzárkózni.

Szóval ez nagyon nem jött be. A szerző személyében igen szimpatikusnak tűnik, de rokonszenvemet farmer, bányamérnök vagy kórházi ápoló gyanánt is elnyerhetné – az írással nálam rossz lóra tett.

Apropó: lovak! Hogy valami kedveset is mondjak a könyvről: az absztrakt lófejek a címlapon igazán szépek…

>!
anesz P
Gerald Murnane: Puszták

Megértem a viszonylag alacsony csillagozást. Nem könnyű olvasmány, mégpedig a témája miatt. Cselekmény nincs nagyon, szinte filozofálás az egész könyv. Mi is a puszta? Mi a külső és mi a belső puszta? Megismerhetőek- e a puszta lakói? Művészileg megjeleníthető-e a titokzatos valami,ami a puszta lényege? Az elzárkózás, a magány és a tudatos elszigeteltség boldogsága. Ebben a térben a kapcsolatok furcsasága ill. nemléte. Beleidomulhat-e egy külső világból jövő ide, vagy mindig kívülálló marad? Ki lehet-e törni belőle? Kicsit nekem az arisztokrácia gőgje jutott eszembe.
Mindezek ellenére a stílusa miatt könnyen lehet vele haladni, és (csak) ez teszi emészthetővé a tömény létkérdéseket.


Népszerű idézetek

>!
balagesh IP

Én azzal töltöttem az egész életemet, hogy megpróbáltam megtalálni azt a helyet, ahová megérkeztem volna egy olyan utazás után, amelyre soha el sem indultam.

81. oldal

>!
pwz ISP

(…) mindaz, ami láthatatlan, valójában nem is az, csak túlságosan erős fény esik rá.

148. oldal

Kapcsolódó szócikkek: fény
>!
balagesh IP

Vajon miért gondoljuk, hogy a természet valóságos, míg azokat a dolgokat, amelyeket mi magunk készítünk, kevésbé érezzük valóságosabbaknak?

70–71. oldal

>!
iniesta

Néha olyan erők jelenlétét érezte, amelyeknek nem sikerült hatást kifejteniük – egy olyan történetét, amely kis híján megtörtént, de mégsem. Azon vette észre magát, hogy homályos sarkokban keresgéli azoknak a meg nem született gyermekeknek a kedvenc játékait, akik soha meg nem kötött házasságokból jöhettek volna a világra.

24-25. oldal

>!
dokijano

Az idegenek gyakran tesznek megjegyzést a pusztákon uralkodó mély csöndre, de a zeneszerző szerint ez az állítólagos csönd hangok finom elegyéből áll, amelyet a legtöbb ember meg sem hall.

91. oldal (Libri, 2012)

>!
dokijano

MÁSODIK FÖLDBIRTOKOS: Ki tudja, mit lát egy fürj vagy túzok, amikor ott áll a saját területe kellős közepén, és figyel? Vagy amikor órákon keresztül peckesen lépdel, hogy ámulatba ejtse a párját? Olvastam egy kísérletről, amely gondolkodóba ejtett. A tudósok levágták egy nőstény madár fejét, póznára tűzték, és a hím tovább táncolt körülötte egész délután, arra várva, hogy a nőstény valami jelét adja hajlandóságának.

80. oldal (Libri, 2012)

>!
balagesh IP

Azt szeretné, ha tulajdon életének tervrajza minél jobban hasonlítana ahhoz a mintázathoz, amelyet a pusztalakók annyira kedvelnek – a titok zónájához, melyet minden oldalról a jól ismert és könnyedén elérhető vesz körül.

121. oldal

>!
dokijano

    De ahogy teltek a hónapok, és az asszony minden egyes délutánon eljött, hogy leüljön közém és az IDŐ felirattal felcímkézett polcok közé, egyre inkább úgy éreztem, hogy mondanom kell valamit neki. Úgy tűnt, ott tornyosul kettőnk között azoknak a szavaknak a hatalmas tömege, amelyeket kimondhattunk volna, mint egy halom vaskos, felnyitatlan kötet, ugyanolyan ijesztően, mint a valóságos könyvespolcok, amelyek ott sorakoztak mindkettőnk feje fölött.

137. oldal (Libri, 2012)

>!
dokijano

Néhányan közülük még azt is megkockáztatták, hogy minél messzebbre visznek a kutatásaim eredeti célomtól, és minél kevesebb az esélye annak, hogy a jegyzeteimből valaha is látható film legyen, annál több elismerést érdemlek, mint egy sajátos táj fölfedezője. És ha esetleg úgy tűnhetett, hogy mindezek alapján inkább írónak, semmint filmrendezőnek tekintenek, ez láthatólag nem zavarta hűséges híveimet. Mert a tulajdon tagadásuk erősítette meg őket abban a hitükben, hogy az írás legnehezebb és leginkább dicséretre méltó formáját gyakorlom – azt, amelyik közel jár hozzá, hogy éppen azt határozza meg, ami a leginkább meghatározhatatlan a pusztákban, azáltal, hogy egy egészen más feladattal kísérletezik.

175. oldal (Libri, 2012)

>!
GTM P

(…) az igazi országhatárok az emberek lelkében húzódnak. És ha ezt a valóságos, tehát lelki földrajzot vetítjük ki a külső világra, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a puszták határai soha nem esnek egybe semmiféle Ausztrália nevű állítólagos országéival.

48. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Nevil Shute: Az örökség
Graeme Simsion: A Rosie projekt
Jane Harper: Aszály
Kate Morton: Az elfeledett kert
Kimberley Freeman: Örökzöld-zuhatag
Colleen McCullough: Tövismadarak
Eric Lambert: A zöld árnyak szigete
M. L. Stedman: Fény az óceán felett
Kate Morton: Titkok őrzője
Melina Marchetta: Jellicoe Road