Vadászat ​felvevőgéppel 87% 67 csillagozás

Hát ez nagyon érdekes volt, olyan dolgokról szólt, amiről igazán ritkán hall az ember, és az egészet tetézi, hogy ez még nem a modern tudomány, hanem a kezdete. És a sorok között most is megbújt a humor. Itt már igazán kezd az állatvédelem kibontakozni, az elképzelés, hogy miként kéne minden fajt megvédeni. Durrell nagyszerű ember volt. Vagy ezt mondtam már?

„Mindenekelőtt mi is a vadvédelem? Nem csupán annyi, hogy megóvjunk a kipusztulástól néhány állatfajt, mint például a takahét, a Leadbeater-oposszumot vagy a kérges teknőst; ez is fontos munka, de a problémának csak része. Egyetlen állatfaj megőrzéséhez sem kezdhetünk hozzá anélkül, hogy meg ne őrizzük természetes környezetét, amelyben él. Ha megzavarják vagy elpusztítják ezt a környezetet, éppen olyan bizonyosan kiirtják az állatot, mintha csak lelőnék. A vadvédelem tehát annyit is jelent, hogy védjük az erdőt és a füves vidéket, a folyót és a tavakat, sőt a tengert magát is. Ez nem csupán általában az állatvilág megmentése végett fontos, hanem az ember jövőjét illetően is – és éppen ez az, amire úgy látszik, sok ember nem gondol.
Velünk ellentétben, az állatok nem befolyásolhatják saját jövőjüket. Nem követelhetnek önkormányzatot, nem zaklathatják panaszukkal parlamenti képviselőjüket, még szakszervezetükhöz sem fordulhatnak, hogy szervezzen sztrájkot a jobb életkörülmények kivívásáért. Jövőjük, sőt puszta létük is tőlünk függ. Segítsünk rajtuk!”

Durrell könyvein nőttem fel és lettem természet- és állattisztelő ember. Ez a könyv akkor kimaradt, ma olvasva jöttem rá, hogy mennyire gyönyörű leírásokat kaptunk Gerrytől. Mert milyen kényelmes megguglizni, aztán ránézni a világ bármely szegletére, ehelyett a könyv megjelenésekor az érdeklődők ilyen írásokból tájékozódtak.
Távoli vidékre utazunk, Új-Zéland-Ausztrália-Malajzia, a legkülönlegesebb állatokat megtalálva, filmezés céljából. Ezen is elgondolkodtam, hogy ma élhetnek-e még ezek a fajok, volt-e értelme az akkor már Gerry által is fenntartással kezelt intézkedéseknek, melyek szóban jól hangzanak, de a betartatásuk kétséges.
Ami a Durrell könyveket szórakoztatóvá teszik, azok az emberek vizsgálata, az író valahogy úgy van vele, hogy az emberek azért vannak, hogy szórakoztassanak, látja mindenki színét-fonákját, de valami emberbarát szemüvegen keresztül. A hajón megismert hölgy, a két filmes segítő, mind igazi egyéniség. Aki pedig harsányan akar nevetni olvassa el a gyíkröptetős részt….

Gerryvel és lökött ember- és állatkíséretével mindig jól szórakozom, most sem történt másképp. Ebből a rövid kis könyvből kiderül, hogy a természetfilm készítése valamint a természetfotózás csöppet sem leányálom, és nem is annyiból áll, hogy kimegyünk az erdőbe, aztán jól lefilmezzük az állatokat, mert a kérdéses állatnak erről általában határozottan más elképzelése van.
Mint minden Durrell könyvet, ezt is áthatja a jól ismert kedves, időnként felnyerítősen röhögős humor, és az állatok szeretete. Öt csillag, mint mindig.

Nagyon régen olvastam már Durrell könyvet, szép emlékeim voltak, így most ez a kötet is nagyon üdítően hatott (főleg, ha az ember bezárva tölti mindennapjait). Míg a kis filmes/tudós csapat Új-Zélandon, Ausztráliában és Malajziában barangol mi számos érdekes állattal és történettel ismerkedhetünk meg. A könyvben kiemelt szerepet kap a vadvédelem bemutatása, mivel az emberek és a „véletlenül” betelepített egyedek (rókák, nyulak, fekete hattyúk stb.) szörnyű pusztítást végeznek mindenütt, nemcsak azáltal, hogy levadásszák a helyi páratlan egyedeket, hanem az élőhelyüket is veszélyeztetik, ami szinte ugyanaz, mintha megölnék őket.
Durrell kedves, szórakoztató módon mutatja be az állatokat, melyeknek nagyon mókás egyéniségük volt, így mindegyik találkozást felejthetetlenné tették. Volt itt sznob albatroszfióka, közömbös vombat, felháborodott kacsacsőrű, diktátor kazuár, vérszomjas koala, harcias kenguru. Voltak vicces és elképesztő történetek a takahéról, a Churchillnek szánt kacsacsőrűről, no meg a repülő gyík megörökítésének kínjairól.
Az egyetlen döccenő nekem Malajzia volt, ez a rész mintha nem tartozott volna szervesen a könyvhöz, kicst „lóg” a végén, még annak ellenére is, hogy itt találkozhatunk az elképesztő kérges teknőssel. (3 m hosszú is lehet!!!)

Durrellt olvasni mindig jó. Nem ártott volna egy lektornak is, és akkor nem maradnak benne például homoszekszualitást illető elírások, és ausztriai koalák sem :)

A könyv röviden arról szól, hogy a Durrell házaspár 6 hónapot töltött el Új-Zélandon, Ausztráliában és Malajziában, hogy az ősi állatvilág megőrzéséért tett erőfeszítéseket tanulmányozzák.
Új-Zélandon kezdődött a kaland, ahol az utazástól kimerült házaspárt rögtön zsúfolt programtervvel rohanták le. Gerry szeretett volna kicsit megpihenni, de csak az „ötórai itatás” nevű jelenséggel ismerkedett meg, nevezetesen a munka után a hat órakor bezáró kocsmákba betóduló dolgozók gyorsivászatával. Szerencsére aznapra még akadt ornitológiai esemény is az életében: feleségével együtt megfigyelhette a ferdecsőrűek egy csoportját.
Új-Zéland ősi állatvilágának túlélési esélyeivel kapcsolatban sajnos nem lehetünk nagyon optimisták: régen számos velük versengő állatfajt telepítettek be a szigetcsoportra (pl. fekete hattyú, birka, szarvasfajták, posszum), ezen kívül az erdőirtás és a birkák legeltetése is komoly veszélyt jelent rájuk nézve.
Hőseink ellátogattak Kapiti szigetére, és ott különleges madarakkal (veka, harangmadár, új-zélandi galamb,tui, papagáj) találkoztak. Ezután a Déli-sziget felé vették az irányt, és ott királyalbatroszokat, sárgabóbitás pingvineket és tuatarákat láttak (Testvér-szigetek).
A következő rész volt számomra a legkedvesebb történet: arról szólt, hogyan tudták a takahe nevű madarat egy biztonságos rezervátumba telepíteni a Te Anau-tóhoz. Természetesen ezt az állatfajt is sikerült megfigyelniük, mutattak nekik egy kakapót is, végül pedig az ikonikus keát is lefilmezték.
A könyv Ausztráliában, Melbourne-ben folytatódik, ahol Durrellék gyönyörködhettek a lantfarkú madár táncában (a madár keresése közben „mellékesen” összefutottak kookaburrákkal és egy vombattal), majd a Leadbeater-posszum nyomába eredtek. Természetesen szerencsével jártak itt is.
Egy Barren Pines nevű rezervátum volt a következő állomásuk, ahol egy igazi állatparadicsom várt rájuk: többek között kenguruk, kazuárok, emuk (figyelem: a hím ül a tojásokon és neveli a csibéket!), tajpánok, „fogságban” tenyésztett kacsacsőrű emlősök.
Visszatértek Melbourne-be, hogy részt vegyenek egy „medvevadászaton”, amely szerencsére nem azt jelenti, hogy leölik a koalákat, hanem csak új helyre telepítik a „létszámon felüli” példányokat. Ausztrál útjuk egyik csúcspontja az volt, amikor egy kengurubébi születését is filmre tudták venni.
Az utazás utolsó állomásaként Malajziát látogatták meg, ahol a Taman Negara nemzeti parkban szintén számos állatfajjal találkoztak (szeladang, gyümölcsevő denevér, kancsil, lajhármaki, elefánt, sziamang), egy királykobra a frászt hozta rájuk, majd filmszereplésre bírtak repülőgyíkokat, megfigyelték a kúszógébeket és az integetőrákokat,végül megtekintették a kérges teknősök egyik bölcsődéjét is.

Hogy miért jók Durell könyvei, azon kívül, hogy nagyon olvasmányosak, mert újabb és újabb off keresésre ösztönöznek. Hiszen nem csak olvasni akarsz ezekről az állatokról, hanem látni is szeretnéd őket, hogy minél hitelesebben legyél részese a kalandnak.
Igaz ebben a könyvben nemcsak az állatokat mutatja meg számunkra az író, hanem a filmforgatás során megfigyelt úti élményeket is. Tapasztalatokat, hogy mennyire nem egyszerű egy-egy film/fotó elkészítése.

A könyv középpontjában az állatvédelem áll. Három ország számtalan különleges állatfajta és néhány mulattató történet. A három résznek különböző a dinamikája, hol a terület, hol egy-egy állat van középpontban. Bemutatja az állatvédelemhez való különböző hozzáállásokat. Néhányszor kicsit túl tudományos, máskor inkább sztorizgatós.

A bevezető pár oldal kicsit nehezen csúszott, hosszú időre meg is torpantam miatta. De szeretek állatos történeteket olvasni, és nagyon szeretem Ausztráliát* (ahogy Új-Zélandot is), ezért kisebb habozás után belelendültem a történet olvasásába. Vadvédelmi szempontból alapvető mű, és humoros olvasmányként is figyelemre méltó. Legkedvesebb részeim voltak, (amolyan fricskaként a tudományos igényességre): a vajas kenyeres etetés meg a gyíkhajigálás.

* Egyelőre csak vágyakozom oda, de nagyon. Nem véletlenül választottam a második kovidos év privát kihívásának az ausztrál utazást.

Durrell könyveit mIndig élvezet olvasni. Jó választás, ha valaki szereti az állatokat, de nem egy száraz ismeretterjesztő könyvre vágyik vagy csupán egy érdekes és vicces olvasmányra. Lassan haladtam vele, mert olvasás közben az állatokról kerestem képeket, hogy teljesebb legyen az élmény. Megint nem tudok kedvenc állatot vagy történetet választani, mindet szerettem.