Vadállatok ​bolondja 92% 80 csillagozás

Ha egy könyv nyitányaként a családi uzsonnába menten beront egy szarvas, hogy a zsúrasztalt ádázul felöklelve tejszínhabbal és uborkás szendviccsel borítsa be a méltatlankodó famíliát, esélyesen egy Gerald Durrell regényt tartunk a kezünkben. Bár a bohókás család itt épp csak tiszteletét teszi az első pár oldalon, azért a mulattatás így is garantált a bohózatba illő állatkerti snittekkel.
Ha oroszlánt akarunk befogni, mindig legyen nálunk ásó és kefe, plusz készüljünk fel fenyegető hangjára, mely úgy zeng, mintha fát fűrészelnének egy hordón. Vagy böfög. Sarki rókát tojással nyűgözhetünk le, Babsot, a jegesmedvét, pedig bádogvödörrel, melyet esetleg sisakként visel majd kobakján. Farkasok közé ne vonuljunk skótdudával, tigrist ne kínáljunk mogyoróval, és lehetőleg ne bökjünk ülepen tarka gnúkat. Ha a bivalybika különösen embergyűlölő hangulatban van, furcsa rítust űz: leereszti hatalmas fejét, s aztán némi erőlködés után egyik lábát óvatosan szarva hajlatába helyezi, s aztán csak áll, fejét le-fel mozgatva, s kis híján felborul, vagy körbe-körbe keringőzik három lábon. Kökénybokorral fésülködnek a szőrös gomolyfelhőkre emlékeztető bölények, lelkesen balettoznak a fehérfarkú gnúk, erszényt és buszjegyet falnak fel az eszkimókutyák. Jakborjakkal szánkózunk a hómezőn, majd megszökött víziszarvast kergetünk egy tyúkudvarban. Gerry kalandjait olvasva az ember menten felcsapna állatkerti gondozónak, és még Beale kapitány tüzes curryestjeit is bátran bevállalná, csak hogy szégyenlős medvével tercelhessen a látogatók legnagyobb meglepetésére.

"Elénekeltem neki a refrént a „Fehér ló fogadó”-ból. Egy pillanatig meghökkenten nézett rám, aztán nagy örömömre egyik mancsát keresztbe tette a mellén, másik mancsa karmait szájába dugta, szemét lehunyta, s velem együtt énekelt."

Ez a második Durrell könyv, amit olvastam, és az a nagy igazság, hogy kezdek egyre inkább rajongóvá válni.
A fiatal Gerry, céltudatosan a jövőjét és karrierjét illetően, a whipsnade-i állatkertbe szegődik gondozónak, hogy a nagyvadakkal kapcsolatban is gyarapítsa tudását. Persze a feladatok nem könnyűek, de bőven akad alkalom a nevetésre, főleg Gerry előadásában. Ha épp nem az állatok szolgáltatnak erre alkalmat, például az éneklő barnamedve, Teddy, a zsiráf, akinek legjobb barátja egy kecske, vagy a gombászást nehezményező zebra, akkor ott vannak Durrell új ismerősei. Beale kapitány a bivalyerős curryjével és kicsit ütődött, de jó szándékú fiával Billy-vel, a süket Mrs. Austin, és mindezek tetejébe, az angol jegyrendszernek hála, a kapitány benzinspórolós manőverei. Aztán megtudhatjuk, hogy mi a kedvenc csemegéje a rókáknak, vagy, hogy miért tartja a sarki rókák hangját a legszebbnek az állatvilágban spoiler és miért szőnek a jegesmedvék. De ezzel kapcsolatban persze sose higgyünk Jessenek.
Azonban nem áll meg a bent lakó „gondozottak” aprólékos, ám kicsit sem unalmas bemutatásánál, rengeteg további érdekességet sorakoztat föl olvasmányaiból, az ókor és középkor feljegyzéseit, történeteit felhasználva. Hogyan vélekedett Plinius az oroszlánokról, miként mentették meg az utókornak a Dávid-szarvasokat a kínai császár udvarából, hogyan vélekedtek a farkasokról a középkorban spoiler, vagy miként viszonyultak az ainuk a medvéhez.

Szóval csupa-csupa érdekes, vicces és szívet melengető történetet gyűjtött nekünk ismét csokorba Mr. Durrell, akinek még azt is hajlandó vagyok elhinni, hogy nem olyan rossz dolog az az állatkert az állatoknak, ha lelkes és hozzáértő gondozót kapnak.

Vicces, kedves, olykor veszélyes kalandokkal tarkított könyv ez Durrell ifjúkorából, amikor még tanulmányozta a vadállatokat egy állatkertben, ahol segítő, etető, vagyis állatgondozó volt.
Volt benne mindenféle vadállat, de nekem már a zsiráf jelenléte elég volt, hogy kedveljem ezt a könyvet, kár, hogy alig volt szó róla a könyvben. Kedvencem az eszkimókutya, ők nagyon édesek lehetnek, amellett, hogy biztosan félelmetesek is.

Kedvenc történeteim:
1, Mikor egy szarvast akar örökbe fogadni még otthon, azt hitte, hogy kisgida, majd megérkezett a lószállító. Ahogy ezt leírta, kész voltam, szerintem volt 10 perc is, mire a fuldokló röhögéstől tovább tudtam olvasni.
2, Amikor arról mesél, hogy milyen az átlag állatkertet látogató ember, miket (hülyeségeket) kérdez, milyen dolgok vannak az elképzeléseikben egy állatkerti gondozóról. Nem mesélem el, amit itt ír, ő jobban teszi. De vicces és elgondolkodtató, hogy bizony nekünk az kell, hogy ott azonnal előttünk történjen minden, vérben álljon a gondozó minden nap etetés után, ha ez nincs, akkor bizony közönyösen tovább is sétálunk. Ezt persze ő viccesen tálalja, hogy mit kellett volna tennie, hogy szórakoztassa a vendégeket, hogy ne csak unalmas gondozó legyen.
Ezeken túl is sok kaland van a könyvben, de ez szerintem senkinek sem meglepő, ha olvasott már Gerald Durrell könyvet.

Igazán kellemes könyv volt, amelyben a még éppen csak felnőtt Gerry munkát vállal egy vidéki állatkertben, hogy tapasztalatot szerezzen, amit aztán később kamatoztatni szeretne, mikor majd – remélhetőleg – expedíciókon vesz részt és állatokat gyűjt be saját és mások állatkertjei számára.
Gerald Durrell olyan érzékletesen tudja bemutatni az embereket is, mint az állatokat. A könyv rengeteg mulattató és kedves leírásban bővelkedik, inkább sztorizgató, mint egy összefüggő történet, bár maga a munkaviszony persze megadja mindehhez a keretet.

Ugyanolyan élvezettel olvastam az állatkert dolgozóiról, mint a lakókról. Kis bónuszként a Durrell család is megjelent a regény elején, ami mindjárt megadta az olvasás alaphangulatát, főleg Hortenziával kiegészülve.

Többször olvastam már, hogy Gerald Durrell igazából legfőképpen azért írt, hogy pénzt szerezzen az alapítványa számára (mivel tudta, mennyire népszerűek a regényei), de maga az írás művelete kínokkal járt számára, annyira szenvedett az írás folyamata során. Mindez egyáltalán nem látszik ezen a könyvön sem: szelíd szeretettel mesél el minden szépet és jót, de még a sérüléseket és egyéb kellemetlenségeket is a derűs belenyugvás hangján vetette papírra.
Már csak a hangulat miatt is érdemes időnként egy-egy G.D. könyvet elővenni. :)

Még mindig az egyik kedvencem éneklő medvéstül, szökevény vámpírszarvasostul, zsiráfostul, nyestkutyástul stb. Kíváncsi vagyok, hogy azóta mit változtak a dolgok, szívesen olvasnék ilyesmit kortárs állatgondozótól is.

Ez volt az első Durrell könyvem. 2. osztályos koromban kaptam, jó tanulmányi eredményeimért (csak, hogy tudjátok). A könyv miatt hosszú-hosszú évekig állatkertben akartam dolgozni, majd állatkertet akartam magamnak, végül már csak találkozni akartam ezzel a nagyszerű emberrel, aki ezeket a csoda könyveket és kalandokat megírta. Sajnos ez már nem lehetséges, de a polcomon és a szívemben örökké ott lesz.

Ez az első könyvem Durrelltől. Nagyon tetszett a könyv stílusa, az állatkerti közeg a bennfentes történetekkel és a színes-szagos leírásokkal. Csak úgy süt belőle az állatvilág szeretete és irigylésre méltó, hogy a gyerekkori álmát képes volt valósítani.

Durrell egyéves whipsnade-i állatgondozói munkájának történetét foglalja össze ez a könyv. Számomra kevésbé volt sodró lendületű és humoros, mint általában a Durrell-könyvek. Ugyanakkor, mint állatkerti dolgozó, természetesen különösen érdekes volt egy múlt század közepi angol állatkert mindennapjaiba bepillantani…

Durrell műveként humorban ez a könyv sem szenved hiányt. Nagyon tetszik Durrell határtalan lelkesedése az állatok iránt, és igazán irigylésre méltó, hogy már gyerekként tudta mi az életcélja, és ami még fontosabb meg is tudta valósítani azt.

Vicces könyv. Nekem az volt benne a furcsa, hogy a jó öreg Durrell is volt egyszer suhanc, aki csak az állatmániában különbözött a kortársaitól.