Vadak ​a vadonban 88% 76 csillagozás

A nőstény pókok között is fellelhető az a meglehetősen antiszociális szokás, hogy elfogyasztják a férjüket.

57. oldal

Mindig meglepődöm, hogy mennyi olyan ember él szerte a világban, akik – úgy tűnik – egyáltalán nem vesznek tudomást az őket körülvevő állati életről.

A sünnőstény nagyon jó anya. […] Ha a kicsinyek már elég idősek ahhoz, hogy elhagyják a gyerekszobát, az anya kivezeti őket, és megmutatja nekik, hogyan szerezzék meg a táplálékukat. Libasorban mennek egymás után, mintha vonatosdit játszanának, mindegyik kölyök az előtte masírozó társa farkát fogja a szájában. A sor elején haladó kölyök rendíthetetlen eltökéltséggel, szorosan tartja anyja farkát. Így vonulnak az alkonyi derengésben.

105. oldal

Sokan kérdezik tőlem, miért szeretem az állatokat, és mindig úgy érzem, ezt a kérdést nehéz megválaszolni. Éppúgy kérdezhetnék, miért szeretek enni. De a nyilvánvaló érdeklődésen és az állatok nyújtotta örömön túl van egy másik szempont is. Úgy gondolom, a fő vonzerejük abban rejlik, hogy megvan bennük az emberi lény minden alaptulajdonsága, leszámítva a képmutatást, ami láthatólag létfontosságú az emberi világban. Ha nem szeret bennünket, ezt egyértelműen tudomásunkra hozza, ha viszont szeret, afelől sem hagy kétséget.

[…] az ember – minden zsenialitása ellenére – nem tud sem új fajt teremteni, sem újrateremteni egy általa kipusztított fajt. Félelmetes és jogos felzúdulást keltene, ha valaki azt javasolná, hogy töröljék el a föld színéről, mondjuk, a londoni Towert, de egy egyedülálló és csodálatos állatfajt, amely több százezer év alatt fejlődött olyanná, amilyennek ma látjuk, elfújhatnak, mint egy gyertyalángot anélkül, hogy tiltakozásul egy maroknyi embernél többen felemelnék az ujjukat vagy a hangjukat. Tehát mindaddig, amíg vérünkké nem válik, hogy az állati élet méltó ugyanarra a kíméletre és tiszteletre, amellyel a régi könyveknek, képeknek és történelmi műemlékeknek adózunk, a számkivetett állatok a kipusztulás szélén fogják élni törékeny életüket, csupán néhány ember könyörületére utalva.

A nyugat-afrikai erdőség számos élőlénye közül az ostorlábúak sokkal több megrázkódtatást okoztak nekem, mint bármi más. Amikor egy különösen nagy és hosszú lábú példány végigfutott a karomon, amint egy fához hajoltam, mindig egyike lesz a legelevenebben megmaradó emlékeimnek. Legalább egy évvel megrövidítette az életemet.

A pókok egyik ilyen fajában a hím kidogozott egy módszert, hogy biztosan közel juthasson a nőstényhez, és így fogékony lelkiállapotba csiklandozhassa és simogathassa őt anélkül, hogy megennék.

58. oldal

Nem mindegyik emlős olyan impozáns és élénk színezetű, mint a tigris, de ezért a hátrányért általában kárpótolja őket izomerejük. Így ezeknek az állatoknak barlanglakó őseink taktikáját kell alkalmazniuk, hogy megszerezzék párjukat. Nézzük például a vízilovat. Erről a vízben heverő, hatalmas kövér jószágról, amint ránk mered, bizonyosfajta ártatlan jóindulatot sugárzó, kiguvadó szemével, időnként önelégülten és tespedten sóhajtva egyet, bajosan hinnénk, hogy borzalmasan meg tud vadulni, amikor eljön a párválasztás ideje. Aki látott már vízilovat ásítani, az látta szájában kétoldalt alul-felül ülő két-két hatalmas, görbe, borotvaéles agyarát (amelyek között még két előrefelé mutató rejtőzik, mint egy pár elefántcsont tőr), és beláthatja, milyen sérülést tudnak ezek okozni.
Nyugat-afrikai gyűjtőutam során egyszer egy folyó partján táboroztunk, amelyben egy közepes méretű vízilócsapat élt. Békés és vidám csoportnak tűnt, és valahányszor csónakon le, vagy felmentünk a folyón, egy kis darabon követtek bennünket, közelebb és közelebb úszva, fülüket ide-oda mozgatva. Alkalmanként permetfelhőket bocsátottak ki nagy horkantásokkal, és érdeklődve figyeltek bennünket. Amennyire meg tudtam állapítani, a csapat négy nőstényből, egy hatalmas, idősebb és egy fiatalabb hímből állt. A nőstények egyikének volt egy közepes méretű borja, amelyet – bár már nagy és kövér volt – időnként még a hátára vett. Mint mondtam, nagyon vidám családnak látszottak. De egyik este, alig, hogy besötétedett, olyan ordításban és üvöltésben törtek ki, mintha meghibbant majmok kórusa szólt volna. A hangorkánt csendes pillanatok szakították meg, amelyeket csak egy horkantás vagy csobbanás zavart meg. Amint sötétebb lett, a zaj még kibírhatatlanabbá vált. Végül beláttam, reménytelen vállalkozás, hogy elaludjak, ezért elhatároztam, lemegyek és megnézem, mi történik. […]
Eleinte nem láttam semmit, csak néha-néha fehér villanásokat, ahol a vízilovak teste tajtékot verve belecsapódott a vízbe. De hamarosan feljött a hold, és ragyogó fényénél megpillantottam a nőstényeket és a borjút, amint szorosan összebújtak a medence egyik végében. Fejük csillogott a víz felszíne fölött, fülük ide-oda csapkodott. Hébe-hóba kitátották a szájukat, és egy görög kórushoz meglehetősen hasonló stílusban ordítottak egyet. Érdeklődéssel figyelték a két hímet, az öreget és a fiatalt, amelyek a medence közepének sekély vizében tartózkodtak. A víz csak a hasukig ért. Hatalmas, hordó alakú testük s az álluk alatti tokaredők úgy csillogtak, mintha beolajozták volna őket. Lehorgasztott fejjel álltak egymással szemben, és úgy fújtattak, mint két gőzgép. A fiatal hím hirtelen felemelte busa fejét, kitátotta száját, s fogait megvillantva a holdfényben, elnyújtott, vérfagyasztó ordítást hallatott. Alighogy befejezte, az öreg hím tátott szájjal és egy ilyen testes állattól nem várt sebességgel rontott rá. A fiatal hím hasonló gyorsasággal tért ki oldalra. Az öreg hím tajtékáradatot verve csapódott be, mint valami idomtalan csatahajó, és most olyan sebesen haladt, hogy nem tudott megállni. Ahogy elhúzott a fiatal hím mellett, az hatalmas állkapcsának egy rettentő oldalvágásával beleharapott a vállába. Az öreg hím megfordult és újra rohamra indult. Alighogy elérte ellenfelét, a hold elbújt a felhők mögött. Amint újra kibukkant a két állat ugyanúgy állt egymással szemben, ahogy először láttam meg őket: fejüket lehorgasztva és fújtatva.
[…]
Az eredményt késő délelőtt tudtam meg az egyik vadászomtól. Mint mondta, az öreg hím teteme mintegy két mérfölddel lejjebb, egy homokos kanyarulatban fekszik. A folyó sodrása vetette ki oda. Lementem, hogy megvizsgáljam. Elborzadtam a pusztítástól, amit a fiatal hím fogai végeztek a masszív testen. A váll, a nyak, az áll alatt lógó nagy toka, a horpasz és a mell mind felhasítva, cafatokra tépve, és a tetem körüli sekély víz még mindig piros volt a vértől. Az egész falu elkísért, mert az égből pottyant húsmennyiség piros betűs ünneppé avatta számukra a napot.

53. oldal