Rokonom, ​Rosy 88% 203 csillagozás

„Rosynak nagyon a szívéhez nőtt Adrian, és szerette volna megbékíteni. Vajon ha fejre állna, akkor Adrian megfeledkezne egy percre a gondjairól?”

Nagyon képtelen, de mégis szórakoztató olvasmány volt tele fantáziával.
Mindenre számítottam ebben a könyvbe, csak egy spoiler-ra nem link.
Rosy teljesen a szívemhez nőtt a maga kedvességével és „ártatlanságával”! Adrien pedig kalandra vágyott, hát azt meg is kapta. :):)

Az elején kellett egy kis idő, amíg belerázódtam, ezért a félcsillag levonás, de aztán az események teljesen elsodortak.

Nem kaphatnék én is egy elefántot, naaa, légyszi! Az sem baj, hogy sört vedel, majd jól megmentálhigiénézem és átszoktatom a granolára.

Adrian Rookwhistle egészen biztosan nem elefántra gondolt, amikor a kalandról álmodozott unalmasnak vélt életében. Főképp nem egy végtelen befogadóképességű szeszkazán elefántra, amelyik úgy tántorog végig az országúton, hogy csak vandál rombolás és sívó pusztaság jelzi az útját. Ez persze erős túlzás, mert Rosy a légynek sem ártana, és szelídebb jószág, mint a ma született bárány… csak épp mindent cirkuszi alkalomnak vél, ezért aztán szívhatja az ember a fogát, ha erdei fürdőzése után arra ébred kisgatyában, hogy elefántja összetalálkozott egy hajtóvadászattal. Megbokrosodó lovak, falevelekként aláhulló vadászok… és akkor még nem is beszéltünk arról, miket produkál, ha netán alkoholtartalmú hűsítőket vett magához! A helyi arisztokráciával teli bálterem, egy zsúfolt nézőközönséggel tömött színpad… csudás alkalmak arra, hogy a kialakult káoszt dermedten szemlélő Adrian keservesen megbánja, hogy efféle vicces kedvű nagybácsival áldotta meg az ég, akinek részeges öröksége tökéletesen feldúlta a napjait. Ámde végre tényleg nincs hiány kalandból, és főhősünk annyi tarka és kelekótya figurával találkozik rendkívüli útja során, hogy az ember otthonosan fészkelődik be a Durrell-i kedélyes kalamajkákba.
Az állandó kuncogásadagok mellett a szereplők jellemzéseit is nagy örömmel üdvözöltem: a kapitány például ásóforma szürke szakállat hordott, és úgy zizegett körülötte az energia, mint egy különlegesen gonosz indulatú méhraj.. Meglepett vakondokként kémlel körbe a bíró, az ügyésznél pedig ha az ember nem nézi a talárt, azt hihette volna, gyomorsavhiányban szenvedő temetkezési vállalkozót lát, méghozzá olyan vidékről származót, ahol mindenki örökéletű.
Vidám és kedves kaland, étkezés mellé viszont nem ajánlott, mert az ember minduntalan félrenyeli a falatot a vihogástól. :)

„Rosy szokásos kiegyensúlyozottságával vette tudomásul az új élményt. Kezdetben nagy érdeklődést tanúsított a tenger iránt; valószínűleg azért, gondolta Adrian, mert ennyi folyadék látványából azt a következtetést vonta le, hogy ez mind iható, és minden bizonnyal be is lehet rúgni tőle.”

Durrell könyveit én antidepresszánsként használom (Pratchett a másik ilyen kedvenc szerzőm), és mindig beválik. Ez a regény nem életrajzi ihletésű ugyan, mint a legtöbb könyve, ezért kevésbé személyes, de ugyanolyan szórakoztató, mint a többi.

Ha kicsit is alkalmas volnék kisállat gazdának, sürgősen szeretnék egy elefántot. De a többi szereplőt is örökre a szívembe zártam, különös tekintettel Fekete Nellre. A vége kicsit hosszadalmas volt, különben bájos és bumfordi, bohóctréfa szerű. Durrel fiktív történetű regényekben is szuper, ahogy erre már A hahagájnál is rájöttem.

Nagyon kedves könyv.
Az 1984 után olvastam, és azt javaslom, hogy ha valaki kezébe veszi az utóbbit, készítsen oda egy G. Durell könyvet, mert olyan, mint a sósra az édes. Jól esik.
Nem nélkülöz persze némi egyszerűséget, és az ember azt gondolhatná az olvasottak alapján, hogy brit-hont járva mindenki ég a vágytól, hogy első látásra megvendégelje egy kolosszális ebédre, minimum négy fogással, de akinek szüksége van egy kis mesés bájra, az ne finnyáskodjon, hanem foglaljon helyet.

Azt hiszem, jó ötlet volt ezzel a könyvvel kezdeni Durrell megismerését. Biztos fogok még olvasni tőle, legközelebb lehetőleg valami önéletrajzi ihletésűt.
Imádtam Rosyt, az alkohol iránti csillapíthatatlan vonzalmával, a mutatványaival és a kis sikkantásaival együtt. Én is szívesen fogadnék egy ilyen rokont, sőt, örömmel lecserélném rá bármelyik meglévőt. :D
Az eleje egy picit lassabban indul be – bár imádtam, amikor a gyanútlan Adrian még nem tudta, hogy egy elefánt érkezik hozzá, és csak egy részeges kötéltáncosnőre számítva borult ki –, és egy idő után kiszámítható, hogy bármerre sodorja Rosyt az élet, mindenképpen rátalál a piára. De ilyen kalandokkal nyilván nem lehet unalmas. A nők is elég viktoriánusan furák Samantha kivételével, de túlteszem magam rajta, és elfogadom a kor kifigurázásaként az állandó ájuldozást meg alárendeltséget. A tárgyalás különösen tetszett, nagyon fordulatos és furfangos volt, ahogy tisztára mosták hőseink nevét. Én nagyon jól szórakoztam rajta. (És anyu is, aki szinte végignevette az egészet.)

A szokásos durrelli humorral átszőtt képtelen történet. Nagyon szerethető, vicces, jó hétvégi olvasmány volt. Annyiféle ételt sorolt fel az egyes étkezések során, hogy az olvasónak is kedve szottyan falatozni valamit.
Főszerepben egy részeges elefánt, Rosy :)

Nagyszerű, sokadjára is nem lehet em nevetni rajta. Volt egy pár (szerintem fordtási) baki, ami kicsit szúrta a szemem, de még így is eléggé élvezhető volt. Történet arról a korról, amikor az volt illendő, hogy a hölgyek elájultak Durrell írási stílusában.

Hihetetlen abszurdságában is bájos, kedves történet, amellett, hogy ízig vérig angol szereplői mindent megtesznek, hogy leporolva az előtérben tartsák az ezzel kapcsolatos sztereotípiáinkat. Adrian aggodalmai, hogy eseménytelenül elfut mellette az élete a vidéki angol városkában, Rosy megérkezésétől kezdve teljesen alaptalannak bizonyulnak, egyik kalandból a másikba zuhanunk hála a naiv kedves és különc csapatnak, akivel egymás után megismerkedünk. Rosy közvetlen és barátságos, már szinte emberszerű viselkedése többeket végletesen elbűvöli, annyira, hogy szinte nem is tudják számításba venni, mégiscsak egy elefánt, akinek az alkohol (mindenféle, bárminemű alkohol) irányába mutatott gyengesége, meg persze a vágya a szereplésre, és a hirtelen feltörő emlékei arról, hogy mitől lesz egy szereplésből országra szóló siker, hatalmas kalamajkákat kever az egész közös útjukon.