Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Noé bárkáján 43 csillagozás

E könyv az első kameruni gyűjtőexpedíció fergeteges története, ellenállhatatlan humorral és lendülettel, amely épp a fiatalság sajátja – hiszen Durrell akkoriban nemcsak végigélte, de nyomban papírra is vetette a történeteket! A fiatal Durrell és mókás afrikai barátai ismét akcióban!
Eredeti megjelenés éve: 1953
Tagok ajánlása: Hány éves kortól ajánlod?
Enciklopédia 1
Kedvencelte 1
Most olvassa 2
Várólistára tette 22
Kívánságlistára tette 19

Kiemelt értékelések


Durrell első könyve az első expedícióiról. Tökéletesen meg volt írva. A humor még csak csírázott, de akadt azért ok a derülésre, azonban az expedíció részletei kaptak nagyobb hangsúlyt. Tekintsünk el attól, hogy állatokat fognak be a vadonból, ami a mai kor szellemének felháborító, azonban abban az időben még ezt nem így látták. Sőt! Gerald Durrell: Életem értelme könyvben kifejti, hogy ezek a befogott állatok, ha jó állatkerti körülmények között tartják őket tulajdonképpen jobb nekik, gondolták akkor, hiszen elvesztik ugyan a szabadságukat, de meg szabadulnak az állandó élelmért és párzásért vívott harctól és elméjük legtöbb esetben eléggé csökevenyes ahhoz, hogy a börtönlét miatt sírjanak. Főleg egy egy kiváltképpen veszélyeztetett faj esetében fontos, hogy maradjanak a vadontól megóvott példányai, Durrell állatkertje is e célból alakult.
Abban az időben így ismerték meg a természettudósok az állatokat, mert más lehetőségük nem volt. Ezt elfogadva is sokszor le kellett nyelnem az ellenérzésemet, ami az állatok körül zajlott, és nem az állatok fogdosása kötötte le a figyelmem, hanem tartásuk és egyik másik érdekes szokása.
Kevésbé elhivatottaknak kevésbé ajánlatos, keressenek egy olyat, amit már gyakorlottabban írt, jobban hozzáadva a humorát, de én most is jól szórakoztam.


Két eset lehetséges: kezembe került az egyetlen Durrell, amit még nem olvastam vagy pedig olvastam valamikor, huszonéve, és nem emlékszem rá. Mindegy is, mert az a Durrell-könyvek sajátossága, hogy századjára olvasva is tudnak újat mondani és mindig érdekesek. Ez pl. azért volt érdekes, mert itt kicsit úgy éreztem magam, mintha valami 19. századi kutatóexpedíció történetét olvasnám. Állatok, állatok és megint állatok. És egy kicsit, de csak egy kicsit komolykodó és ifjú Gerry – jól áll neki :). Mind a kettő. Itt a hangsúly tényleg inkább a lényeg felé billen (állatok), (mikor nem?), itt, az első kameruni expedíción különböző brit állatkerteknek gyűjt, még nem saját magának (ami késik, nem múlik). Három felvonása van, a szoliter gyűjtő magánélete és nehézségei az első, utána találkozik kollégájával, John-nal, majd, miután kölcsönösen egymás idegeire mennek, kicsit még kiruccan a hegyekbe egyedül. Utána már csak a behajózás marad és a búcsú az állatoktól. Bármennyire elképzelhetetlenül nehéz, még mindig tökéletesen megértem, miért akart saját gyűjteményt – a kihagyhatatlan állatmentés mellett.
Támogatni itt lehet, különböző formában, értékes Bárkáját és annak rakományát :) : adoptálással http://www.durrell.org/adopt/ vagy pedig sima adománnyal: https://www.durrell.org/wildlife/shop/donation/ .


Nagyon szerettem ezt a könyvét is Gerrynek, viszont arra jöttem rà, h hiànyzik nekem a csalàdja.
Sokkal viccesebb, amikor egymàs idegeivel jàtszanak.
Csomlit persze megsirattam.
Az jutott az eszembe, hogy mennyire menő már, hogy Durrellnek pénz kellett, hogy ilyen állatbegyűjtő expedíciókra mehessen, elkezdett könyveket írni, a kalandjairól, amiből elmehetett a következő kalandra, amiből megírhatta a következő könyvet, és így tovább…


Nagyon érződik, hogy az elején volt még írói karrierjének Gery, amikor ezt a könyvet elkövette. Ez a könyv leginkább egy teljesen egyedi stílusban írt expedíció-napló. Még sokkal nagyobb hangsúlyt kap az állatvilág részletes leírása, ami persze nem baj, de később szerintem jobban el tudta találni a megfelelő egyensúlyt az imádott állatai és a kikarikírozott emberek szerepeltetésében.


Az első Gerald Durrell-regényre nem mondanám meg, hogy első, ha nem tudnám róla. Kb ugyanúgy mesél az első útról, mint később a sokadikról is. A finom humor talán kevesebb még itt, de azért a végefelé már megcsillan az is.
Kamerunban vagyunk állatbegyűjtő túrán. (Aztán még párszor visszatér majd ide.) Olvasás közben többször néztem utána az említett állatoknak. Szerintem nemcsak az expedíció és a hajó személyzetének, de az olvasók kedvence is lesz a cigarettázó és teázó csimpánz. :)


Ez az első Durrel regény, és ez meg is látszik rajta. Még nem annyira gördülékeny, és csak elvétve találhatók meg a kedvenc állatos hasonlataim is. De azért felismerhető, hogy ebből lett a cserebogár, mert humoros, vidám, és az ember-szereplők jellemzése is igazán találó. A későbbi regényekhez képest több konkrét információ van az állatok élőhelyéről, szokásairól, táplálkozásáról stb, amit mondjuk én nem bántam, @Damson pedig kifejezetten élvezni fog. Szóval a regény maga egy 3.5, fél csillag bónusz a fényképes oldalakért, ezeket nagyon szerettem, mert így nincs teljesen a fantáziámra bízva, hogy hogy is néznek ki a könyvben megjelenő állatok. Most már tuti, hogy ha szembejön velem egy szervál, netán egy batla(ők a Részeg erdőben is szerepeltek, már akkor kíváncsi lettem rájuk!) vagy esetleg egy duiker, akkor fel fogom ismerni őket.
Inkább haladó Durrelosoknak ajánlom.


Ezzel a kedves, vicces könyvvel sajnos bezárult számomra a Durrell-kör. Ez a könyv volt az utolsó, amit még olvasatlanul állt a polcomon. Ezen kívül már csak egyetlen könyv van, amit meg szeretnék szerezni, a „Piknik és egyéb kalamajkák”. Ezt a kötetet azonban a bookline oldalán a Vonnegut antikvárium olyan csillagászati összegért (7.990.-) hirdeti, hogy inkább lemondok róla.
Azt hiszem, újra kezdem a Durrell könyvek sorát. Egy kis álltabegyűjtés, az ezzel járó bonyodalmak, és persze Gerald humora mindig igazi kikacsolódást jelentenek számomra.
Népszerű idézetek




Az a szokásom, hogy olykor minden fáradtságot vállaltam egy-egy állat megkaparintásáért, majd – miután mindössze néhány napig tartottam fogva – sértetlenül elengedtem, ahelyett hogy megettem volna zsákmányomat, az afrikaiak szemében néminemű gyengeelméjűségem cáfolhatatlan bizonyítékának számított.
55. oldal (Füst és apróvad)




— Ne mozdulj, öregfiú, a gaboni vipera ott van a széked alatt..
Visszagondolva, úgy érzem, felszólításomból ki kellett volna hagynom mindenféle utalást a kígyóra. Mert ebben a formában megjegyzésem rendkívüli és veszélyes hatással volt társamra. Pillanatnyi késedelem nélkül s olyan megdöbbentő gyorsasággal hagyta el székét, hogy az már a hipnózisban való mozgás legjobb példáit idézte.




Fél órával később John a madárházban matatott, felemelt egy nagy és nehéz kalitkát, s megdöbbenésére öt kövér vízikígyót talált alatta összetekeredve. Szerencsétlenségére, ijedtében elejtette a kalitka egyik sarkát, és a súlyos alkotmány a lába fejére zuhant. Vad hajsza következett ezután, majdnem minden ketrecet el kellett mozdítanunk, mert a csúszómászók egyikből a másikba kúsztak rendkívül sebesen. Johnt kevéssé szórakoztatta a játék, de igen élvezetes kis monológot mondott a hüllők világáról, amelybe engem is belefoglalt.




— Miért nem mégy el megint? – kérdezte John panaszosan. – Legalább három hete már, hogy megjöttél Esobiból, itt az ideje, hogy ismét bevedd magad az erdő sűrűjébe, és újabb állatokat keress.
— Helyes – feleltem töprengve –, már magam is gondoltam rá, hogy újra elmegyek, ha te hajlandó vagy ismét egyedül tartani a várat.
— Hová mennél?
— A N’da Alira – feleltem.
— Jó ég, micsoda ötlet! Egy kis szerencsével, még halálra zúzod magad azokon a sziklákon – mondta John vidáman.




John pizsamában ült az asztal mellett, szorgosan vagdalt néhány ócska konzervdobozt, ivóedényt készített madarainak, és minden figyelmét munkájának szentelte. Már csaknem elkészültem az öltözködéssel, amikor valami mozgást vettem észre John széke alatt, az árnyékban. Közelebb léptem, hogy jobban lássam, mi az. Alig hat hüvelyknyire Johnnak a papucsból félig kihúzott lábától, ott hevert a földön a gabuni vipera. Mindaddig azt olvastam és hallottam – s magamnak is szent meggyőződésem volt –, hogy ilyen pillanatokban nyugodtan kell beszélni az áldozattal, s ezzel is elejét kell venni a pániknak és a meggondolatlan mozdulatoknak. Kis torokköszörülés után nyugodtan és gyengéden így szóltam:
– Ne mozdulj, öreg fiú, a gabuni vipera ott van a széked alatt.
171. oldal




A reggeli ködben tapogatózva kereste útját a hajó a tejszelíd tengeren. Gyenge, de izgató illatokat küldött felénk a láthatatlan part, virágok, buja növényzet, pálmaolaj illatát, és ezer más részegítő szagot, s a felkelő nap, amely felszippantotta őket a földről, sápadtan gomolygó fényfelhőnek látszott a ködön át. Amint mind magasabbra emelkedett, keresztültörő sugarainak heve szétoszlatta a szárazföldre és a tengerre nehezedő ködöt. Egyhangúan csavarodó, hosszú oszlopokon szívódott lassan az ég felé a pára, míg fokozatosan feltárult öböl meg a part vonala, és – életemben először – megpillantottam Afrikát.
Hasonló könyvek címkék alapján
- Jules Verne: A rejtelmes sziget 88% ·
Összehasonlítás - Lucy Hawking – Stephen Hawking: George kozmikus kincsvadászata 93% ·
Összehasonlítás - Alberto Vojtěch Frič: A hosszú vadász visszatér ·
Összehasonlítás - Kathryn Lamb: Engedjenek ki! Segítség! 85% ·
Összehasonlítás - Fekete István: Kele 92% ·
Összehasonlítás - Fekete István: Lutra 89% ·
Összehasonlítás - Fekete István: Hú 88% ·
Összehasonlítás - Ali Benjamin: Suzy és a medúzák 91% ·
Összehasonlítás - Fekete István: Kele / Vuk 93% ·
Összehasonlítás - Jostein Gaarder: Sofie világa 86% ·
Összehasonlítás