Noé ​bárkáján 90% 44 csillagozás

Durrell első könyve az első expedícióiról. Tökéletesen meg volt írva. A humor még csak csírázott, de akadt azért ok a derülésre, azonban az expedíció részletei kaptak nagyobb hangsúlyt. Tekintsünk el attól, hogy állatokat fognak be a vadonból, ami a mai kor szellemének felháborító, azonban abban az időben még ezt nem így látták. Sőt! Gerald Durrell: Életem értelme könyvben kifejti, hogy ezek a befogott állatok, ha jó állatkerti körülmények között tartják őket tulajdonképpen jobb nekik, gondolták akkor, hiszen elvesztik ugyan a szabadságukat, de meg szabadulnak az állandó élelmért és párzásért vívott harctól és elméjük legtöbb esetben eléggé csökevenyes ahhoz, hogy a börtönlét miatt sírjanak. Főleg egy egy kiváltképpen veszélyeztetett faj esetében fontos, hogy maradjanak a vadontól megóvott példányai, Durrell állatkertje is e célból alakult.
Abban az időben így ismerték meg a természettudósok az állatokat, mert más lehetőségük nem volt. Ezt elfogadva is sokszor le kellett nyelnem az ellenérzésemet, ami az állatok körül zajlott, és nem az állatok fogdosása kötötte le a figyelmem, hanem tartásuk és egyik másik érdekes szokása.
Kevésbé elhivatottaknak kevésbé ajánlatos, keressenek egy olyat, amit már gyakorlottabban írt, jobban hozzáadva a humorát, de én most is jól szórakoztam.

Két eset lehetséges: kezembe került az egyetlen Durrell, amit még nem olvastam vagy pedig olvastam valamikor, huszonéve, és nem emlékszem rá. Mindegy is, mert az a Durrell-könyvek sajátossága, hogy századjára olvasva is tudnak újat mondani és mindig érdekesek. Ez pl. azért volt érdekes, mert itt kicsit úgy éreztem magam, mintha valami 19. századi kutatóexpedíció történetét olvasnám. Állatok, állatok és megint állatok. És egy kicsit, de csak egy kicsit komolykodó és ifjú Gerry – jól áll neki :). Mind a kettő. Itt a hangsúly tényleg inkább a lényeg felé billen (állatok), (mikor nem?), itt, az első kameruni expedíción különböző brit állatkerteknek gyűjt, még nem saját magának (ami késik, nem múlik). Három felvonása van, a szoliter gyűjtő magánélete és nehézségei az első, utána találkozik kollégájával, John-nal, majd, miután kölcsönösen egymás idegeire mennek, kicsit még kiruccan a hegyekbe egyedül. Utána már csak a behajózás marad és a búcsú az állatoktól. Bármennyire elképzelhetetlenül nehéz, még mindig tökéletesen megértem, miért akart saját gyűjteményt – a kihagyhatatlan állatmentés mellett.
Támogatni itt lehet, különböző formában, értékes Bárkáját és annak rakományát :) : adoptálással http://www.durrell.org/adopt/ vagy pedig sima adománnyal: https://www.durrell.org/wildlife/shop/donation/ .

Nagyon szerettem ezt a könyvét is Gerrynek, viszont arra jöttem rà, h hiànyzik nekem a csalàdja.
Sokkal viccesebb, amikor egymàs idegeivel jàtszanak.
Csomlit persze megsirattam.
Az jutott az eszembe, hogy mennyire menő már, hogy Durrellnek pénz kellett, hogy ilyen állatbegyűjtő expedíciókra mehessen, elkezdett könyveket írni, a kalandjairól, amiből elmehetett a következő kalandra, amiből megírhatta a következő könyvet, és így tovább…

Ez még próbálkozás (hiszen az expediciókra kellett a pénz), de azért már ez is nagyon kellemes olvasmány. Némi humor már itt is felcsillan, de most inkább az „szárazabb” ismeretterjesztés dominál. (Száraz? Azért itt is van már alkohol…) A fényképeket viszont nagyon élveztem

Nagyon érződik, hogy az elején volt még írói karrierjének Gery, amikor ezt a könyvet elkövette. Ez a könyv leginkább egy teljesen egyedi stílusban írt expedíció-napló. Még sokkal nagyobb hangsúlyt kap az állatvilág részletes leírása, ami persze nem baj, de később szerintem jobban el tudta találni a megfelelő egyensúlyt az imádott állatai és a kikarikírozott emberek szerepeltetésében.

Az első Gerald Durrell-regényre nem mondanám meg, hogy első, ha nem tudnám róla. Kb ugyanúgy mesél az első útról, mint később a sokadikról is. A finom humor talán kevesebb még itt, de azért a végefelé már megcsillan az is.
Kamerunban vagyunk állatbegyűjtő túrán. (Aztán még párszor visszatér majd ide.) Olvasás közben többször néztem utána az említett állatoknak. Szerintem nemcsak az expedíció és a hajó személyzetének, de az olvasók kedvence is lesz a cigarettázó és teázó csimpánz. :)

Ez az első Durrel regény, és ez meg is látszik rajta. Még nem annyira gördülékeny, és csak elvétve találhatók meg a kedvenc állatos hasonlataim is. De azért felismerhető, hogy ebből lett a cserebogár, mert humoros, vidám, és az ember-szereplők jellemzése is igazán találó. A későbbi regényekhez képest több konkrét információ van az állatok élőhelyéről, szokásairól, táplálkozásáról stb, amit mondjuk én nem bántam, @Damson pedig kifejezetten élvezni fog. Szóval a regény maga egy 3.5, fél csillag bónusz a fényképes oldalakért, ezeket nagyon szerettem, mert így nincs teljesen a fantáziámra bízva, hogy hogy is néznek ki a könyvben megjelenő állatok. Most már tuti, hogy ha szembejön velem egy szervál, netán egy batla(ők a Részeg erdőben is szerepeltek, már akkor kíváncsi lettem rájuk!) vagy esetleg egy duiker, akkor fel fogom ismerni őket.
Inkább haladó Durrelosoknak ajánlom.

Gerald Durrell élete legnagyobb részét azzal töltötte, hogy állatok érdekes példányait gyűjti, hovatovább Durrell maga is egy igen érdekes emberi példány…:)

Erősen érződik, hogy első könyv, annyira nem tartottam fergetegesnek és humorosnak, mint a későbbi könyveit, inkább egyfajta érdekes útleírás volt megfűszerezve állatok begyűjtésével és a kameruni emberek gondolkodásmódjával.

Ezzel a kedves, vicces könyvvel sajnos bezárult számomra a Durrell-kör. Ez a könyv volt az utolsó, amit még olvasatlanul állt a polcomon. Ezen kívül már csak egyetlen könyv van, amit meg szeretnék szerezni, a „Piknik és egyéb kalamajkák”. Ezt a kötetet azonban a bookline oldalán a Vonnegut antikvárium olyan csillagászati összegért (7.990.-) hirdeti, hogy inkább lemondok róla.
Azt hiszem, újra kezdem a Durrell könyvek sorát. Egy kis álltabegyűjtés, az ezzel járó bonyodalmak, és persze Gerald humora mindig igazi kikacsolódást jelentenek számomra.