Madarak, ​vadak, rokonok (Korfu-trilógia 2.) 94% 440 csillagozás

Fiatal koromban az összes könyvét olvastam szerintem az írónak. Így újraolvasva is ugyanúgy imádtam. Mondjuk a sok leírás az állatokról, a pókokról, halakról, bogarakról most már annyira nem élveztem, de a dinka családról és a görög mentalitásról annál inkább :)

Általános iskolás koromban rongyosra olvastam a Vadállatok bolondját és az Állatkert a kastély körült, s még később is elolvastam Durrell egy-két könyvét, de aztán az utóbbi 25 évben valahogy elfelejtődtek. Mivel azonban a közelmúltban kedvenccé vált James Herriot könyveiből már nagyon kifogyóban vagyok, így adta magát az ötlet, hogy akkor folytassam Durrellt, ha humoros, állatokról (no meg persze gazdáikról) szóló könyveket szeretnék olvasni. Így került a várólistámra a Családom és egyéb állatfajták folytatása, majd onnan a kezembe. Remek választás volt, Durrell még felnőtt fejjel is szórakoztató, noha kétségtelen, hogy (városi) gyerekként sokkal egzotikusabb volt.

Akárcsak az előző kötet, ez is a pompás, szabad létezés napsütötte regénye. Idilli gyerekkor egy nagyszerűen lökött famíliában, a kabócáktól vibráló olajfaligetekben. Illatoznak a mirtuszbokrok, morognak a boroshordók, csiklandós a béka, táncol a medve, némely vendég a kútba hull, trágár nótákat dalol a részeg kapitány, tigriscsíkosra festi a szobát a reggeli napsütés, delfinium kék az ég, mindenhol állatok tobzódnak, rajzanak a furcsa figurák, Larry lamentál, Leslie harcias, Margo szellemeskedik, Mama pedig…
„– Néha csodálkozom – mondta mama, meghúzva az utolsó csomót –, miért nincs még az őrültekházában az egész család.”

Csillagos ötös ez is. :)

„ – Hát én ezt nem bírom tovább – hörögte Larry. – Ez túltesz minden eddigin. Madarak meg kutyák meg sünök nyüzsögnek szerte a házban, és most még egy medve a tetejébe. Mit képzel ez a kölyök egyáltalán, mi ez a ház? Egy francos római aréna?
(…)
A család eddig olyan lármásan félt a medvétől, hogy nem volt érkezésem megmagyarázni a helyzetet. Most megpróbáltam. Elmondtam, hogy először is Pavlo nem az enyém, másodszor pedig, hogy olyan szelíd, mint egy kutya, és a légynek se tudna ártani.
– Ez két állítás, de egyiket se hiszem – mondta Larry. – Elcsórtad valami vándorcirkusztól. Nemcsak hogy mindjárt kibelez bennünket, de a végén még el is ítélnek orgazdaságért.
– Ejnye, ejnye, drágám – szólt közbe mama. – Miért nem hagyod, hogy megmagyarázza?
– Megmagyarázza? – háborgott Larry. – Hogy lehet megmagyarázni azt, hogy egy rohadt nagy medve van a nappaliban?”

„A távolban, a sziget és a szárazföld közötti tengerszorosban a sötétséget a halászcsónakok lámpái pettyezték. Olyan volt, mintha a Tejút egy darabkája a vízre hullott volna. A hold lassan felemelkedett az albán hegyek gerince fölé; előbb vörös volt, mint a nap, aztán sárgává, majd fehérré halványodott. A szélborzolta tengervíz úgy csillogott a fényében, mint a hal pikkelye.”

2016

Tömény pompásság. :)
Amikor általánosban rajzórán egy könyv tréfás jelenete volt a feladat, én a részeg Creech kapitányt örökítettem meg, amint trágár nótákat énekel az ámbituson. :D

2020

Méltó az első részhez! Ugyanannyira remek olvasmány!

Miután Durrellék egy kis angol kitérő után újra visszatérnek Korfura, folytatódnak a csodás görög napok. Tele mindenféle állati szerzeménnyel és kedves kalanddal.

Szerintem Durrell nem gondolta, hogy ekkora sikere lesz első könyvének és a második részben kis átfedésekkel az elsőhöz képest, helyet kapnak olyan élmények is, amelyek az első részből kimaradtak. Szerencsére!

Ez a rész tart egészen a háború kitöréséig, folytatás következik, mert nálam bizony jön a 3. rész! Ez a nyár Korfué marad, végérvényesen beleszerettem a szigetbe!

(Kieg.: szerettem volna megnézni a filmet, de megláttam a film trailer-ét. Én biza' nem így-, nem ilyennek képzeltem el Mrs. Durrell-t! A színésznő, aki a filmben játssza Durrell mamát, annyira ellenszenves maradt a Harry Potterből! )

Imádom! :) Méltó folytatása az első kötetnek. Ezt a családot nem lehet nem szeretni. Gyakorlatilag az első oldaltól az utolsóig garantált a nevetés. Miközben egyik kacagtató kalandból a másikba csöppen az olvasó, szerencsére alkalma nyílik a főszereplővel együtt rácsodálkozni Korfu szigetének szépségére és az ottani állatvilág sokszínűségére is.

A Családom és egyéb állatfajták című könyvet nem tudta felülmúlni, de hasonlóan vicces és szórakoztató könyv volt. Nagyon aranyosnak tartom Gerry kíváncsiságát a világra. Ebben a könyvben nagy hangsúlyt kaptak az állatok, sok új ismeretet adott.

Aki olvassa ezt akönyvet, annak párhuzamos, vagy utána következő olvasásra ajánlom Katharina van der Gathen – Anke Kuhl: Az állatok szerelmi élete Olyan volt nekem ez a könyv, mintha Gerry kérdéseire, és megfigyelésére reflektálna :)
Pl.: csigák, pókok párosodása.

A balkáni gerle latin neve: Streptopelia decaocto. A Galambfélék családjába tartozó, az életemet egy kínzó kérdéssel megkeserítő madár. Történt ugyanis, hogy az egyetemen sok-sok állatot kellett megtanulnunk felismerni, rendszertanilag besorolni, illetve a latin nevükön szólítani. Az utóbbit megkönnyítette, hogy latinból érettségiztem, de egyben felvetette bennem a kérdést is: mégis mi a fenét keres a görög 18-as szám a balkáni gerle latin nevében? Éveken át kínzott. Kerestem, de nem találtam. Az a tény, hogy a tojó 18-22 napig kotlik a tojásokon, mire a fiókák kikelnek, annyira nem győzött meg arról, hogy ez lehet a rejtély nyitja.
Durrell könyvében azonban van egy érdekes részlet, ami így szól:
„-Görögországban -kezdte Theodore, módszeresen majszolva a szendvicset- az örvösgalamb neve dekaoctura, vagyis tizennyolcas. A története pedig arra az időre megy vissza, mikor Krisztus a … khm… keresztfát vitte a Golgotára, és egy római katona, látva, milyen fáradt, megsajnálta. Az út mellett egy öregasszony ööö… tejet árult. A katona odament hozzá, és megkérdezte, mennyiért ad egy köcsög tejet. Az asszony azt felelte, tizennyolc garasért. De a katonának csak tizenhét garasa volt. Ööö… könyörögni kezdett az asszonynak, adjon Krisztus számára egy köcsög tejet tizenhét garasért, de az kapzsiságában kitartott a tizennyolc mellett. Így aztán, mikor Krisztust megfeszítették, az asszony örvösgalambbá változott, és arra ítéltetett, hogy amíg csak él, állandóan ismételgesse: dekaocto, dekaocto, tizennyolc, tizennyolc. Ha valaha azt mondja, hogy dekaepta, tizenhét, akkor visszanyeri emberi formáját. És ha megátalkodottságában egyszer azt találja mondani, hogy dekaennaea, vagyis tizenkilenc, akkor vége lesz a világnak.”
A történet érdekes (édes-bús és tanulságos is), az örvös galamb (Columba palumbus) azonban mégsem balkáni gerle. Viszont talán a történetnek köze lehet a névadáshoz. A fene tudja. Mindenesetre jó volt olvasni, hiszen eszembe juttatta, hogy ez a madár-kérdés már régóta foglalkoztat.
Ám nem csak ezért volt jó a könyv, hanem a szokásos Durrell-élményért is, ami akkor is megnevettet, ha épp lógatja az ember az orrát. Na, az a verandán véghez vitt, spontán teknősboncolás ilyen volt. Nem volt százas…

Korfun szeretném eltölteni a gyerekkoromat. Ja, hogy már nem leszek gyerek!
Akkor ilyen gyerekeket akarok! Azta, már erről is lemaradtam.
Akkor maradok az olvasásnál. Durrell is kimaradt a gyerekkoromból. Szerencsére minden évre jut egy könyvtesó, aki ajálja nekem a könyveit.
Feldobta az évvégét.
Minden gyerek így kellene eltöltse legalább a nyarat. Bogarászva, barangolva, mókázva, a természettel és érdekes emberekkel ismerkedve, napsütésben vagy bőrig ázva, szabadon.

Durrell az az író, akitől csak kevesen tudnak szebben írni a természetről. Úgy érezheti magát az olvasó, mintha ő is ott kuksolna a fűben és figyelné a kabócákat és a hangyákat. A grófnő ebédjétől pedig magam is megéheztem olvasás közben.
Ez a rész még jobban is tetszett, mint az előző, így a harmadikat sem halogathatom sokáig.

Tökbolondok.