A ​részeg erdő 91% 174 csillagozás

Bonyolult vidékre költözésünk alkalmából kaptam ismerősömtől A részeg erdő című Durrell kötetet. Dél-Amerika – korábban helyszíni archeológiai érdeklődésem tárgya – ma is foglalkoztat, s miután őserdőben sem jártam még, nem hogy a távoli argentínai és paraguayi őserdőkben, így érdeklődéssel olvastam a szerző és felesége átélt kalandjainak mulattató történeteit. A házaspár 1954-ben járt ott gyűjtőúton, hogy ritka kiveszőfélben lévő fajok egyedeit telepítse át Angliába. A humoros történetek az olvasók természeti ismereteit és természetszeretetét erősíthetik, legalábbis velem ezt tették…Legjobban tán „Micimackó” története tetszett.

Mit lehet még elmondani egy Durrell mű kapcsán, ami nem minősül közhelynek? Humorát, állatszeretetét milliók taglalták már. Egy pillanatra mégis visszakanyarodnék rá, mert itt egy nagyrészt – rajta kívül álló okokból – sikertelen állatgyűjtő útjáról ír. De a csalódottság sem savanyítja be, nem siránkozik, mint hasonló helyzetben az emberek többsége. A keserűséget is humorral édesíti. Nemcsak az állatokat írja le páratlanul élethűen, de az embereket is zseniálisan tudja néhány mondattal eltéveszthetetlenül elénk varázsolni. Ma hajnalban például felriadva, a háztetőket cibáló viharos februári fagyban, szinte hallani véltem a varangyok koncertjébe rondító moszkitózümmögést.
No meg a paraguayi „forradalmat”!
S csak úgy desszertként lefesti azokat az istenkísértésként is jellemezhető ócskavas halmazokat, melyeket a világ másik felén a technika csodáiként ünnepelve – ki érti miért? – közlekedésre alkalmasnak minősítenek. Habár elnézve tömegközlekedésünk járműparkját, kissé érthetetlennek találom, hogy a neves szerző sosem gondolkozott el egy magyar expedíció lehetőségén. Állat is van itt bőven. Még a természetbe se kell kimenni érte. Bár lehet, hogy éppen a feladat egyszerűsége miatt maradtunk ki Durrell állatgyűjtő útjai sorából?

Ez is öt csillag, de még mennyire!
Durrell nagy mesélő, ez már egészen bizonyos, és hiába ír ugyanarról, mindig egy kicsit más. Itt is volt állat gyűjtés és tartás, mindkettő igen szórakoztatóan elmesélve, volt tudományos ismeretterjesztés, és több érdekességgel bővült a gyűjtögetés, nahát volt izgalom.
Volt sok „állategyéniség”, volt sok kedves és segítőkész barát, megismerhettük feleségét, élcelődő modorával szívembe lopta magát, és volt Ursula Argentín leszármazottja.

Múltkorában beszélgettünk az egyik kollégával, hogy kinek mi a hobbija, mivel töltjük a szabadidőnket. Én persze hivatkoztam a könyvekre, ő azonban nem szokott olvasni, viszont minden szabadidejében utazgat.
Holnap eldicsekedem neki, hogy milyen klassz helyeken jártam én ma este és mennyi kalandban volt részem, miközben hatalmasakat kacagtam a vicces történeteken. Mesélek majd neki a bichos-okról, amelyik mindegyik 'muy lindo', madame Pauláról és helyes kis csapatáról, az elbűvölő Bebitáról, Sáráról, Micimackóról és az egész lökött bagázsról :)

Az elejével nehezen haladtam. Nem tudom az okát, csak sejtem, miszerint a könyv egy részét nemrég hangoskönyvben meghallgattam Szacsvay László felolvasásában és így már kevésbé volt izgalmas. Amit már korábban meghallgattam, azok persze Sz.L. hangján szólaltak meg a fejemben. :)
Durrell nagyon jól ír, érdekesen és humorosan tud minden útjáról beszámolni. Mondjuk itt pont 5 kígyóval többről volt szó, mint amit én szerettem volna (nulla darab). Durrell legalább annyira kedveli ezeket is, mint egy ritka madár- vagy emlősfajt (sajnos).

Gerry drágám megnősült, de ami ennél is nagyobb hír a mi szempontunkból, hogy végre eljut Dél-Amerikába egy hosszabb gyűjtőútra. Őt ismerve pedig ez a kirándulás egy kalandokkal teli időszaknak ígérkezik, ahonnan nem hiányozhatnak a csodabogár ismerősök és persze az állatvilág igazi egyéniségei sem.

Mindjárt első kalandként majdnem meghiúsul az út, de egy gyors újratervezés után végül bebarangoljuk Paraguayt és Argentínát, ahol a mindig angyali Bebita siet segítségére elgyötört utazóinknak, akik hol mint egy sírásó kongresszus, hol mint élő szúnyogcsapdák járják Dél-Amerika vadvilágát. Megismerkednek Rafaellel az álomszuszék tolmáccsal, egy igazi Madame lesz házvezetőnőjük, aki bizonyos állatokkal nem ápol túl jó viszonyt (ellenben a falu lakosságának férfi tagjaival), ami viszont előre garantálja a kínos és vicces jelenetek egyvelegét. A helyi ács kiérdemli a Mészáros titulust, zoológusunk és kedves neje pedig nagy lelkesedésében időnként tabut döntöget. A hazajutás és az állatok elszállítása sem bonyolódhat persze zökkenőmentesen, de az elhivatott állatgyűjtő inkább gatya nélkül utazik haza, csak még egy béka beférjen a csomagok közé.

Ismét bebizonyosodott, hogy lehet boldog élete egy fogva tartott állatnak is, csak jó kezekbe kell kerülnie. Kellemes kikapcsolódás és szórakoztató kirándulás volt ez a kötet is, még ha el is marad Gerry legjobb pillanatai és történetei mögött.

Durell mindig jó kikapcsolódás, a humora imádni való. Könnyen csúszik, mint egy pohár friss, tavaszi napsütésben kortyolgatott újbor.

Gerald Durrell mindig jó választás, ha egy kis vidámságra vágyik az ember.
Most valahogy egy picit nehezebben kapott el a hangulat, meg nem mindig tudtam elvonatkoztatni attól, hogy milyen jó, hogy ma már nincsenek ilyen gyűjtőexpedíciók. De igyekeztem a kellő szellemben olvasni, és természetesen ezt is élveztem, ahogy már megszoktam az írótól. Nagyon aranyosak voltak az állatok (bár a békákat tudtam volna hanyagolni), a kalandos gondozásuk mellett jó volt belelátni Gerry és Jacquie kapcsolatába is, és megint sok színes egyéniséggel akadtak össze, akik feldobták a történetet. Különösen Pauláért és Bebitáért voltam oda, de Alfonzót, a tolmácsot is nagyon bírtam.
A végén kicsit elszomorított, hogy közbeszólt a forradalom, és nem tudták megvalósítani a terveiket. spoiler De ezzel együtt is egy nagyon szórakoztató könyv, Durrel humora egyszerűen utánozhatatlan. Imádom a bácsit. :)

Tudjátok, van az, amikor azt mondod magadnak, hogy „elolvasok ma néhány oldalt, azt a többit majd holnap meg holnap után”, és aztán az történik, hogy elolvasod azt, amit gondoltál, és akkor „jajj csak még egy fejezet”, és annyiszor mondod ezt, hogy egyszer csak elfogynak a fejezetek? Nahát pont ez történt velem ma. Pedig amúgy még dolgoztam is.
Utoljára általános iskolában olvastam Durrelt, és nem emlékeztem, hogy ennyire olvastatja magát (apám jól kiröhögött most este, amikor mondtam neki), de nagyon élveztem. Régen nevettem már ilyen önfeledten könyvön. Mást nemigen mondanék, csak hogy Micimackó volt a kedvencem, Bebitáról meg alig tudom elhinni, hogy valós személy, de imádtam.

Mostanában valahogy – a gyereknek olvasott mesekönyveket leszámítva – valahogy csupa középszerű olvasnivaló került az utamba, így aztán újra előhúztam egy Durrellt, mondván hogy ez legalább biztosan szórakoztató, és jókat fogok röhögni. És tényleg! Ez a darab ráadásul a jobb Durrellek közé tartozik, így aztán kerek a történet, hangulatosak a leírások, és igen, tényleg nagyon vicces! Még akkor is, ha néha eszembe jut, hogy ha én kerülnék hasonló helyzetbe, valószínűleg a nevetés helyett inkább sírógörcsöt kapnék. De hát ezért olvas az ember Durrellt! Egyrészt mert hihetetlen és egyedülálló amit elért, másrészt meg, mert ha valaki képes azt is mulatságossá tenni, ha a fél ujját le akarja harapni egy szarvasbéka, bőven erőt adhat ahhoz, hogy jól viseljük a szürke mindennapok kevésbé húsbavágó problémáit.