Maigret ​New Yorkban (Maigret) 85% 22 csillagozás

2020/167. otthoni polc

Ha a szerzőt megszállja az ihlet, akkor nagyon jó tud lenni. :D
Ez a regény is a négyötödéig egészen finoman megírt szociológiai krimi, a részletek ábrázolásában, összerakásában Simenon elsőrendű. A lassú Maigret ábrázolása tökéletes, ám amikor a felügyelő felgyorsul, onnantól kicsit gyengébb a könyv.

A bűnügyi vonal gyenge (de hát ugye nem ezért olvasunk Simenont), tulajdonképpen egy másodkezes gengszterregényt kapunk, másodkezes lezárással.

Olvastam régen egy amerikai Maigret-törénetet, de nem ez volt (szerintem ez egy jobban sikerült írás), ami azért érdekes, mert ebben a 46-os könyvben Maigret már nyugdíjas. (És Simenon a 70-es évek elejéig dolgozott, ha jól tudom.)

Amikor Simenon ezt a könyvét írta, már az Államokban élt. Nyilván első benyomásait írja le, Maigret szemén keresztül. Kicsit mókás az az idegenkedés, ahogyan Maigret nézi New Yorkot, az „amerikaiakat”, és ahogy az öregedő, már nyugdíjas, nagyon francia és nagyon kispolgár Maigret „bedolgozza” magát ebbe az életformába.
A történet majdnem végig jó. Kicsit gengszteres, de nem zavaróan más, mint a párizsi alvilág. A vége azonban szerintem elképesztően melodramatikusra sikeredett. Lehet azonban, hogy ez egyszerű fordítási hiba.

Maigret nyugdíjba vonult, nem is hivatalból nyomoz, nincs vele sem Janvier, sem a kis Lapointe, és mivel a tengeren túlra, New Yorkba utazott, a Dauphine sörözőből sem érkeznek a szendvicsek és a sör! Szinte minden hiányzik a megszokott Maigret-univerzumból, mégis az egyik kedvencem lett a végére, amit – főleg Párizs hiánya miatt – nem hittem volna! Nagyon izgalmas és rejtélyes történet, és nyugdíj ide vagy oda, Maigret éppolyan laza, merengő, beleérző…és félelmetes a „rosszfiúknak”, mint mindig!

Nem is annyira ezt a kötetet, hanem az összes Maigret értékelem. Sikerült kiolvasnom az összeset, amit elérhettem, így most többre felfigyeltem, mint amikor egyenként olvastam őket. Amellett, hogy szerettem a hangulatot, a sajátos nyomozásokat, Párizst, ennyi itallal nem sok könyvben találkoztam:P Nem beszélve arról, hogy szerintem a könyvek háromnegyedében Maigret vagy náthás, vagy a nátha kerülgeti.
Még Maigret nekem, még!

Annak ellenére, hogy milyen kis rövid könyv, alaposan megbonyolította a szerző a történetet. El vagyok kényeztetve Agatha Christie-vel, ahol az elején kiderül, hogy kit gyilkoltak meg, aztán szépen lehet követni a nyomozás folyamatát. Itt még mindig nem vagyok biztos benne, hogy tudom, egyáltalán mit akartak kinyomozni. Bár lehet, hogy nem is az volt a cél, hanem inkább az, hogy vigyük el a híres nyomozónkat New Yorkba, és nézzük meg, hogy mit csinál. Ha ez tényleg egy ilyen játék-szerűség szeretett volna lenni, akkor valószínűleg nem volt a legjobb döntés ezzel kezdenem az ismerkedést Maigret-tel. Jobb lett volna, ha először hagyom, hogy hazai pályán nyűgözzön le a nyomozásaival, és akkor valószínűleg jobban megértem a külföldi szerencsétlenkedéseit. Ugyanis most nem ájultam el a zsenialitásától. Úgy tűnt, mintha szinte minden információt valaki más szerezne meg neki, ő meg a végén tenne egy merész ugrást dupla hátraszaltóval, ami szerencsésen sikerül, és ezzel megoldódik az ügy. És itt kicsit hiányzik a máshol megszokott nagy leleplezés és a gyilkos méltó megbüntetése, vagy legalábbis egyáltalán nem úgy néz ki, ahogy várnánk.
Viszont nem adom fel, Maigret ígéretesnek tűnik, remélhetőleg más könyvekben jobban szerepel.

Maigret New Yorkban

Nem minden Maigret történet remekmű. A rajongókat persze ez nem érdekli, és vetődnek minden újabb megjelent kötetre. Így sorra kerül az amerikai nyomozás története is.
Mi az, ami leginkább elvarázsoló a francia rendőrfelügyelő történeteiben? Simenon páratlan atmoszférateremtő képessége, és a főhős rokonszenves, életteli és mégis különleges alakja. Ebből ebben a regényben most a szokottnál kevesebb jön át. Néhány jelenet: érkezés hajóval New Yorkba, beszélgetések az alkoholista magánzsaruval, találkozás a jósnővel; és persze néhány lopott pillanat, amikor Maigret meghúzza a Madame Maigret által a bőröndjébe csúsztatott törköly pálinkát, vagy felidézi egy régi, emlékezetes, huszonhat órán át tartó kihallgatás emlékét.
A történet fordulatos, és a konkrétan elkövetett bűncselekmények felderítésénél érdekesebb a múlt, a régen elkövetett bűnök emléke – ez gyakori a Simenon regényekben. Ez a múlt megismerhető, felidézhető, és a jelen eseményei önmagukban meg sem érthetőek nélküle. Ezt a múltat a szereplők hordozzák magukkal, ezért hát nem a tárgyi bizonyítékok megtalálása Maigret igazi feladata, hanem az, hogy belehelyezkedjen az életükbe, átélje gondolkodásukat, sorsukat.
Emberi sorsok, amelyek a közös kiindulópontból a fellegekbe, az amerikai felhőkarcolók tetején lévő luxusirodákba, vagy a külvárosi nyomornegyedekbe vezetnek. Amerika a szélsőségek hazája, talán ezért is van, hogy ez a sztori az én ízlésemhez képest túl romantikusra sikerült. És van benne egy telefonon lezajló távkihallgatás is, amely szerintem, hiteltelen.
Ettől eltekintve, a könyv hozza egy jó, átlagos krimi színvonalát, nem túl hosszú, pár óra alatt kivégezhető.

Mindig érdekes olvasni krimikben, ha a könyvről könyvre visszatérő nyomozó az addigiaktól eltérő környezetbe és helyzetekbe kerül. Ebben a könyvben pontosan így jár a nyugalomba vonult Maigret felügyelő, aki egy édesapját féltő fiatalember kérésére New York-ba utazik. A kezdeti kultúrsokkot követően azonban régi szokásának megfelelően teszi a dolgát.
A szokásos Simenon-regényektől nem pusztán a szokatlan helyszín miatt tér el, hanem abban is, hogy végül nem a színen elkövetett bűncselekmény kerül a középpontba. Bár koncepciónak érdekes, azonban a műfaj alapját képező regény végi nagy leleplezést némileg kiábrándítóvá teszi. Ezért mindenképpen jár a fél csillag levonás.

A vélemények alapján kicsit tartottam tőle, eleve furcsa olvasni egy nyugdíjas Maigret-ről, de mégis kifejezetten tetszett.