Maigret ​kudarcot vall (Maigret) 88% 31 csillagozás

Maigret kudarcot vall, nos, igen, amikor kiderül, hogy ki a gyilkos… Végül mégis minden helyére kerül. De az esős, nyirkos Párizs, s felesége fogfájása hátráltatja ugyan, de a hangulatos kis éttermek, a sör, vagy törköly pálinka, s a főfelügyelő mégis megoldja az ügyet, amely egykori, népszerűtlen osztálytársával kapcsolatos, s akit környezetében másokat megaláztató magatartása miatt senki nem szível. Csak az i-re nem kerül fel azonnal a pont, csak 5 év múlva. De pluszként némi vázlatos képet kapunk gyermekkorából, apja, az intéző sorsáról, amelybe Maigret osztálytársának apja szól bele. Ezért a főfelügyelőben régi osztálytársa iránt előítéletei vannak…s ez nem szokásos. Érzelmeit azonban legyűri. Igyekszik tárgyilagos és távolságtartó maradni. Érzelmei és emberi volta miatt ő a kedvenc főszereplőm, aki életét teszi hivatására és eredményes.
A könyv viszont hagyományosan hangulatos, szokásos Maigret atmoszférát teremt, s kellemes kikapcsolódást biztosít néhány órára. Tetszett! S ismét aranyat ért a Kindle! :-)

Nem elég, hogy
1. Párizsban hetek óta esik az eső,
2. Mme Maigret influenzás,
3. eltűnt egy angol nő, és a felügyelőt folyton zargatják emiatt…
Neeem, még egy régi, kellemetlen alak is megjelenik Maigret saint fiacre-i gyerekkorából. A Pöfeteg.
Fumal már gyerekkorában is utálat tárgya volt, de Maigret – személyes okok, az édesapja miatt – apját, a mészárost sem szerette. Hogy milyen volt Fumal gyerekként? Szépen példázza ezt a következő idézet:
„Mimóza volt már az iskolában is, Maigret nem felejtette el. Betett a többieknek, aztán mikor azok nekimentek, nyüszített:
– Ne üssetek!
Még gyakoribb eset volt, hogy a tanítónőnek árulkodott.”
Ez a roppant szimpatikus ember, aki felnőttként még szimpatikusabb lett, nagysága teljes tudatában jelent meg Maigret irodájában, és segítséget kért. Hogy a felügyelő miket gondolt! Szegény, a sok probléma nem elég, még ez a hentes is a nyakára mászott.

Annyira sajnáltam Maigret, hogy legszívesebben néha megöleltem volna. Nem is csodálkoztam, hogy néha csak azért iszik, hogy egy kicsit lemossa magáról Fumalt és annak a környezetét.

Maga a történet most is tetszett, bár nem mozgott éppen sok helyszínen, viszont részletesen megismerkedhettünk a henteskirállyal, aki meglehetősen ellenszenves figura volt.

Párizsban szinte már létformává vált szakadó eső, lassan kölcsön kell kérni egy-két gondolát a szomszédtól. Maigret – nem szokta és még kevésbé szereti az angliai időjárást – hangulata erősen depresszív, amit én is hajlamos voltam átvenni tőle. Kelletlenül áll az ügyeihez, mindkettőhöz, ami most jutott neki. Felbukkan a múltból egy régi, nem kedves ismerős, akinek a jellemvonásaitól egyenként is felállna hősünk hátán a szőr, arról nem is beszélve, hogy miniszteri „utasításra” épp ezt az ellenszenves alakot kellene megvédenie. Cseppnyi jókedv híján fanyalogva veszi fel az ügy fonalát, és nem sziporkázik időben, ahogy azt megszokhattuk. Későn kapcsol, futni hagyja a tettest, de Simenon megnyugtat: ha nem is rögtön, de az igazságszolgáltatás elől végül nincs menekvés.

Simenon stílusában mindig lenyűgöz. Igazából már a cím is trükkös. Az ember feltételezi (még olvasás előtt), hogy ugyan minek kellene elolvasni a regényt, hiszen már tudjuk a végét. De ha már belekezdünk, kíváncsiak leszünk, hogy miért is jut oda Maigret, ahova jut és miért. És ebben ismét nem okoz csalódást! Egy sikertelen nyomozást várunk és mégis egy teljesen kidolgozott pszichológiai motiváltságú gyilkost kapunk, közben felfedve az emberi jellemek és ármányok sűrű szövetét. És még Maigret-ről is megtudunk valamicskét: Hogy nemcsak remek zsaru, de olykor esendő ember is (spoiler).

Maigret mindig jó választás. Különösen egy komor, télies márciusban olvasni egy komor, télies márciusi Párizsban játszódó történetet. Amely egy kitűnő krimi, de több is annál. Simenon most is az emberi lelkeket vizsgálja, hogy miként alakítja az emberi kapcsolatokat, ha valaki a vagyona fedezékéből alázza porig környezetét. Árnyalja-e a képet, ha saját gyerekkori megaláztatásait akarja pénzzel és hatalommal kompenzálni, elég ez ahhoz, hogy „valakinek” érezze magát?
Jelen idegbeteg korunkban külön feltűnik a 20. század közepi lassú, békebeli hangulat, ami a regényből sugárzik. Például Maigret a felügyelőivel egy kisvendéglőben szokott ebédelni, szép kényelmesen, és ha nagyon siet, akkor a főétel után nem kér sajtot és gyümölcsöt, csak kávét. Az ilyen apróságokon elmerengtem két telefonhívás és tíz bejövő e-mail között.

Maigret főfelügyelő a párizsi rendőrség gyilkossági csoportjának vezetője nem ismer lehetetlent. Georges Simenon talán száznál is több nyomozását vetette papírra, és valamennyiben sikerült kinyomoznia és rács mögé juttatnia a tettest, de legalábbis a kibillent erkölcsi világ rendjét helyreállítania.
Maigret sikereinek a titka talán nem is az aprólékos, mindenre kiterjedő felderítő munka, hanem az a képessége, hogy beleélje magát a bűntett szereplőinek helyzetébe, kitalálja a gondolataikat, a motivációikat, mintha nem is rendőr, hanem krimiszerző volna. Ezért aztán különösen érdekes, amikor Maigret kudarcot vall. Itt, ebben a könyvben, az olvasó kísérletet tehet rá, hogy bebizonyítsa, jobban ért a lélektanhoz és a bűnügyekhez, mint a párizsi rendőrség főfelügyelője.
A történet egyébként meglehetősen szokványos: a dúsgazdag henteskirályt, Maigret egykori általános iskolai osztálytársát meggyilkolják, és gyilkosság elkövetésére – a rendőröket leszámítva – a könyv valamennyi szereplőjének indítéka és lehetősége van.
Párizsban folyamatosan zuhog az eső, mindenki meg van fázva, Maigret sört és törkölypálinkát iszik, borjúbecsináltat és milánói spagettit eszik, pipázik, és elfelejti egy álmát. Többet nem árulhatok el, de olvassátok, és kezdődjék a nyomozás!

Először is néhány szót a kiadásról. Nagyon szeretem ezeket a Park könyvkiadós kiadásokat, mindegyik kötetben az első és hátsó borító belső oldalán egy-egy térkép szerepel. Az első mindig a Quai des Orfévres-t és környékét mutatja be, a gyakran felbukkanó helyszínek megjelölésével. A hátsó pedig mindig az aktuális kötethez illeszkedően egy térkép az abban szereplő bűnügyhöz kapcsolódóan.

Másodszor pedig a kötetről. Nagyon tetszett, a szokásos Maigret hangulat, de most még valahogy a megszokottnál is gördülékenyebb történetvezetéssel és leírással. Ahogy Simenon-tól megszokhattuk, ezúttal is a különböző társadalmi osztályok közötti súrlódásokat feszegeti, illetve azt, hogy Maigret hogy nem illik bele egyikbe se, hogy szakadt gyakorlatilag egy szürkezónába közöttük. A megoldás is tetszett, a különböző mellékszereplők remekül árnyaltak voltak és mélyen megrajzolt karakterek. Ismét remek társaság volt a dörmögő felügyelő a vasárnap délutáni pipázáshoz.

Hozta, amit vártam.