Maigret ​és a szombati kliens (Maigret) 86% 51 csillagozás

Úgy tűnik ez volt az első Maigret könyv, amivel útjára indította itthon a magyar könyvkiadás a neves francia detektívet 1968-ban. Hogy miért pont erre a regényre esett a választás, gyanítom, nem a történet kiválóságához, hanem, az akkori viszonyokat ismerve, az alacsony jogdíjhoz lehetett köze. Elég lapos kis történet, habár nem szokványos az indítása. Maigret-t megkeresi egy férfi, hogy meg fogja ölni a feleségét és annak szeretőjét. Egy pipogya, szerencsétlen kis ember ez a Planchon, meglehetősen idegesítő volt olvasni szerencsétlenségének hosszan előadott történetét. Aztán az ügy lefolyása is a lehető legszimplább, olyan unalmas, mint amilyen egy való életben előforduló átlagos bűnügy lehet.
Azonban van mégis egy érdekessége a sztorinak, hisz az elején még bűncselekmény nem történik, csak beszél róla Planchon, és ha ma fordulna ezzel a magyar rendőrséghez, akkor legfeljebb azt mondanák neki karjukat széttárva, hogy bűncselekmény hiányában nem tehetnek semmit, tessék csak hazamenni, gyilkolni, és akkor majd ők jól kinyomozzák az esetet. Jogilag Maigret sem tehetne többet, de Maigret-ben van lelkiismeret, megpróbál segíteni a nyomorulton, némileg átlépve hatáskörét. De mivel ez egy krimi, és gyilkosságnak márpedig lennie kell, ezért kitalálhatjátok, hogy kevés sikerrel. De azért a jó felügyelő mindent megtesz, hogy az igazság kiderüljön.
Fontos adalék még, hogy Maigret-ék ebben az évben vették az első tévéjüket (1962), és pillanatok alatt rászoktak a tévé előtt vacsorázásra.

Még meg kell jegyeznem, hogy a fordítást eléggé összecsapottnak tartom. Utánanéztem, Rayman Katalin mégiscsak egy meglehetősen művelt nő volt, irodalmi szerkesztő, etc, tehát feltételezem, hogy jobban is meg tudta volna csinálni ezt a szöveget. Valószínű inkább, hogy akkoriban ez mégiscsak a tűrt kategóriába tartozó írásmű volt, a kiadó által is kissé lenézett darab, a fordítónak meg csak egy kis gyorsan megszerezhető mellékes, így ennek megfelelően össze lett csapva a kiadás.

a vénemberek szeretik Maigret történeteit

Érdekes történet volt. Sajnáltam a szerencsétlen Planchon-t. Fura volt a felesége, nem kedveltem, utálatos egy nőszemély. Mindennek több oldala van, nem fekete és fehér. Tetszett, ahogy Maigret dolgozott az igazság kiderítésén.

Azt hiszem, ez a regény nem tartozik Simenon legjobb Maigret-történetei közé, mégis rendkívül figyelemre- és olvasásra méltó.
Simenon lélekábrázoló tehetsége itt is kivívta elismerésemet. Nagyszerűen rajzolta meg Planchon figuráját. A szombati kliensét, akinek hónapok kellettek, hogy összeszedje a bátorságát és beszéljen a főfelügyelővel – akkor sem az Orfevres rakparton, hanem a Richard Lenoir körúton. A vacsora ugrott, a tévénézésnek annyi, de Maigret megismert egy igazán izgalmas figurát, akinek a sorsa akaratlanul is felkeltette a figyelmét, és aggódni kezdett érte. Nem is csak aggódott, de nyomozást indított, mert féltette az életét.

Bevallom, engem a történet során végig zavart Planchon, szerencsétlen. Mint amikor valaki belép a privát szférámba, és nem tudok távolabb kerülni tőle, mert nem engedi. Részben sajnáltam, de részben nagyon meg tudtam volna rázni, hogy szedje össze magát végre. Azonban megértettem, milyen folyamat vezetett odáig, ahol és ahogyan most áll.

Most nem Maigret követ, hanem őt követik. Egy férfi hetek óta minden szombaton rá várva üldögél a bűnügyi rendőrség várójában, de mire a főfelügyelő sort kerítene a meghallgatására, távozik. Meg amúgy is: inkább olyan bútordarab ő már ott, mint a várakozó öregasszony, senki sem érzi szükségét, hogy elküldje vagy megszólítsa, rendre előfordulnak hasonló, kétséges szellemiekkel megáldott egyének, akik a légynek sem ártanak, cserébe jó viccalapot vagy beszédtémát szolgáltatnak a rendőröknek, esetenként otthonosságot kölcsönöznek a helynek.

Egy nap aztán Maigret a lakásában találja a nyúlszájú, ittas férfit, akinek már feltétlenül beszélni kell vele: el kell mondania, hogy a nyolcéves házasságának véget akar vetni, nem bírja tovább, meg kell ölnie a feleségét. Az asszony az ő alkalmazottjával csalja, és a helyzet odáig fajult, hogy két éve egy fedél alatt is élnek, csak mert Planchon nem akarja elveszíteni a feleségét a testi hibára visszavezethető kevés önbizalma miatt. Ő már egy tábori ágyon éjszakázik a konyhában, és az újdonsült szerelmesek szemrebbenés nélkül szorítják ki a saját élete peremére, így a folytonos megaláztatást szenvedve dönt: a legjobb lesz, ha a szerető is veszik. Elválni nem mer, nem állja a gondolatát, hogy nekik hagyja a gyereket, de tart attól, hogy az ital miatt nem ő kapná a felügyeletet.

Hova futhat ki egy meg nem történt, még véghez nem vitt tragédia? Bekövetkezik egyáltalán? Magában hordozza-e az elkerülhetetlen következményeket a gondolat is, vagy csak onnantól omlik össze biztosan a birtokosának élete, ha meglökte az első dominót? Mit ér a gondos tervezés, ha nem biztos, hogy van a terv kivitelezéséhez elég bátorság az emberben? Mitől fél jobban Maigret, hogy pont kerül az ügy végére, vagy hogy tipródásban éli le Planchon, ez a jóravaló, de annál szerencsétlenebb szobafestő az életét? Ha olvasói szabadságunkkal élve feltesszük, amiben Maigret sem biztos, hogy meg szeretné akadályozni a vízió beteljesülését, akkor sem szimpla versenyfutás az idővel ez az ügy, hiszen Planchon évek óta a gyilkosságot tervezi, így sokkal nagyobb szerephez jut az emberi elme kiszámíthatatlansága és hogy mikor és milyen, akár egészen apró esemény által billenhet át valaki a tűréshatáron. Arról nem is beszélve, hogy minden játszma többrésztvevős, és sokáig Maigret is csak a szerencsétlen férfi oldalát ismeri.

A főfelügyelő személye köré felhúzott díszlet kevés kötetben ennyire szegényes, ahogy Párizs is általában színesebb arcát mutatja, de ezek korántsem a főfelügyelő nyomozási képességeinek és főleg hajlamának megfakultságát jelzik, hanem a hétköznapi életbe ágyazott és abból fakadó bűnügy felgöngyölítésének roppant életszerűségét. Simenon ezúttal nem bravúrozik (hiszen egyébként sem feltétlen szokott, legalábbis nem Agatha Christie-s mély vízbe hajítással), az egyetlen furcsasága az ügynek, hogy Maigret olyan eshetőségnek jár utána, aminek talán elébe mehet, és a lapokról inkább hullik ránk egy családi dráma, egy önző, hektikus szerelem és egy ember érzelmi és anyagi kisemmizése, mintsem csavaros krimi.

Mostanában Bruno Cremer főszereplésével láttam több Maigret filmet, így olvasáskor is őt képzeltem a történetbe. Szinte a hangját is hallom hozzá, ahogy olvastam. A film és a könyv hozza ugyanazt az atmoszférát, színeket, szinte láttam magam előtt a kis Tholozé utcát, holott még sosem jártam Párizsban, és ma minden bizonnyal egy másik Párizs tárulna a szemem elé. Maigret Párizsát ezek a kis regények adják vissza, egyre otthonosabban. Kezdem megszeretni Simenon történeteit, főleg így egymás után olvasva. Rövidek, de igazán kikapcsolnak.

Első Maigret történetnek nem biztos, hogy a legjobb választás volt. Mivel semmilyen előismeretem nem volt róla, így nem ismertem a karakter sajátosságait, de nem is ragadt meg bennem semmi olyan, ami egyedi lenne. Az eset sem volt különösebben érdekes, a gyenge jellemű, iszákos Planchon ugyanúgy idegesített engem, mint a feleségét, csak én legalább nem akartam volna megölni vele ellentétben.

Talán nem a legjobb Maigret történet, egy kicsit szokatlan volt, bár nem tudnám megmagyarázni, hogy miért. Hozta a szokásos kliséket, azaz most is szinte ott érezhetjük magunkat Párizs utcáin és kiskocsmáiban. A felügyelő most nem a zsenialitására, hanem megérzéseire alapoz, és ahogy azt el is várjuk, természetesen most is sikerrel jár. Eléggé felüdítő volt ebben a rohanó világban egy ilyen nyugodt, lecsendesült és lassan csordogáló történetet olvasni. Nekem tetszett!

Vegyes érzéseim vannak a történettel kapcsolatban. Eddig nem igazán olvastam krimiket, de most úgy alakult, hogy két neves nyomozó történetével elkezdtem ismerkedni. Maigret története lassabban bontakozott ki, kevesebb csavar volt benne, viszont a kor Párizsának bemutatása nagyon tetszett. A karakterek bemutatása minden esetben rövid, néhol csak vázlatos volt mégis jól kirajzolódott belőlük személyiség, Planchon esetében a megtört ember, míg Maigret esetében egy profi, a munkájának élő nyomozó.

igen @vargarockzsolt, ahogy öregszem, nekem is egyre inkább bejön Maigret a maga egyszerű, lassú de jópofa stílusával…