Maigret ​és a szombati kliens (Maigret) 86% 43 csillagozás

a vénemberek szeretik Maigret történeteit

Azt hiszem, ez a regény nem tartozik Simenon legjobb Maigret-történetei közé, mégis rendkívül figyelemre- és olvasásra méltó.
Simenon lélekábrázoló tehetsége itt is kivívta elismerésemet. Nagyszerűen rajzolta meg Planchon figuráját. A szombati kliensét, akinek hónapok kellettek, hogy összeszedje a bátorságát és beszéljen a főfelügyelővel – akkor sem az Orfevres rakparton, hanem a Richard Lenoir körúton. A vacsora ugrott, a tévénézésnek annyi, de Maigret megismert egy igazán izgalmas figurát, akinek a sorsa akaratlanul is felkeltette a figyelmét, és aggódni kezdett érte. Nem is csak aggódott, de nyomozást indított, mert féltette az életét.

Bevallom, engem a történet során végig zavart Planchon, szerencsétlen. Mint amikor valaki belép a privát szférámba, és nem tudok távolabb kerülni tőle, mert nem engedi. Részben sajnáltam, de részben nagyon meg tudtam volna rázni, hogy szedje össze magát végre. Azonban megértettem, milyen folyamat vezetett odáig, ahol és ahogyan most áll.

Érdekes történet volt. Sajnáltam a szerencsétlen Planchon-t. Fura volt a felesége, nem kedveltem, utálatos egy nőszemély. Mindennek több oldala van, nem fekete és fehér. Tetszett, ahogy Maigret dolgozott az igazság kiderítésén.

Mostanában Bruno Cremer főszereplésével láttam több Maigret filmet, így olvasáskor is őt képzeltem a történetbe. Szinte a hangját is hallom hozzá, ahogy olvastam. A film és a könyv hozza ugyanazt az atmoszférát, színeket, szinte láttam magam előtt a kis Tholozé utcát, holott még sosem jártam Párizsban, és ma minden bizonnyal egy másik Párizs tárulnak a szemem elé. Maigret Párizsát ezek a kis regények adják vissza, egyre otthonosabban. Kezdem megszeretni Simenon történeteit, főleg így egymás után olvasva. Rövidek, de igazán kikapcsolnak.

Első Maigret történetnek nem biztos, hogy a legjobb választás volt. Mivel semmilyen előismeretem nem volt róla, így nem ismertem a karakter sajátosságait, de nem is ragadt meg bennem semmi olyan, ami egyedi lenne. Az eset sem volt különösebben érdekes, a gyenge jellemű, iszákos Planchon ugyanúgy idegesített engem, mint a feleségét, csak én legalább nem akartam volna megölni vele ellentétben.

Talán nem a legjobb Maigret történet, egy kicsit szokatlan volt, bár nem tudnám megmagyarázni, hogy miért. Hozta a szokásos kliséket, azaz most is szinte ott érezhetjük magunkat Párizs utcáin és kiskocsmáiban. A felügyelő most nem a zsenialitására, hanem megérzéseire alapoz, és ahogy azt el is várjuk, természetesen most is sikerrel jár. Eléggé felüdítő volt ebben a rohanó világban egy ilyen nyugodt, lecsendesült és lassan csordogáló történetet olvasni. Nekem tetszett!

igen @vargarockzsolt, ahogy öregszem, nekem is egyre inkább bejön Maigret a maga egyszerű, lassú de jópofa stílusával…

Könnyű, megbízható és élvezetes olvasmány volt számomra, mint minden eddigi Maigret-könyv. A fél csillagnyi levonást néhány apró fordítói (?) baki miatt érzem jogosnak. (Ezekről majd később, karcban fogok írni…)

Az elején kissé unalmasnak találtam, de végül is Maigret figurája figyelmessé tett. Tetszett az az az elszántság, amely nem hagyta figyelmen kívül a problémát. Szerette volna a főszereplőt megmenteni, vagy legalább igazságot szolgáltatni neki Igazi lélektani krimi.

Volt benne néhány zavaró fordítási baki. Na de ezt leszámítva érdekes volt. A nyúlszájú fickó kellően lelki sérült volt, az ügy pedig nem igazán bonyolult, de igazából Maigret miatt szeretem ezeket a könyveket. Ha én annyit innék, mint ő, már rég alkoholista lennék, mindezt szolgálatban. Közben meg elpipázgat, s szép komótosan morcosan megoldja az ügyeket.