Maigret ​az iskolában (Maigret) 91% 45 csillagozás

Tavasz van, Párizst elárasztja az első tavaszi napfény. Maigret és társai pedig szinte gyerekként lubickolnak benne, derűsen adva át magukat a melengető fénynek. A regény remek atmoszférateremtéssel indít, és a folytatásban sem adja alább, sőt.
Simenon a napfény, valamint a fehérbor és friss tavaszi osztriga ínycsiklandó ígéretével vidékre csalogatja Maigret-t. Az utazás, mint az gyakran történni szokott, egyszerre külső és belső. Felügyelőnk, akit nem is annyira a kíváncsiság és a tisztázandó eset kihívása vonzza a faluba, hanem az érzékeket, ízek és illatok utáni vágyat felébresztő tavasz, egyben saját tavaszába kerül vissza. Gyerekkori emlékek élednek fel benne, a faluban minden (tipikus figurák, tárgyak, játékszerek, tevékenységek, helyek) a múltra emlékezteti. Vannak dolgok, amelyek nem változnak. Maigret-nek az az érzése, mintha Franciaország falvainak lakói felcserélhetők lettek volna. Az olvasónak meg az, hogy nem csak Franciaország falvaira érvényes ez. Mindenki felimerhet pár ismerős arcot itt, és mindenki együtt utazhat Maigret-vel, mintegy Madelaine-süteményt kóstolgatva.
Simenon nagyon jó megfigyelő, ráadásul tömören, pár vonással képes megeleveníteni a vidék tipikus alakjait, remekül ragad meg magatartásmódokat, mutatja fel a viszonyok labirintusát és a különböző motivációkat és mozgatórugókat. A regény középpontjában a zárt, kis közösség működése áll, az idegen elemnek való ellenállása, az elfogadás és kívülállás, a beilleszkedé kérdése. Az előítéletek hatása felnőttre, gyerekre egyaránt. Simenon két, egymással érintkező síkon vonja be a gyerekek világát a történetbe, egyrészt Maigret emlékei, másrészt a fókuszban álló iskola és tanulói révén. Az emlékek felidézése pedig hozzásegíti felügyelőnket a kis nebulók érzéseiben-gondolataiban való eligazodáshoz, és végő soron a rejtély megoldásához.
Szerettem, ahogy Maigret némi nosztalgiázás közepette finoman érdeklődik, csendesen megfigyel, hogy aztán megérzéseire is hagyatkozva felgöngyölíti az ügyet. Egyik legjobb Maigret-történet az olvasottak közül.

Előítéletek. Összetartás – kirekesztés. Elfogadjuk azt, akit már rég ismerünk, akivel közös a múltunk. Ösztönösen kirekesztünk minden idegent. Nehezen fogadjuk el az újat.
Milyen könnyű valakit bűnbaknak kikiáltani! Főleg, ha nem ismerjük, és nem is áll szándékunkban megismerni. Úgy sokkal könnyebb elhinni a dolgokat.
Nem is annyira a krimi szál érdekes ebben a könyvben, hanem a háttér, a falu hangulata, az emberek, ami eszünkbe jut róluk, ahogy sorra a helyükbe képzelhetjük magunkat. Ahogy felfedezzük a hasonlóságokat, mindenki emlékeztet valaki másra, egy másik történet, egy személyes ismerős viselkedése ugrik be időnként.
Még szerencse, hogy nem mindenki keresi / fogadja el a legegyszerűbb megoldást.

Kellett egy kis Maigret-krimi a maga lassúságával, csendes szemlélődésével, pipafüstjével, borozgatásával (az osztrigázás kimaradt, amit legalább annyira sajnáltam mint a felügyelő). Simenonban mindig is azt szerettem a legjobban, hogy egyfelől kitűnő megfigyelő, másfelől ezt pontosan és kevés szóval képes átadni és megérttetni az olvasójával. Ismerős volt a falu a zárt közösségével, ami ellenáll minden külső hatásnak, idegen befogadásának. A minduntalan előtolakodó előítéletek Maigret-t is visszaemlékeztetik a szülőfalujának viszonyaira, ugyanakkor ez a beleélő képesség az, ami a segítségére van a rejtély kibogozásában. Kétségeim vannak afelől, hogy ez bármit is megváltoztatott, vagy bárkinek is jó volt, de egy krimi nem szociológiai igazságszolgáltatás. A kedvencelésén gondolkodom.

Ez most egy nagyon tavaszi volt. Tavaszi Párizzsal indultunk, de elutaztunk, hát ez sokkolt is :) Nem képzeltem még el Megrét vidéken. Ugyanúgy, ahogy kisgyereknek se képzeltem el, fel sem merült, hogy volt kisfiú. (Csak mert a Lupinnál, szintén erre a kihívásra, korán felmerült, hogy esetleg volt gyerekkora :)) Kihívásra olvastam, és örülök, ez (is) egy haszna volt a krimis kihívásnak, hogy bár nagyon tetszettek az eddigiek, mégis ennek ellenére valahogy elfelejtettem szegényt és 5 éve nem szedtem elő… Kicsit ez most hangulatában másmilyen volt, valószínűleg azért, mert nagyon Párizshoz kötöttem, ám Maigret „kimozdult”! De a krimi szál jó volt, és olyan jól volt összekötve a nosztalgikus szállal.

Nehezen olvastam, az ennyire zárt falusi közösség inkább bosszantott, mint érdekelt.
Maigret csomagol és a kagyló-fehérbor illatát követve elmegy szabadságra nyomozni… Kis faluban lakik, ahol olyan embert öltek meg, akit mindenki utált, hát mindenki gyanús. Az is aki régebb óta ott lakik, az is, aki nemrég érkezett.
Kiválóan hozza az összefonódásokat, a tanító családja maga a kispolgári család mintája, a feszültségkeltés is megvolt, de mégsem fogott meg összességében.

Hangulatos. A gyerekek megszólalása nem mindig hiteles, a többi igen. Nem az iskola, sokkal inkább a falu világa. A megoldást jól megalapozta. Nem siettem vele, élveztem.

Jó ez a könyv.. nem véletlenül tükrözi ezt a 92%.
A francia falu hangulata, lakói olyan hitelesen és elevenen jelentek meg a lapok sorain, mintha csak ott ült volna a főtéren és magában jegyezgette volna le a látottakat. Tetszett, hogy nem körített monológokat, hanem egy tekintettel, egy érzéssel jellemezte a szereplőket. Semmi túlírás. Az meg külön mutatvány volt, miként próbálja megértetni magát Maigret a gyerekekkel, hiszen eddig csak felnőttekkel volt dolga. (Zárójelben megjegyzendő: Gyerekekkel sosincs az embernek könnyű dolga.)

Régen olvastam már Maigret-t, ezúttal kivételesen vidéken nyomoz, nem Párizsban. Rövid történet, ahol felügyelőnk minden kis hazugságot leleplez.

Nem sok Maigret történetet olvastam eddig, de ez tetszett a legjobban. A történet egy franciaországi kis faluban játszódik, de lehetett volna a helyszín a szomszédos falunk bármelyike is. A „gyüttmentek” problémája jelen társadalmában is fellelhető jelenség. Az ellenszenv, a kiközösítés, a másság vagy a egy közösség összetartó ereje szépen megjelenik a műben. Maigret nagy türelemről tesz tanúbizonyságot a nyomozás során és zseniálisan összerakja az esetet. Ő is ember és hibázhat. Például mikor Thérèse-t megszólítja vagy, amikor többet iszik az illendőségnél.

Kezdem nagyon megkedvelni Maigret főfelügyelőt. Komolyan. Nem gondoltam volna, de tényleg így van. Na jó, az örök kedvenc akkor is Poirot, de a második helyen ő van.
Tipikus régi zsaru, aki a maga módján göngyölíti fel a bűnügyeket.
Ebben a történetben egy vidéki tanító esetében nyomoz, akit gyilkossággal gyanúsítanak egy vidéki kisvárosban. Mert idegen. Mert nem tudja a helyi „szokásokat” és ragaszkodik az elveihez.
Maigret hisz neki, mivel ő is egy kisvárosban nőtt fel és ismeri a vidéki emberek gondolkodását. Leutazik vidékre és miközben szívja a pipáját és beszélget a helyiekkel, fényt derít a történtekre.