Az ​özvegy 79% 49 csillagozás

Igazából nem is tudom. Nem unatkoztam egy percig se, főként, hogy Franciaországban játszódik a könyv, a Cher folyó mentén (amely a Chenonceaux kastély alatt is folyik, így „személyes ismerősöm” :-D)… A karakterek jók, még ha nem is válnak szimpatikussá, senki, de tényleg senki, ebben a kötetben mindenkinek van kisebb-nagyobb darab vaj a füle mögött. Ráadásul szerintem már az első oldalakon tudható lesz, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége…. néha sajnálatos volt, néha azonban – főleg a vége felé, „Jean, Jean, hol vagy, mit csinálsz, anyámkínja…”-részek, már szinte én tuszkoltam előrébb a fickót, hogy fojtsd már meg, üsd agyon ezt a nőt, hát ez nem igaz :-) Ugyanakkor érdekes személyeket kaptunk, nem tucatkaraktereket, a börtönből szabadult – korábban elkényeztetett úrifiú – Jeantól kezdve a mindenkivel prütykölő (?) Felicia-ig, no meg Tátiig persze, aki aztán tényleg undorító (gondoljunk csak a khm… öreggel szemben való viselkedésére…)… Talán tényleg az öreg az, akire nem lehet haragudni, s ő az, aki talán még örülhet, hogy csak mellékszereplőként rángatják ide-oda és talán nincs is tisztában a valósággal… a lányai éppúgy megvetésre méltóak, mint Táti (valamiért azt vártam, hogy spoiler)

Adott az özvegy, aki foggal körömmel ragaszkodik a férje házához, amit a sógornői bármi áron elvennének tőle. És adott a börtönviselt férfi, akit befogad a ház körüli munkákra, aki hamarosan belekeveredik a család nem éppen egyszerű életébe.
Amolyan családi dráma kiegészülve egy kívülállóval, ahol senki nem enged a maga igazából, és nagyrészt előr borítékolható a végkifejlet. Lélektan tekintetében jó volt, a sok félbehagyott mondat viszont döcögőssé tette, és nekem kissé sok volt az ismétlődő momentum.

Még gondolkozom, hogy hány csillagot adjak. Tény, hogy nem az én műfajom ez a könyv. Nem volt izgulás, se hatalmas fordulatok. Kicsit vontatott volt és olyan mocskos, nem ez a legjobb szó rá, de nem tudom másképp megfogalmazni. Tehát, amikor a szőrös anyajegyet az arcon kivesézi… de legalább rövid volt. A szereplőktől kirázott a hideg.

A borító színe viszont annyira tetszett, hogy ez egy kicsit emel a könyvön. ;)

Simenon nem csak krimiírásban kiváló, de a feszült lélektani regényeknek is mestere. Egyetlen oldalon sem szűnt meg az a nyomasztó érzés, amit keltettek bennem az egymás után leírt, önmagukban egyáltalán nem nyomasztó mondatok.
Jó lenne egyszer látni a regényből készült filmet is, biztos vagyok benne, ugyanolyan zseniális, mint a könyv.

Hát ez elég zavaros volt és száraz. Jean részéről teljesen érzelemmentes is, mintha csak sodortatná magát az eseménytelen élettel és kívülről szemlélné Tati erőlködését, hogy távol tartsa a háztól a család nem kívánatos tagjait. Nem igazán látom a mű értelmét…

Igazi pszichodráma, nagyon nyomasztó. A rövid kategorikus mondatok egymás után kiválóan megteremtik ezt a nyomi atmoszférát. A végkifejletet ki lehetett találni, de végül is itt nem a rejtélyen volt a hangsúly, mint egy vérbeli krimin. A vidéki élet állandó tennivalói adják az alaphangot, ami kifejezetten kellemes volt szerintem, és jól ellensúlyozta a drámát.

Az önzés magasiskolája, avagy útmutató ahhoz, hogy hogyan tedd tönkre a saját és a közeledben élők életét.

Ez most nem talált el annyira, bármilyen szép, gördülékeny a szöveg. Valahogy a történet maga nem tudott megmozgatni, mert előítélet alapján megmondtam volna előre, hogy az erőszakra hajlamos egyén, magas százalékban megismételheti tettét. Egyébként jól felépített írás, apró cseppekben kúsznak be az információk, egyre izzítva az olvasó feszültségét. A végkifejlet nemcsak az előbb vázolt dolog miatt volt várható, hanem valahogy olyan evidenciát jelentett ez a megoldás. Sajnálom, de nekem ez a könyv most oly nagyon nem jött be. Azért nem ártott elolvasni.

Lassú, és bizony lassan is olvastam. Ennek ellenére vitt, sodort, bele a mélyébe, olyannyira, hogy én is meg akartam tenni azt… félelmetes volt az érzés. Imádom Maigret személyét, kezdetben nagyon hiányzott, de aztán csak kibírtam nélküle. Jó ez a Simenon.

Simenon mesterien bánik a szavakkal, és hiába a látszólag össze nem illő mondatok, nagyon szemléletesen ábrázolja a megbomlott elmét ebben a regényében.
A műfajában és kategóriában biztos vagyok benne, hogy zseniális könyv, és a lélektani ábrázolásokat kedvelő énem is borzasztóan lelkendezett a könyv olvasása során, de sajnos ezt a stílust nem érzem magaménak. Ez volt a harmadik Simenon könyvem, az első, ami nem Maigret-vel a főszerepben íródott, de még mindig van egy kis ellenérzésem az egész írói stílussal szemben. Ennek ellenére folyamatosan adok még neki esélyt, mivel valami mégis nagyon vonz ezekben a kötetekben. Meglátjuk, a következő után milyen véleményen leszek.