A történeti kutatások egyre újabb és újabb szempontok szerint vizsgálják a középkor életét. Georges Duby, a jeles francia kutató ezúttal annak járt utána, mit tudhatunk a nőknek a 12. században játszott szerepéről. Néhány női életút áttekintésével, irodalmi források tanulmányozásával arra a megállapításra jut, hogy ez az időszak egyértelműen a férfiak kora, s a nőkről szóló ismereteink is az ő közvetítésükkel jutottak el hozzánk. A nőkben a középkor költői, teológusai minden rossz, az erdendő bűn forrását látták, Évát, akinek csak a paráználkodáson jár az esze, aki titokzatos, hátborzongató viszonyban él a születés és halál rejtelmeivel. Duby kutatásai nyomán feltárul előttünk az érett középkor asszonyainak világa, és sajátos vonásaival kiegészíti azt a képet, amelyet a korszakról A katedrálisok kora című nagy sikerű kötetében korábban épp ő maga vázolt fel.
A nő a középkorban 14 csillagozás
Eredeti cím: Dames du XIIe siècle (I. Héloïse, Aliénor, Iseut et quelques autres, II. Le souvenir des aïeules, III. Ève et les prêtres)
Eredeti megjelenés éve: 1995
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Faktum Corvina
Corvina, Budapest, 2000 Kedvencelte 2
Most olvassa 1
Várólistára tette 15
Kívánságlistára tette 20
Kiemelt értékelések
Nagyon érdekes lenne, ha a szerző nem tolta volna túl a feminista vonalat. Néhány alkalommal úgy kellett meggyőzni magam a folytatásáról, annyira erősen dominált a mocsokszemétférfiak szemlélet. Lehet nőközpontú történeti munkát úgy is írni, hogy ne menjen át a dolog sárdobálásba, itt ez nem igazán jött össze. Nagy kár, mert maga a téma nagyon érdekes lett volna.
Duby nemcsak történész, szépíró is. De persze történésznek is fantasztikus. Ám kicsit agyára mentek a divatos ideológiák. Alig hihető, hogy a középkori elbeszélések egyik fő célja, hogy „leplezze a nők elnyomását”. Erre mi szükség lett volna…? A középkorban aztán a nők semmilyen pluszjogokat nem élveztek (talán csak a kultúrában), és semmilyen módon nem fenyegették a férfiak hatalmát. Mindennek ellenére rengeteg fontos és jó dolgot megtudhatunk a középkorról.
A Duby-tól megszokott, hihetetlen jó irodalmi stílusban, nagy felkészültséggel és komoly feminista elkötelezettséggel mutatja be a nők társadalmi szerepvállalását a középkorban. Vannak benne történelmi alakok és irodalmi hősök (Izolda) is. De kicsit túlságosan franciás a nézőpontja. Én nemcsak a középkori uralkodónőket hiányoltam, hanem a hispán és a kelet-európai nőalakokat, pl. a női szentség fogalmát forradalmasító, egész Európában komoly eszmetörténeti szerepe játszó magyar királylányokat.
A középkori városfejlődésről kellett egy szemináriumi dolgozatot írnom, s a forrásanyag-kutatás közben találtam rá erre a könyvre. Mivel nagyon érdekel a nőtörténet (igaz, elsősorban a 19. századi), ezért ezt a kötetet is leemeltem a polcról a könyvtárban.
Picit csalódtam.
Ennek több oka is van. Elsősorban az, hogy a középkor történetében nagyjából csak a 12. századig jut el, sőt, elsősorban csak ezt a századot tárgyalja. Másrészt nem igazán ad globális képet, elsősorban francia -és kis mértékben- angol szövegek alapján állította össze művét. Ezzel nincs is baj, inkább azzal, hogy nem olvastam bele a tartalomjegyzékbe. Megtévesztő a cím. Egyébként nagyon alapos munkának tűnik.
Csak, hát…
Népszerű idézetek
[Salisburyi János] III. Jenő pápánál volt épp 1149-ben, amikor az fogadta VII. Lajost és hitvesét Frascatiban, mert Róma akkor egy ugyancsak kitűnő – és ellenzéki – intellektuel, a bresciai Arnold kezében volt. A királyi pár napkeletről volt visszatérőben: a francia király ugyanis, a második keresztes hadjárat vezetője, Eleonórát is magával vitte. A vállalkozás sikertelenségén és a szentföldi latin intézményeket ennek nyomán ért nehézségek miértjén töprengő egyházi férfiak oda lyukadtak ki, hogy a kutya elásva itten van éppen. „VII. Lajos, nője iránt való heves szenvedélyének esve rabul – mondja Newburgh-i Vilmos (e szenvedélyt megmagyarázandó időzik el a királyné testi előnyein) –, féltékenységében úgy vélte, nem hagyhatja otthon a királynét, magával kell vinnie a csatába.” A rossz példa ragadós: „Számos nemesúr lépett nyomdokába, s mivel a hölgyek nem nélkülözhették öltöztetőnőiket”, Krisztus serege, melynek a férfiúi önmegtartóztatás szárnyaló eszményképévé kellett volna emelkednie, fülledt női jelenlét koloncát volt kénytelen cipelni, és ennek következtében szégyentelenségekét. Isten neheztelt.
17. oldal, I. Eleonóra, Héloïse, Izolda és mások, Eleonóra (Corvina, 2000)
Amikor Girard de Roussillon az apátságot 860 körül megalapította, egyszerűen csak Jézusnak, Szűz Máriának és Szent Péternek szentelte. Semmi jele, hogy a vézelay-i barátok úgy gondolták volna: Mária Magdolna földi maradványaiból akár csak egyetlen porcikának őrzését is már akkor kolostoruknak tulajdonították volna. Hát egy 1037 és 1043 között keletkezett szöveg egyszerre csak kikel valamiféle rágalmazók ellen, hogy úgymond a szent földi porhüvelye igenis ott pihen, amint azt számos jelenések és a síron esett összes csodák bizonyítják; már özönlik is a csodára váró sok zarándok mint egész Galliából. Az ereklyéket kétségtelenül a 11. század második negyedében „találták fel”, mint akkoriban mondták, azaz „meg”, mint manapság mondják.
34. oldal, I. Eleonóra, Héloïse, Izolda és mások, Mária Magdolna (Corvina, 2000)
Európa egységét akkor [12. század] a latin kereszténység jelentette, következésképpen a pápa tartott rá igényt, hogy irányítsa, keresztes hadjáratra mozgósítsa és békéjét az egyes államok közötti egyensúly fenntartása útján biztosítsa; az állam viszont, hála a nyugati világ gyors fellendülésének, mindenütt egyre erősebb lett. Így volt ez abban a két nagy birodalomban is, amelyek egyikét a francia, másikát az angol király mondhatta magáénak. De a társadalmak politikai felépítése nagyon kezdetleges volt még, s az államalakulatok sorsa így jórészt a trónörökléseken és a szövetségkötéseken, azaz a trónörökösök párválasztásán múlt. Nos, Eleonóra maga is államnak volt örököse, lényegében kisebb, de azért tekintélyes államé, a Poitiers és Bordeaux között elterülő Aquitániáé, s az még Toulouse-ra is igényt tartott. Eleonóra ezeket a jogokat magával vitte a másik királyi nyoszolyába. Másfelől az egyház épp a 12. század közepére tette meg a házasságot a hét szentség egyikévé, hogy maga gyakorolhassa fölötte a felügyeletet. A házassági köteléket mindörökké felbonthatatlannak nyilvánította, ugyanakkor azonban vérfertőzés esetén azonnal felbontandónak, ti. ha kiderült, hogy a hitvestársak között hetedfokú vagy annál közelebbi rokoni viszony áll fenn. Mivel az arisztokrata-házasságokban ez mindig fennállt, az egyházi fennhatóság, királyi frigy esetén gyakorlatilag maga a pápa bármikor kedvére bonthatott fel házasságokat és köttethetett újakat, tehát irányíthatta a nagy politikai sakkjátszmát.
16. oldal, I. Eleonóra, Héloïse, Izolda és mások, Eleonóra (Corvina, 2000)
Ötnek a szerzője angol, mert a jó történetírás hazája Anglia volt akkor.
Mindet egyházi személyek írták, szerzetesek vagy kanonokok,
és mind kedvezőtlen fényben tűnteti fel Eleonórát. Ennek négy
oka van. Az első, legfőbb ok az, hogy az Eleonóra nő volt. Ezen
emberek számára a nő gyökerestül, legbenső természeténél
fogva romlott lény, az, aki által a bűn a világba kúszott és a feje
tetejére állította.
Eleonóra negyvenegy éves volt ekkor. Fajszaporítási adottságai tökéletesen ki lettek aknázva, mint minden hasonló rangú hölgyé, és ő is ugyanúgy elfoglalta a matróna pozícióját: kihasználta fiai előtti tekintélyét, menyein zsarnokoskodott, örökségének igazgatását intézőire bízta, lányunokái kiházasításával manipulált; egyikük, Blanche de Castille, ugyanolyan elviselhetetlen nagymama lett a következő évszázadban, mint Eleonóra volt most.
A 12. századi úrhölgyek tudtak írni, alighanem jobban is, mint a lovagok, férjük vagy fivéreik. Némelyikük írt is, talán akadt olyan, aki papírra vetette, mit tart a férfinépről.
De ami e női írásbeliségből fennmaradt, az annyi, mint a semmi. Bele kell nyugodnunk: ami női látszik itt, az csak férfiszemüvegen keresztül látszik. De hát annyira más-e a helyzet ma?
A társadalom mindig csak azt mutatja magából, amit mutogatnivalónak talál. Mégis, abból, amit elmond, sőt talán főleg abból, amit nem mond el, kihámozható, hogy mi van a begyében.
Röviden, az irodalom a 12. században éppoly kevéssé hű a valósághoz, mint a szobrászat vagy a festészet. Azt mutatja, milyen akar lenni a társadalom, és milyennek kell lennie. Mi adatott meg nekem? Rekonstruálni egy értékrendet[…]. És megtalálni ebben az értékrendben a hölgyek helyét, azt a helyet, amelyet a hímuralom jelölt ki nekik. […]Bele kell nyugodnunk: ami női látszik itt, az csak férfiszemüvegen keresztül látszik. De hát annyira más-e a helyzet ma? A társadalom mindig csak azt mutatja magából, amit mutogatnivalónak talál.
10-11. oldal
Jobb, ha ezt előre közlöm. A színjáték nem lesz életszagú. Az nem lehetséges. Nem színjáték az, csak árnyjáték, halvány visszfények, csak az, ami az írásos emlékekből pislákol. Arra hagyatkozom, amit azok mondanak. Igazat beszélnek-e vagy sem, azzal én keveset törődöm. Az én számomra az a fontos, hogy milyen képet festenek hősnőmről és általában a nőkről: hogy milyen képe volt a szerzőnek róluk, és milyent akart a hallgatói szeme elé festeni. Az ilyen képeken az élő valóság elkerülhetetlenül kancsallá torzul, mégpedig két okból. Az egyik az, hogy a szóban forgó kor írásos emlékei egytől egyik publikálásra szánt, intim dolgokkal nem pepecselő hivatalos iratok; francia területen ez egészen a 13. század végéig így van. A másik ok az, hogy férfiak írták őket.
10. oldal, I. Eleonóra, Héloïse, Izolda és mások (Corvina, 2000)
Hasonló könyvek címkék alapján
- Johan Huizinga: A középkor alkonya 89% ·
Összehasonlítás - Louis Frédéric: Japán hétköznapjai a szamurájok korában (1185-1603) 88% ·
Összehasonlítás - Szécsi Noémi – Géra Eleonóra: A budapesti úrinő magánélete 94% ·
Összehasonlítás - Fernand Braudel: A mindennapi élet struktúrái: a lehetséges és a lehetetlen 97% ·
Összehasonlítás - Budai Lotti: Rizsporos hétköznapok 2. 92% ·
Összehasonlítás - Amin Maalouf: A keresztes háborúk arab szemmel 91% ·
Összehasonlítás - Csorba Csaba: Árpád örökében 92% ·
Összehasonlítás - Dümmerth Dezső: Az Anjou-ház nyomában 92% ·
Összehasonlítás - Hanák Péter (szerk.): Hogyan éltek elődeink? ·
Összehasonlítás - Benedek István: Párizsi szalonok 90% ·
Összehasonlítás