Lincoln ​és a bardo 15 csillagozás

George Saunders: Lincoln és a bardo

Régóta ​várt regényével George Saunders, az amerikai irodalom nagymestere eddigi legeredetibb, legtranszcendensebb és legmegrendítőbb munkáját adja az Olvasó kezébe. A cselekmény egyetlen éjszaka alatt bontakozik ki egy temetőben, melyet egy káprázatos kórus hangjai beszélnek el: a Lincoln és a bardó olyan párját ritkító irodalmi kísérlet, amely csakis Saunders elméjében foganhatott meg.
1862 februárja. Épp csak kitört az amerikai polgárháború. A harcok most kezdenek igazán elmérgesedni, és az ország lakói lassan megértik: hosszú és véres küzdelem vár rájuk. Lincoln elnök tizenegy éves kisfia, Willie közben súlyos betegen fekszik a Fehér Ház egyik emeleti szobájában. Noha az orvosok azt jósolták, hogy felépül, Willie néhány nap leforgása alatt meghal és egy georgetowni temetőben helyezik nyugalomra. „Az én szegény kisfiam túl jó volt ennek a világnak – mondja az elnök ekkor. – Isten hazahívta.” Az újságok arról számolnak be, hogy a gyászoló Lincoln többször is visszatért… (tovább)

Eredeti mű: George Saunders: Lincoln in the Bardo

>!
Bluemoon Könyvek, Budapest, 2017
362 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635297245 · Fordította: Bujdosó István
>!
362 oldal · ISBN: 9789635297252 · Fordította: Bujdosó István

Kedvencelte 2

Most olvassa 1

Várólistára tette 40

Kívánságlistára tette 36

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
giggs85 P
George Saunders: Lincoln és a bardo

A tavalyi év elején még – az amerikai irodalmat tekintve – három szerzőt hiányoltam nagyon a hazai könyvpiacról; olyan óriási népszerűségnek és köztiszteletnek örvendő alkotókat, akik odahaza mindent elértek, de idehaza egyetlen könyvük sem jelent meg. David Foster Wallace-t, Lydia Davist és George Saunderst. Hát az idei évre ez már egyikükről sem mondható el, ugyanis a tragikusan korán elhunyt Wallace első magyar nyelven elérhető munkája még az idén megérkezik, a kisprózáiról híres Davis egyetlen regényéről már írtam is nemrég, míg a szintén kisprózában utazó Saunders ugyancsak eddigi egyetlen regényét néhány napja fejeztem be.

A Man Booker-díjat is elnyerő Lincoln és a bardo „A Spoon River-i holtak”-ból is ismerős szituációval indít: adott egy temető, és abban számtalan halott, számtalan élettörténettel. Csakhogy Saunders holtai a bardóban, vagyis a buddhista „senkiföldjén” – a halálon túl, de még az újjászületésen innen – vannak, és közös bennük, hogy mindannyian várnak valamire. Arra, hogy kilátogasson hozzájuk az egykori kedvesük, gyermekük, vagy éppen arra, hogy bosszút álljanak életük megkeserítőjén vagy elvevőjén. Persze a legtöbben mégis inkább arra vágynak, hogy „meggyógyuljanak”, és ott folytatódjék az életük, ahol abbamaradt…

Ebbe az igen furcsa környezetbe kerül be Willie Lincoln, az amerikai elnök, Abraham Lincoln kisfia is, akinek azonban nem egy, hanem rögtön három Vergiliusa lesz (egy meztelen, óriási pénisszel rendelkező középkorú férfi, egy számtalan szemmel, füllel és karral rendelkező fiatalember, valamint egy folyton riadt tekintetű pap), hogy a maguk csetlő-botló módján utat mutassanak ebben a furcsa világban.

Ha csak ezt a három szereplőt említem, akkor is rögtön kiviláglik milyen furcsa fantáziavilágot teremtett az amerikai alkotó (de hány ilyen van még, hajaj!). Egyszerre van itt jelen a buddhizmus és a kereszténység, a történelem és a fantázia, a tragikum és a humor, de mindez mégis eltörpül az egymásra licitáló, és folyton egymás szavaiba vágó furcsa szellemek, a történet voltaképpeni elbeszélői mellett. Az ember sosem tudja, hogy éppen milyen furcsaság, milyen fantasztikum fog történni a hátralévő oldalakon, bár érzésem szerint a következő bekezdésben tárgyalandó igazán keményen posztmodern szerkesztésmód kicsit el is tereli róluk a figyelmet.

Az egy dolog, hogy Saunders elbeszélői furcsábbnál furcsább szellemek, akiknek – ahogy mondani szokás – többnyire nincs ki a négy kerekük, viszont ennél is különösebb, hogy ezeket az egymással feleselő szólamokat folyton megakasztják korabeli (persze a játék kedvéért néha fiktív) könyvekből, levelekből és újságcikkekből származó részletek, amelyek egymásnak sokszor ellentmondva, mindig más és más fénytörésben mutatják be az egyik leghíresebb amerikai elnököt. Azt az elnököt, akinek a temető lakóihoz hasonlóan nemcsak a gyásszal, az elmúlással, a halállal és az élet értelmének megértésével (itt azért személy szerint hiányoltam az igazi mélységet), hanem a nemrégiben kirobbant és egyre nagyobb méreteket öltő polgárháborúval, valamint az abban betöltött személyes szerepével is meg kell birkóznia. És egy csapásra ez a nagyon is hús-vér, esendő ember a szemünk előtt válik (a bardóban ragadt szellemek hathatós segítségével) azzá a karizmatikus figurává, akit ismerhetünk.

Összességében George Saunders regénye egy nem mindennapi olvasmány, ami ha nem is tökéletes, de részemről mindenképpen olvasásra ajánlott, elsősorban azoknak, akik szeretik az igazán, a velejükig posztmodern szövegeket, és azoknak, akik vágynak elmerülni egy igazán szórakoztató és kiismerhetetlen fantáziavilágban – amit ezúttal a Lincoln és a bardo lényei népesítenek be a maguk abszurd, néha szomorú, de többnyire megmosolyogtató módján.

>!
Dominik_Blasir
George Saunders: Lincoln és a bardo

Vérbeli posztmodern regény lévén meg kell küzdeni a Lincoln és a bardóval, de, úgy hiszem, nem hiábavaló ez a küzdelem.
Ami a küzdelmet illeti: Saunders nem hagyományos prózát írt. A való világban történt események leírását létező és fiktív könyvekből idézi ki, kiragadott mondatokból (és a hivatkozásukból) építi fel a fejezeteit – nála nincs szokványos leíró rész, csak tucatnyi idézet a témával foglalkozó könyvekből (életrajzokból, naplókból, történeti munkákból), akár ugyanarról az egy dologról. Ez mindenképpen szórakoztató, de egyben meglehetősen meg is nehezíti azt, hogy élvezzük a könyvet.
Ami a „nem hiábavalót” illeti: Lincoln, mint nem egyértelműen pozitív figura tele van lehetőségekkel; a mágikus groteszk pedig néha kacagtatóan mókás. Saunders-nak fergeteges ötletei is vannak, bár ezek nem mindig tudnak kibontakozni. A párbeszéd-központúság jót tesz a szöveg dinamikájának, viszont kissé le is határolja a cselekmény lehetőségeit.
Vagyis kissé felemás élmény, de mindenképp izgalmas irodalom.
Bővebben: http://sfmag.hu/2018/01/17/george-saunders-lincoln-es-a-bardo/

>!
Black_Venus
George Saunders: Lincoln és a bardo

Sokáig idegenkedtem ettől a könyvtől, annak ellenére, hogy Booker-díjas – valószínűleg azért, mert A rizs és a só évei bardo-jelenetei kicsit untattak. Meg persze ki szeret egy gyerek haláláról olvasni? De aztán valahogy mégis rám akaszkodott a könyvtárban, és egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam, sőt.
Saunders különleges történetet írt, olyan szemszögből mutatta meg a dolgokat, amelyre valószínűleg soha nem gondolnánk. Amerikában, a nagyrészt keresztény országban, a halottak a bardoba kerülnek, különböző időre, míg tovább nem jutnak egy Jézus királysága alatt működő földön túli helyre, amely lehet a személyes menny vagy pokol. Bár a bardoban osztoznak a körülményekben a halottak, hiszen a temető felett lebeg éjszakánként a lelkük, és újra és újra elmesélik a történetüket, vagyis csak azt a részt, ahol az megszakadt, a szívükkel együtt és mindannyian a saját befejezetlen sztorijuk rabjai: az elmulasztott alkalmak, a meg nem valósított álmok, a beteljesítetlen vágyaik tartják őket a köztes létben, és uralkodnak a lelkükön, mint egy hatalmas, kikerülhetetlen felkiáltójel. Mindaddig ott maradnak, amíg ott akarnak maradni: halványuló emlékekkel, zavarodottan a fájdalomtól, egyre csak a hiányt siratva. Persze a bardoból próbálják őket kihúzni, és az út folytatására ösztönözni – talán ezek a legszebb részek, még az ijesztőek is –, de a döntést, a nagy ugrást, senki nem teszi meg helyettük.
Ebbe a köztes létbe kerül a kis Lincoln-fiú, aki az amerikai polgárháború 2. évében halt meg. Az elvesztése súlyos veszteségként érte az apját, Abraham Lincoln elnököt, aki a temetés után kétszer is bement a gyerek holttestéhez a kriptába, és állítólag kivette a koporsóból. Willie Lincoln csatlakozik a bardoban időzőkhöz, és olyan összefogásra serkenti a többi lelket, mint ahogy később Lincoln elnök is a polgárháború végigvitelével (amiben eleinte az északiak álltak vesztésre) elvezeti Amerikát a rabszolga-felszabadításhoz.
Nagyon megrázó személyes sorsokat és töréseket mesélnek a lelkek, szépek a képek, amelyeket felépít, és – bár még a bardoban is ugyanazok a konfliktusok alakulnak ki, mint itt a földön is. A vágyak és elakadások szintjén valójában nincs különbség az emberek között. Mind ugyanoda tartunk, és, hogy milyen gyorsan jutunk oda, leginkább az elengedés képességén múlik. Azon, hogy hajlandók vagyunk-e belátni, hogy nem kaptuk meg ettől az élettől azt, ami járt volna, elfogadni a veszteségeket, elengedni a sértettséget, majd tovább, visszalépni a nagy egész körforgásába?

>!
Véda MP
George Saunders: Lincoln és a bardo

Egyértelműen a halál, de még inkább halottak posztmodern párbeszéd-katalógusa. Illetve halottas könyve. Amíg a Bardo tödol a tibetiek halottas könyve, addig ez egészen biztosan az amerikaiaké. Nagyon sokat vacilláltam a 3,5 és a 4 csillag között, mert annyira meghökkentően egyedi és újszerű a könyv, hogy hasonlót sem olvastam még. Viszont bármennyire egyedi és lenyűgöző a a halál utáni tudatállapot leírása, sok esetben megszemélyesítése, azért a történet rész hagyott kívánnivalót maga után.

>!
cintiatekla P
George Saunders: Lincoln és a bardo

Maga az elgondolás, mely szerint van egy köztes világ, ahol a szellemek beszélgetnek, és kvázi élnek valóban jó és érdekes lehetett volna, de a kivitelezés valahogy pont ellentétesen sült el. Az pedig szerintem csak a slussz poén, hogy a könyv eredeti üzenete, tehát Willie Lincoln és az apja közti kötelék, Abe Lincoln fájdalma egyszerűen mintha kimaradt volna belőle, a 360 oldalból rájuk szánt a szerző úgy nagyon maximum 30-at, a többi pedig néha teljesen irreleváns párbeszéd a szellemek közt, vagy önmaguk bemutatása, monológok szintén (számomra) irreleváns dolgokról, amikkel az elején igyekeztem túllendülni, de a figyelmemet egyáltalán nem tudta fenntartani.

Bővebben: http://www.teklakonyvei.hu/2018/02/george-saunders-linc…

>!
Hegerobin
George Saunders: Lincoln és a bardo

Irodalom: 5 csillag. Elbeszélés 3 csillag. Nagyon élveztem, tényleg minden egyes pillanatban az irodalom szabadsága sugárzott belőle, hogy „igen, itt ilyet is lehet”. Lehet történelmi hősökhöz nyúlni, ki lehet téríteni az idősíkokat, lehet a valósat mozaikolni a fiktívvel, lehet úgy megtörtént események köré építkeznünk, hogy nem azt egészítjük ki, hanem egy teljesen új valóságot hozunk létre. A kísérletezés ezúttal sokkal több volt, mint maga a történet, mégis jó ideje ez volt az első olyan könyv, amit egy díj miatt vettem a kezembe, és egyet tudtam érteni a megsüvegelésével.


Népszerű idézetek

>!
Véda MP

Mindenki, aki dolgozik, azt bizonyos mértékig a szabadsága rovására teszi, abszolút szabadság, olyan senkinek nincs.

232. oldal

>!
Black_Venus

Keresnem kell, keresnem kell: mi az, ami itt tart engem ezen a mélységesen szomorú helyen?
William Prince százados

146. oldal

>!
Véda MP

Az esküvőnk napján én negyvenhat éves voltam, ő pedig tizennyolc.

(első mondat)

>!
m_eszter

Mert annyira szerettem, és megszoktam, hogy szeretem, és ennek a szeretetnek muszáj dolgoznia, aggódnia, tennie valamit.
Csakhogy itt már nincs mit tenni.

166. oldal

>!
Moyandra

Csapda. Borzalmas csapda. Amely az ember születésének pillanatában nyílik ki. Az utolsó nap mindenképp eljön egyszer. Amikor el kell hagyni ezt a testet. Elég baj ez. És mi még képesek vagyunk egy kisbabát is idehozni. A csapda ezáltal még rettenetesebb lesz. Hiszen az a kisbaba is elmegy egyszer. Ez a tudás minden örömöt meg kell fertőzzön. És mi mégis reménykedünk, és felejtünk.

164-165. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

DBC Pierre: Vernon Little, az Isten
Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei
W. Bruce Cameron: Egy kutya négy élete
Lee Carroll: Hazatérés
Jack London: Kóbor csillag
Kim Stanley Robinson: A rizs és a só évei
Philip K. Dick: Timothy Archer lélekvándorlása
David Mitchell: Felhőatlasz
Kazuo Ishiguro: Napok romjai
Kazuo Ishiguro: A főkomornyik szabadsága