Mauprat 82% 48 csillagozás

Igen, közel 400 oldal tiszta romantika! És igen, ez az egyik legromantikusabb, tragikus regény, és az egyik legtragikusabb romantikus regény! És nem, nem lopta magát a szívembe még mindig a XIX. század romantikus irodalma! Ez a regény romantikus, mert alapvetően a szerelemről szól. És tragikus, mert a főszereplők annyi kínszenvedés, nyűglődés után jutnak el a végkifejlethez spoiler, hogy azt azért nem könnyű végigolvasni. Sand mindent megtesz, hogy a XVIII. század végi Franciaország egyik vidéki birtokán lezajló eseményeket a maguk teljességében láttassa az olvasóval: van itt családi viszály, vademberség, kis betekintés az amerikai függetlenségi háborúba (a francia segítőkön keresztül), gyilkosság, szerelem, bírósági tárgyalás – és egy nagy csomó kommunikációs zavar! (Ilyet már írtam szerintem pár értékelésemben, de a könyvben szinte senki nem tud normálisan kommunikálni, ilyen vagy olyan okból. Se Bernard (rossz neveltetés), se Edmée (női „kacérság”, gőg, büszkeség?), se a lelkész (gyónási titok), se Patience (igazságérzet?), se a Mauprat testvérek (hazudnak) – talán a nagybácsi az egyetlen, aki azt mondja, amit szeretne, amíg tud beszélni!) És ez okozza a legtöbb problémát – és ettől ilyen hosszú a könyv. Mindez egyes szám, első személyben, visszaemlékezésként elbeszélve. Plusz időnként a szerző belekever némi filozofikus elmélkedést is, sőt, „szocialista” tanokat is. (És a filozófia – tanulmányaimból rémlik valami – sohasem egyszerű!)
Szóval, ahogy Arkagyij Rajkin mondaná: „Válámi ván, dé ném áz igázi”.
Ezért nem tudok 5-öst adni. Jóindulattal 4,5. (És lesz még pár romantikus könyv a XIX. századi kihívásban – nem tudom, azok közül találok-e én olyat, amire ötöst adok! Más persze biztosan ad, ezt is dícsérték néhányan nagyon, de hát ízlések és pofonok…)
PS: a teljességhez hozzátartozik, hogy a könyv tartalmaz egy George Sand életrajzot Gyergyai Albert tollából, és egy névmutatót is a történelmi személyekről.

jó, mert francia. jó, mert régi hiányt pótoltam ezzel, valahogy g. s egy nagy elérhetetlen varázsbuborékot jelentett, nyilván mert nem volt róla sok infóm, élményem.
most kipukkadt.
nehéz olvasni, igy nem tud kedvenc lenni.

Olvastam már jobb Sand könyvet!… Vagy lehet, hogy én nőttem ki a romantikusokból?

Úgy tűnik. nem nekem szánta a mester ezt a regényét. Untam és sokat bosszankodtam rajta. Ennyi kínlódás meg tökölődés, állandó hosszú beszélgetések meg levelek nekem nem hiányoztak. Ráadásul annyira erőltetett volt az egész eltávolítás, hogy mesélek valakiről, akinek valaki elmesél egy levelet, amiben van egy tájleírás is, és ez az egész az öt közvetítőn keresztül szépen eljut hozzám, ez már sok volt. És az 1700-as évek közepén valaki elmegy Franciaországból Amerikába, ott harcol, majd hazajön, ez az egész kb. 10 oldal, semmi kaland elmesélése, és ezután egy közönséges vacsora leírása meg kétszer ilyen hosszú. És az egymással állandóan érzelmi játszmákat játszó két főszereplő sem volt szimpatikus.

Hosszú, vontatott szenvelgés, ami nagyrészt a szerelemről szól, de olyan elképesztően laposan és seszínűen, hogy a világon semmit nem mozgatott meg bennem. Egyetlen szereplő akadt, aki pici is érdekesnek tűnt: Patience, a falusi filozófus, de ő jobbára megmaradt a háttérben.
Egyedül Gyergyai 15 oldalas elemzése teljesítette be az ígéretet: az valóban gyönyörűen megfogalmazott, emelkedett és végtelenül romantikus.

Első George Sand-könyvem, teljesen másra számítottam, így kellemesen csalódtam! Valamiért azt hittem, hogy ő a realizmust képviseli, de az csak utána jött, ő még a romantizmus írónője. Meg is látszott ezen a regényen, amelyben sok műfaj keveredik egyébként – romantikus, lovagkori, történelmi, gótikus regény egyszerre. Néhol kicsit tényleg az Üvöltő szelekre emlékeztet.
Engem eléggé magával ragadott a történet, gyorsan olvasható könyv volt.

Romantikus romantikus regény, sok filozófiai fejtegetéssel – röviden így jellemezném; se több, se kevesebb.
Elméletileg a szerelem civilizációs erejéről szóló mese, szerintem inkább a nevelés szerepét fejtegető, áradó érzelmes történet, mely a kor szokásaihoz híven némi gótikus elemtől sem mentes.
Első George Sand-művem…
Ha pszichológiai síkon szeretném elemezni, akkor talán Edmée az írónő saját ártatlan, gyermeki énjét testesítheti meg, vagy inkább mindannyiunk ártatlan, romlatlan gyermeki énjét. Nehéz is volt kihozni ebből a szerepből a karaktert… Felnőtt nőként inkább csak egy vágyálom, vagy egy piedesztálra állított szent… – hogy aztán mégsem az, az csupán a mű legvégén néhány utalásból derül ki, de a történet azon részét elhallgatja a mesélő.
Véleményem szerint egyébként talán hiba volt Bernard bőrébe bújni, és az ő nézőpontjából elmesélni a történetet, talán nem ez volt a legszerencsésebb perspektíva… Jobb lett volna Edmée szemszögéből előadni.
Egyébként talán a legérdekesebb szereplő az amúgy mellékszereplő Patience.
Hát a szerelem civilizáló hatásában nem hiszek, a nevelésében annál inkább, ez bizony döntő lehet.
Jó felvetés a szerelem és vágy/szenvedély megkülönböztetése. És itt talán ezt látom a legnagyobb jellemfejlődésnek – Bernard esetében: a kezdeti szenvedélye szerelemmé nemesedik…

Örök kedvenc! Az egyik legszebb, legromantikusabb, legszenvedélyesebb. ♥

nem vagyok erényes sem nemeslelkű: szerelmes vagyok, ennyi az egész – de szerelmem erős, kizárólagos és kitartó
:)