Mindig furcsa, tapogatózó érzés egy kedvelt szerző – akiről úgy gondoljuk, hogy valamelyest ismerjük és határozottan kedveljük az életművét – olyan írásába botlani, amelyet még jóval a világhír beköszönte előtt alkotott. Így voltam ezzel a regénnyel. Martin mester 1982-ben Lázálom címmel írt egy vámpírtörténetet, egy horrort, belekóstolt a rémregény műfajába. Ekkor még nem dolgozott Hollywoodnak, nem kerültek ki a keze alól kiemelkedően sikeres forgatókönyvek és hol voltunk még a XX. századvég meghatározó epikus fantasy ciklusának megszületésétől.
És pont itt rejlik a rajongó-olvasó csapdája: a szerző minden művében óhatatlanul A tűz és jég dala karaktereit, helyzeteit, hangulatát keresi, hiszen abban már olyan otthonosan érzi magát, mint egy hegyi menedék lakályosan berendezett nappalijának hangulatos félhomályában, a kandalló mellett, a medvebőrön, miközben odakint „közeleg a tél”.
A Lázálom legnagyobb erénye, hogy teret enged a Mester mesélő kedvének. A korszak és a helyszín kiválasztása természetesen telitalálat. Az írói képzelet kibontásának tanítani való megvalósulása, ahogyan a XIX. század közepe-vége – a folyami gőzhajózás észak-amerikai hőskora – megelevenedik előttünk a lapokon. Szinte a hősökkel együtt hajózunk a csodálatos, grandiózus oldalkerekes, vagy a robotos farlapátkerekes gőzösökön a szeszélyes Mississippin és mellékfolyóin, vagy oldalágain. Amikor egy hajó besiklik valamelyik eldugott bayouba, szinte arcunkon érezzük a spanyoltölgyekről, mocsári ciprusokról lecsüngő zöldmoha függönyének lágy, mégis hátborzongatóan baljóslatú simogatását.
A karakterek már ebben a művében is rendkívüli gondossággal megformáltak, kapcsolatrendszerük logikusan felépített, előrevetíti a közeljövő író-óriását. A dialógusok majd csak a hollywoodi évek gyakorlata után válnak igazán feszessé.
A történet koncepciója ugyancsak kiváló. Martin szakít a vámpírsztorik elcsépelt sablonjaival. Új megközelítésbe helyezi a vérszívókat spoiler, nem egyszerűsíti le a történetet a két faj örök harcára, új ötletekkel árnyalja a küzdelmet spoiler és nem utolsó sorban szakít a vámpír-mítosz néhány unalomig elcsépelt elemével spoiler.
De mindez még rendkívül kevés. Hiszen az egész regényt az utolsó 50-60 oldalig egyedül az a bizonyos (Martin által – önmagára értve – örök romantikusként aposztrofált) mesélőkedv tartja egyben. Nem történik semmi, csupán élvezzük a környezet csodálatos leírását és szinte magunk előtt látjuk Lestatot (az általam egyetlen színvonalasnak tartott hollywoodi vámpírfilm főszereplőjét), amint csiszolt kristálypoharát Marsh kapitány köszöntésére emeli a hajó lenyűgözően berendezett szalonjában. Persze van itt vér, az éjszaka népének válogatott rémtettei és egyéb borzalmak is, de valahogy mindez belezömül a leíró részek dominanciájába. Mindazonáltal az író dícséretére szóljon, hogy a horror elemeket mindemellett a mögöttes tartalom homályosítja el igazán, amely uralkodásról, kizsákmányolásról, parazitizmusról és fajok együttéléséről, kibékíthetőségéről, vagy örök, véget nem érő küzdelméről szól. Hiszen mindannyiunkban ott lapul a vörös szomj (csak ki ne szabaduljon!).
Aztán az utolsó lapokon végül megkapjuk a feszültséget, az izgalmat, a sodró lendületű végkifejletet – Mr. Martin igazi tűzijátékot varázsol a kötetet záró lapokra.
Számomra azonban – minden értéke és pozitívuma ellenére – a romantikus elemek túlhúzása, a részletes leíró részek bizonyos határig élvezetes, de az adott zsánerben a mű arányainak felborulásával fenyegető alkalmazása kissé vontatottá tette a könyvet és nagyon hiányzott az általam ismert műveire (GoT) jellemző feszültségkeltés és izgalmi faktor.
De hát ez még csak 1982. Eljön még ’96! :)